Évjárat (9) – Ten years after

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Fehér Renátó írását közöljük.

(Tavaly csináltattam új személyigazolványt, 2022-ben jár le, 10 év múlva. Akkor jön épp a krisztusi kor.)

Csak tíz év múlva ne ez a dal legyen! – énekli most valahol Cseh Tamás. Ám ez a kommentár már rögtön nem is az enyém (valami ilyesmit jelenthet, hogy minden szó mástól eltanult). Ezt a(z akkor még épp nem-)miniszterelnök mondta egy pár évvel ezelőtti évértékelőjében. Mondjuk ő Az ócska cipőt idézte. Ő és Cseh Tamás barátok, egymás nagy hívei voltak.
Beszélhetnék megint a veszteségről a továbbtömörülő botrány helyett, mert az előbbiről lehetne emelkedetten. A fondorlatairól, a mániáiról, ami jóval több, mint „csupán” az elmúlt (néhány) év napi politikája. Talán nem túlzottan egészséges, ha az édes haza közérzetére egy/a vezető politikus egyszemélyi döntései vannak a legnagyobb hatással. Hogy bármilyen „ügy” mögött az ő akarata, szeszélye – nem sejthető, hanem – van.
Hogy mindig épp oda toppan be, ahol kezdhettünk volna figyelni egymásra.

És észrevétlenül szivárog és szárad bele ez az érzés a hétköznapokba, pedig beszédtémává közel sem mindig és közel sem mindenhol válik, hála az égnek. Inkább úgy kezd tűnni, mintha évek óta nem lenne ötös a lottón (pedig igazából van), mintha gyorsabban porosodnának a polcok, keserűbb lenne a kávé, repedezne a vakolat a szoba sarkában.
Olyan, mintha egyre többször rettennék arra, hogy sajnos még mindig téged, mert sajnos talán már csak rutinból szeretlek.

(Nekem ilyesmikről szólnak a Cseh Tamás-dalok, persze nem akarok megfeledkezni róla, hogy Bereményi Gézáé minden ekként idézett sor. Az ilyesmiért szeretem sokszor a Petrit is. Amúgy amikor Bereményi kiszállt egy időre, akkor majdnem ő lépett be a képbe: „A Petri Gyurit később én kerestem meg kínomban. Vele a Néphadsereg, ma Falk Miksa utcai borozóban találkoztam, és mondtam, Gyuri, mindenki azon van, hogy folytatódjon, és én rád gondoltam. Baszd meg, Tamás, mondta, én túl rövid sorokat írok! Jó barátok voltunk a Petrivel, nem jártunk össze, de szerettem a nagy lófejét, ő is kedvelt engem valamiért, talán a hasonló lófejemért.” Ők keretezik ezt az évet, idén mindketten hetvenévesek lennének: Cseh Tamás január, Petri december 22-én.)

De hogy nekem egy egész elmúlt évről megint és kikerülhetetlenül a miniszterelnök kell, hogy eszembe jusson… És keresgélhetem az új néző- és szempontokat az önismétlés, önidézés, önplágium elkerülésére.

Szóval, hogy az az egykori – most már csak nagynak megszokott, naggyá állványozott – formátum nem elegendő a megbecsültséghez. Mert lehet mulatságosnak tartani, de valójában rettenetes, ahogy fikarcnyi rosszindulat nélkül, szinte szó szerint fordítható ellene minden régi mondata. És abszurd, de ezeket a szavakat, őt kell majd újramondani, miután megbukik. Olyasmiket, hogy visszakényszerítettek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. És szembe kell majd nézni azzal, hogy ez az ország őrá pazarolta az elmúlt évtizedeit. Akkor már vidéken ül a kertben. Nem lesz ott legeslegelöl se mindent megmentőként, se mindent megsavanyítóként, és ebben a különös hiányban talán majd végre össze-, egymás vállára borul (újra) ez a valahány felé szakadt társadalom. Se Cseh Tamás, se Petri nem lesz többet talán senki katonája, nem lesznek csak valakiké.

Mindemiatt lehet valami abban is, hogy itt valahogy olyan nehézkesen, megkésve lehet csak férfinak szegődni. És ezt egyre többen segélykiáltják, mintha lassan ez körvonalazódna egy generáció – csüggedt – diagnózisává: „Hiszen nem nőttünk fel, de hirtelen megöregedtünk,/ és elszántak lettünk a céltalanságban.” (Krusovszky Dénes: Csengery utca, ott érjen el); „Kineveztetek folytonos jelennek/ Néhány évtizedet – de ez a múlt,/ Éppen ez ellen szálltatok a síkra./ Zászlótokon az én gyerekkori/ Fotóm volt! És hosszú lett a triumphus,/ És én felnőttem az ünnep alatt” (Szálinger Balázs: Rendszerváltás 2.0)

Nézek ki egy kollégium ablakán, nem munkásszálló, nem szükséglakás, de mindegy is, nézek ki az ablakon, odakinn tejköd, éjszaka van. Nem látom a világ – azt mondják – legszebb városát, de iszom hozzá a világ – azt mondják – legjobb söreit (és akkor itt is jutott némi hely a tavalyi, néhány hónapnyi, lezáratlan prágai jelenemnek, múltamnak). Aztán nappal se látom, mert épp elpróbálom, jól kitalálom én azt, hogy mi lesz, azt, hogy majd, mi lesz. A Železná (Vas) utcán állok kibolyhosodott, nyitott kabátban – vajon nekem sikerül-e annak látszanom, aminek éppen akarok…? Képtelen vagyok megszokni, hogy nem kell mindennek megoldódnia. És azt kívánom, hogy fénykép csak olyan pillanatokban készüljön rólam, amikor mindebből kizökkenek! Ha venném végre észre és merném szórakozottan szórni el sok nagy régi kincsem. De én mindezt csak magyarázni tudom.

És keresnem kell a szavakat, mert itt áll még néha a székem mögött. Most is épp futólag olvas bele a készülő félmondataimba, aztán mégsem találja meg bennük magát idén sem.

Hamar befejezi az egyetemet, hogy szülhessen mielőbb egy gyereket valakinek, akiről előre eldöntötte, hogy apává teszi – úgy talán végre igazán az övé lehetne… És ugyanez a dal lesz tíz év múlva is. Elengedni nem fogja, kapaszkodni fog benne tíz elfehéredő körömmel, azt ismételgetve, hogy őt igenis kiérdemelte. Nem fogja elengedni – ahogy most valahol épp őt engedi el valaki. Valaki, aki ott állt mindig a képei szélén. És ezt a valakit, ezt az elszalasztott valakit most másvalaki – aki folyton ott álldogált az ő képeinek a szélén – méltóságteljesen és a legmélyebbre lefojtott keserűséggel engedi el. És a legtöbben sorra megbékélnek – aztán is lesz kibe belekarolni. Megértik egymást, van biztonság és nyugalom és szeretet. Nem kell egyedül enni a sültgesztenyét. Így – ilyen öregesen – behúzódnak a kép közepére a szélekről. És több lesz ez mindannál, mint amiről ő görcsösen azt állította, hogy kiérdemelte.

De most még áll a székem mögött megértően és szigorúan, én meg még mindig képzelem, hogy a tarkómra teszi, a mellkasomra csúsztatja a kezét, mintha mégis jó volnék neki egész kipusztulásig. Hátha úgy vagyok jó, ahogy így vagyok; mert én már nem leszek másik. Próbálok továbbra sem köntörfalazni. Biztosan idén is maradok néha nyers, vagy túlzottan elragadtatott. Csak ne legyen végre ez az átmenetinek látszó, közben mostanra állandósult, nyugtalan készültség, ne kelljen sok olcsó, túlbiztosító, de kötelező mutatvány. Legyen viszont egy háborítatlan szoba, ahova bárhonnan visszamenekülhetnék. Ahol befűtenénk és ledőlnénk aztán. Ott, ahol nem kell folyton az életkorunkon görcsölni és előre menekülni, ahol majd teremthetnénk egy harmadikat is magunkból egyszer, akit meg tényleg csak szeretni kell. Szeretni legalább tudok. Ahhoz például még sosem éreztem magam középszerűnek.

Fehér Renátó

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

2011: