Évjárat (2) – Nincs mit tenni

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Nyerges Gábor Ádám írását közöljük.

December 21. Fa.

Nekem ilyenkor kezdődik a karácsony, vagy hát legkésőbb ilyenkor. Idén pedig valahogy különösen későn kezdődött. Furcsa, hiszen olyan régi jellegű, éjszakákat könyvek és különböző adag erős kávék fölött átvirrasztott, klasszikus vizsgaidőszakom nincs már, időm tehát – elvben – mint a tenger, legalábbis a korábbi pár csepphez viszonyítva. A szerencsés csillagzat alatt még utolsó pillanatban befutó honorok miatt kivételesen még pénzem is, ez ritkaság. Az már csak utólag (értsd: most) esik le, hogy eddig talán ez blokkolta bennem az ünnepi érzetet. Pedig az ajándék (nagyobbik fele) már megvan, a maradék majd aranyvasárnap, vagy (ahogy a többi ünnepélyes szarakodástól jut rá idő), aranyhétfőn, ha van ilyen, a jó ég tudja, hogy kell ezt hivatalosan hívni.

Na szóval ma meg dec. 21., állunk a kerületi önkormányzat előtt, várjuk a szociális fát. Apám a nyugdíjasigazolvánnyal az épület másik felében áll sorba – jó hosszan, majd immáron elfelé ecseteli is, hogy mennyire hosszan. Én jól vagyok, és ezen bámuldozom, bajusz alatt jóllakott ovisként vigyorogva. Sőt, nem is úgy. Ma azzal keltem (döbbenet, bár a mobil ébresztője – kivételesen, a fahozás miatt tervezett hajnali kelés okán – kilencre volt beállítva), negyed kilenc körül, hogy megérettem belül a középkorú férfi korra. Még nagyon hajnal van (legalábbis nekem, négy után valamivel feküdtem csak le), így nyelvbotlok, a fürdőszobámba menet ebbéli felfedezésemet anyámnak még úgy tolmácsolom, hogy középkori férfinak érzem (ad notam: ó, Ádám,) magam. Pedig az eddig voltam, keserves, trubadúrjellegű, gyermeteg évek során. Mostanra meg mintha belémköltözött volna valami nyugodtság. Egy része (de már jóval kisebb, mint korábban) persze még mindig póz, nem annyira tudatos, mint inkább magam előtt, magamnak pózolás, de már valami apró százalékos többségben van a tényleges higgadtság, türelem. Lassú, kényelmes életélvezés, ha van ilyen.

Az tűnik föl, hogy nem feszengek (annyit), most is állok az önkormányzati hivatal kvázi seggében, a téren, fa szinte elsőre kiválasztatott (szerelem első látásra, szép magas, dús és – ez fontos! – vékony a törzse, alul nincs sok ág, úgy sejtem, relatíve keveset kell majd rajta faragni), szóval állok a fámmal, körülöttem emberek, és mégis jól vagyok. Nyugodtan állok, nem dobolok a lábammal, nem igazgatom magamon a kabátot, mint tűzrőlpattant menyecske búcsúban a szoknyát (na jó, ezt asszem nem illik mondanom nem petrencei minőségemben). Nem pislantgatok körbe félpercenként eszelősen, nem toporgok, nem állok arrébb folyton, azt sejtve, hogy útban vagyok (hogy ettől aztán tényleg bizonyosan útban is legyek valakinek, önbeteljesítő jóslatként). Picit még beszélgetek is a fakiadó sráccal, megkérdem, hogy jogilag itt lehet-e dohányozni, mondja, hogy igen. Komótos a mozdulat, amivel előveszem a dobozt a belső zsebből, ahogy lehúzom a kesztyűt, előkeresem a gyújtót és meggyújtom a dekket (rajtam maradt ez a – talán – börtönszleng, így valahogy viccesebb hívni, asszem). Picit beszélgetek is a mellettem állóval – szintén fával ácsorgó, saját, igazolt nyugdíjasra váró nő, én plusz tíz, tizenöt évre, saccolom a korát, bár ebben nem vagyok túl jó). Pillanatra elcsábulok, látok egy fotómodellszerűen anorexiás törzsű fát, még senki se csapott le rá, egy ideje már szemezgetünk. Elnyomom a csikket, odalépek, totál magabiztos egy férfiösztönlény vagyok, még annyit se mondok neki, hogy szevasz, van nálatok terasz, vagy kőkóla és egyebek, konkrétan le se szólítom a fát, csak úgy megragadom deréktájon, mint valami kötöttsapkás városi donhuán, és elkezdem méricskélni. Kábé egymagas a választott fámmal, egész arányosak mindketten, de ennek pár milliméterrel tényleg vékonyabb a törzse. Pofátlanul méricskélem őket, tiszta vegetáriánus húspiac. Nézek a nőre, aki az imént még mellettem állt (most is, csak két lépéssel vagyok arrébb), hogy mit szól. Kérdezem, mit szól. Az első fa sűrűbb, állapítja meg, bólintok, tudtam én, az első választás szokott a jó választás lenni, még azért megindoklom a csalfa megingást, hogy a törzse vékonyabb, bólint a nő, hogy az, ezután mondja, hogy sűrűbb. Igaza van, maradok hűséges, mondom és óvatosan visszahelyezem a magabiztos sármomtól és ölelő karomtól kábé elalélt fahölgyet a többi közé, majd mivel rosszul raktam vissza, megigazítom le ne csússzon már, még akkor se, ha végül nem őt viszem ma haza. Visszaállok a fámmal, az én, a mi fánkkal és várom tovább apámat.

Na, hogy ezen a ponton picit felfüggesszem a magamról szóló, szerelmeslevél jellegű áradozást, persze: tudom én. Mármint az, hogy amit érzek, honnan és többé-kevésbé milyen tényezőkből ered. Mert hogy ahogy itt állok, izgatott kisgyerekeket hozó szülők, elszánt, rutinos favadász nyugdíjasok és nagyjából minden korosztály, a kerület többi szegényei közt, egyszerre mindenkit szeretek. Rég nem éreztem ilyet, főleg köztéren, vadidegenek közt, most mégis igen. És persze, miközben mindenkit szeretek, eggyel általánosabb szinten azért mindenkit utálok is, mert hát ne szépítsük, a karácsony ennek is az ünnepe. A szentségelésé, a rohangászásé, a sértett (mert hogy miért kell már megint, tavaly nem volt elég?) rendrakásé, a dührohamokba torkolló fafaragásé, a gyors összeveszéseké és még gyorsabb kibéküléseké, nehogy elbasszuk már az ünnepet. És ez, mondom így, mint nemrég egy egész jó kis didergős beszélgetésben másodmagammal elkereszteltük, “zen-állapotomban”, szóval ez így teljesen rendben van és jó is. Jobb, mint amit a tévé hazudik, a fogkrémreklámszerű, mosolygós giccs, meg ez az egész amcsi közhely, ahogy száguldozik a télapó és mindenki egymást ölelgeti az utcán, ah meg oh. Abban nincs semmi emberi, az emberek (legalábbis errefelé) nem ilyenek, és őszintén szólva nem is bánom, hogy nem ilyenek. Itt háromdimenziósak, és nemcsak, mert ezúttal nem képernyőn látom őket. Történetük van, ráncaik a szem alatt, sokatmondó nézéseik, művészi szinten ízes káromkodásaik. És persze rohadtul rühellnek mindenkit, általában is és még inkább karácsonykor, hogy az isten baszná meg, amiért ez már nem kapható, akkor minek írták mélben azt a faszságot, hogy van még raktáron, meg hogy most mi a sátán szent faszának a térdekalácsát lökdös itt, hát nem látja, hogy sorbanállok, hogy a komplett égi szent garmada szarná le magukat vastagon, mindenkit, kapjákba, anyátok, gecik.

Na és innen jön belőlem most hirtelen ez az ősszeretet, hogy tudom, ők is, én is, ilyenek vagyunk. Ha most, teszem azt, véletlenül meglökném valamelyiket, vagy elkezdene veszekedni velem, amiért kis szünet után most meggyújtom ezt a második cigit, hogy menjek arrébb, röpködnének a kurvák, faszok, picsák, gecik, seggek és minden végeérhetetlen variáció, én biztos még megfejelném egy jósitenbasszameggel, már csak a miheztartás végett is. Ehelyett megkérdezem a mellettem álló nőt (még mindig ugyanazt, valóban hosszú a sor, sokat várunk), hogy zavarja-e a füst, ne álljak-e odébb, számban már cigivel, de még nem ég, ha most szól, bár itt jogilag lehet, én azért készséggel arrébbmegyek a böhöm fával és eleve ott gyújtom meg, ahol (remélhetőleg) senkit nem zavarok. És őt meg nem zavarja, ez nem feltétlenül igaz, bár (elvégre karácsonyi csodák is vannak), most még arra is hajlok, hogy elhiggyem, tényleg. Mindenki előzékeny, kedves, pici beszélgetések folynak, nem látott-e valaki kisebb fát, ne, Lajos, ne azt a nyiszlettet, ott vagy egy dundibb, na de azt Lajos el nem viszi, mert csálé, nem csálé az, csak így van kötözve. Mindez kedvesen, nyugodtan, már-már nyugati korrektséggel, cserebere adott esetben van, de lopkodás, énláttammegelőbbözés, kézből fakitépés, összeszólalkozás, verekedés, bömbölés, rendőrthívokozás, szóval semmi ilyen nemzeti virtusunkhoz általában hozzátartozó kellék nincs. Pedig mindenki szemében ott pislákol félig rejtve a készenlét, mint a nyugalmi helyzetben lévő vadállatokéban, ilyen lehet a tigris, ha két marcangolás közt rutinosan megpihen, rádnéz, méricskél, de nem bántón, csak úgy, ahogy normális, tudod, hogy ha akarna, két harapással darálthúst csinálhatna belőled, de most minek feleslegesen durvulni. Na az ilyen fajta nem durvulás, a megtehetném, de ok nélkül nem teszem békéje az, ami most bennem is van, ami egyszeriben otthonossá és valószínűtlenül meghitté változtatja a szegényfás tért. Pedig otthon az állandósult karácsonystresszt levezetendő én már olyanokat dúdolgatok napok óta a Hull a pelyhes dallamára, hogy “Rohadt buzi karácsony, / meghibbant a családom. // Itt van már, nincs mit tenni, / dögöljön meg mindenki“, és ilyenkor tényleg így is gondolom, mínusz a család, őket még karácsonykor is szeretem.

Na de nem ezt akartam elmondani két bekezdéssel feljebb, hanem hogy tudom ám, hogy ez populizmus. A szegények (tehát a legnagyobb réteg) megvevése kilóra. Nesztek, nyugdíjasfa, szociáliskrumpli, nesze, vigyétek, aztán majd jusson eszetekbe az urnánál. És lesz majd, akinek eszébe jut, és lesz ami lesz, kimondom, annak igaza is lesz. És itt nem arról van szó, amit a nagyon is pofánvágandó, leggusztustalanabb fajta fiatalok mondanak, hogy a “rohadt nyuggerek” (már ez a szó is, eleve), meg a “tetves vén zombik”, akik mindig elbasszák a választásokat, mert lekenyerezik őket. Azért sem igaz, mert a szociáliskrumplit zabálják ők is, a nyugdíjasfa alól kapják az ajándékot ők is. Én meg öt éven át, mint kerületi, szociálisan rászoruló tanuló, kaptam bérlettámogatást (száz százalékosat, csak úgy mondom) a kerülettől. Ahol az (itt is) uralkodó párttól sugárban hányok és a konkrét polgármesterúr sem a szívem csücske. Semmilyen más részem közelében sincs, legfeljebb a salakanyagban. De azért mégis megfontolom a rászavazást, és nem azért, mert tételesen megvett, amit egyébként – hogy is volna pofám – nem tagadok. Persze, populista, na és. Itt tartok, hogy na és. Nem bánom már a populizmust, főleg ezt a fajtát, ami (legyenek még oly átlátszók is) konkrét tettekben nyilvánul meg és nemcsak választási évben, voksolás előtt pár héttel, nappal. Bár még a szép, hangzatos szavakat is megszerettem, mert ma már az is egyre ritkább, hogy legalább azt hazudja, hogy úgy tesz valaki, mintha érdekelné a napról napra félelmetesebb mértékben növekvő szegényréteg. És akkor én még lehetőleg kussoljak, a szülőkkel élek, nem én tartom fenn magam, ösztöndíjat is kapok, szerencsémre. Jó dolgom van, mi ez a valódi szegénységhez képest. Afféle tehetős csórónak érzem magam, az idén szerencsésen összegyűlt pénzt nem aprózom el sok kicsire, hanem egy nagy ajándékot veszek mindhármunknak. Hozom haza a nagy ajándékot, többé-kevésbé kívülről is látszik rajta, hogy mi (el is kell dugni itthon gondosan, hogy még egy csücskét se lássa meg a család huszonnegyedike előtt), szóval hozom haza ezt pár nappal ezelőtt, és a szegénységen merengek. Világéletemben szegény voltam, szegény családba születtem, mindenből az olcsót vesszük, vagy ha nem telik, azt se. Minden létező közösségben én voltam a(z egyik) szegénygyerek, többnyire nem a legszegényebb, de a második-harmadik leg- már igen. Most meg hozom haza a nagy ajándékot. Szóval pofa be.

És írom a bejegyzést a nyugalomról, békéről, zenállapotról ide, a nyavalygó rovatba. Szóval pofa be.

Egész jó évem volt, felvettek phd-re, megjelent két könyvem, a tudomány (frászt: a kultúrfinanszírozás) jelen állapota szerint még mindig van Apokrif. Történtek jó dolgok. (Mindet külön lekopogom, rossz szokás.) Szóval pofa be.

Tényleg nincs panasz, nem szégyellem, de azért kérkedni sem akarok vele. Hát tényleg megöregedtem, sóhajtom magam elé gyermeki naivitással. Itt van már, nincs mit tenni, dúdolom, már csak a vélt érettséget megcáfolandó is, apró, gonosz félmosollyal berekesztem a túlbeszélést. Befogtam.

*

PS: a sors finom iróniájaként ez a bejegyzés kishíján nem jelent meg. A megjelenés előtti napon, délben jött ugyanis a hír, hogy ilyen-olyan okokból úgy néz ki, a társasházunk néhány lakásában (köztük a mienkben is) nagy valószínűséggel napokig (karácsony ide vagy oda) nem lesz áram és talán víz sem. Egyszóval: elmarad a karácsony, ülünk majd a sötét szobában és a hunyorgó gyertafénynél bámuljuk egymás szomorú arcát. Végül úgy hatésfél, hét órányi rohangászás, ügyintézés, ötletelés, idegeskedés, vitatkozás és átszervezés (konzerv- és plusz adag gyertyavásárlás stb.) után visszakaptuk az áramot. Egy csettintés, nagyjából ennyin múlik. Nagyjából minden. Meg kell becsülni.
Na, most még inkább befogtam.

Nyerges Gábor Ádám

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

*

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

23 Responses to Évjárat (2) – Nincs mit tenni

  1. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  2. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  3. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  4. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  5. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  6. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  7. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  8. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  9. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  10. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  11. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  12. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

  13. […] Évjárat (2) – Nincs mit tenni […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: