Évjárat (6) – Műsorzárás

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Evellei Kata írását közöljük.

2013 volt az az év, amelyben számos baráti beszélgetés tapasztalatát összegezve végleg meggyőződtem róla, hogy a rendszerváltás környékén születetettek legfontosabb nemzedéki médiuma nem az internet, hanem a televízió. Az Y-generációt meghatározó közös élmények alaprétege – vagyis az, amely gyerek- és kamaszkorban rakódik le bennünk – ehhez a varázsdobozhoz kötődik. Ha hozzám hasonló korúakkal beszélgetni kezdek, a szó előbb-utóbb mindig a gyerekkori tévéműsorokra terelődik, és arra, hogy ki mit nézett (és néz esetleg még ma is). Fölbukkannak itt-ott videojátékok is, ezek azonban jóval változatosabbak, és, legalábbis egy bizonyos korig, jóval kevesebb időt vettek el az életünkből, nem utolsósorban azért, mert sokan csak az iskolában találkoztunk velük. Az igazi sztár, osztálytermi viták főszereplője, igen sokáig a televízió volt.

De miket is néztünk, és miért? A kilencvenes évek magyar tévéje alapvetően kettős jellegzetességeket mutatott, legalábbis egy öt-hatéves számára. Egyfelől voltak az izgalmas, színes fejlemények, mint az amerikai és kisebb részben japán vagy francia rajzfilmsorozatok – másfelől olyan, maradványnak számító furcsa felnőttműsorok, mint a Panoráma vagy az Ablak. Ez utóbbiakat mindig csak elkezdtem nézni, aztán hamar rájöttem, hogy nem érdekelnek. A Budapesti regionális híradót, az Ablakot és a Deltát mindenekelőtt a főcímzenéjük miatt szerettem (azt is 2013-ban fedeztem föl, hosszú youtube-os kutakodás után, hogy mely alkotók mely kompozícióiról van szó), a Reflektort a háttérben világító óriási lámpa miatt, amely egyszerre emlékeztetett sajtos tallérra és a „vasárnap” szóra. A Friderikusz Show már ígéretesebbnek tűnt, amíg rá nem jöttem, hogy itt is csak ülnek és beszélgetnek. A biztos pont így mindig az import sorozat maradt, abból pedig volt elég, csak győzzem nézni.

Kezdetben volt a Dallas. Itt-ott a Szomszédokból is fölbukkant valami az emlékezetemben, ez azonban főleg a műsorajánlóra és a főcímzenére korlátozódott – az igazi a Dallas volt. Bár a sorozatot a szűkebb családom nem követte figyelemmel, valahányszor nagyanyámnál aludtam, az este kihagyhatatlan részét képezte. Dzsokin, Bobin, Szamantán és még pár szereplőn kívül összevissza két dolog maradt meg belőle: egy jelenet, amelyben Dzsoki fia a papa pisztolyával rálő valakire, és egy beszélgetés egy dankóros magzatról. A dankór számomra az élet sötét és megmagyarázhatatlan oldalának első megtestesítője volt. Amikor nagymamámat megkérdeztem, mit jelent, azt mondta, hogy a megszületendő gyerek bolond lesz. Így tudtam meg, hogy vannak, akik betegen születnek, és rettegtem, hogy nem tehetek majd ellene semmit. Igaz, anya pont amiatt éjszakázott rendszeresen a kórházban, hogy a beteg újszülötteken segítsen, de honnan tudhatna ő bármit is arról, amit a Dallasban mondanak? Nem nézi. Így nem maradt más, mint reménykedni, hogy a dankór nem engem fog választani, és az aggódást félretenni addig, amíg gyerekem nem lesz.

A sarkamban ólálkodó betegségek miatti szorongásomat némileg csökkentette a töméntelen gyerekműsor nyújtotta komfortérzet. Ott voltak természetesen a némileg visszafogottabb hazai termékek, Vízipók, Frakk, Krisztofóró (Süsüt csak viszonylag későn ismertem meg, kimaradt az életemből), és mellettük az emlékezetes szinkronhangokkal virító Hupikék Törpikék, Gumimacik, Chip és Dale, Balu kapitány és még száz másik, azóta javarészt feledésbe merült műalkotás, melyik jobb, melyik ócskább. Az Én kicsi pónimat nem volt szabad néznem, ahogy a G. I. Joe-t sem (egyszer, amikor már idősebb voltam, és a szüleim nem voltak itthon, belenéztem, de unalmasnak találtam). Helyette több mázsa Tom és Jerryvel pótoltam a napi erőszakadagot (a giccset eleinte nem volt még mivel). A VHS virágkorát éltük, legalább tíz videokazettánk volt csak mesefilmekkel – a „mesefilm” ugyanis a családi idiolektus szerint azt a rajzfilmet jelentette, amelyik videokazettán van. (A tévében játszott csak szimplán „mese” volt.) A csúcspont, Kelet és Nyugat ütközése természetesen Antall József esete volt a Kacsamesékkel – aki látta, nem felejti el. Amikor Dagobert bácsi kalandjait valami politikainak látszó műsor szakította félbe, először apámhoz mentem panaszkodni, mivel tudtam, hogy ő meg fog érteni. A temetés további részében együtt sopánkodtunk a prioritások elvesztésén, míg csalódottan ki nem kapcsoltuk a készüléket.

De nem csak mesékről volt itt szó. Azt mondják, nyolc éves korukig a gyerekek éppolyan élvezettel nézik a reklámokat, mint az egyéb műsorokat, mert képtelenek különbséget tenni. Noha a reklámot és a főműsort alighanem el tudtam valamennyire különíteni, kétségtelen, hogy számos megmaradt közülük, függetlenül attól, mit reklámozott. Barbireklámra már nem emlékszem, csak a szlogenjükre – az igazi a Matteltől! –, megmaradt viszont a Nestlé a jó pohár tejjel, az egész teherautót rögzíteni képes Palma Tex és a wc hőse, a Toalettkacsa, amelyet otthon is el tudtam játszani, igaz, a miénk nem adott ki hápogó hangot, hiába nyomogattam reménykedve. A játék pedig a tévén is folytatódott. Eleinte a Szerencsekereket szerettem a legjobban a forgó, színes címszereplő miatt. Nővérem Viktort, én Tamást kedveltem jobban, össze is vitatkoztunk rajta. Az óvodában szerelmemmel, Olivérrel együtt utánoztuk a „Csőd” rubrika hangeffektusát. Később, cicás korszakomban a Zsákbamacska volt a preferált műsor, amelyben az igazi csalogató erőt a veszteseknek adott plüssállat jelentette számomra (elvégre kit érdekel az az autó?), még később pedig, mikor úgy istenigazából élvezni kezdtem stréber voltomat, a Mindent vagy semmit, amelybe remekül be lehetett kiabálni a válaszokat, vagy szidni a hülye játékos hülye fejét.

A kereskedelmi csatornák és csomagokban kapható szolgáltatások kora nagyjából egybeesett azzal, amikor iskolába kezdtem járni. Mivel ekkor még semmi kétségem nem volt afelől, hogy okos kislány vagyok, nem ért meglepetésként, amikor a postaládában egy meghívót találtam az Űrgammák szereplőválogatására. A sorozat egyben sznobériám első megnyilvánulása volt: öt percet bírtam ki az egyik epizódból, aztán úgy döntöttem, nem érdekel. A zenék iránt se lelkesedtem különösebben, bár ezt nem mutattam: komoly veszekedések tárgyát képezte, ki utazhat azon a buszon, amely nyári táborba menetelkor a Xénia lázt játszotta végtelenítve. Kénytelen voltam legalábbis felületesen követni az eseményeket, mert a Hupikék Törpikéket immár ciki volt bevallani.

A mesék és rajzfilmek háttérbe szorulása részben annak is volt köszönhető, hogy a Disney-mesedélután sorozatait lassanként olyan uncsi élő szereplős alkotásokkal helyettesítették, mint a Tini titkok. A kereskedelmi és külföldi adók népességrobbanása idején a nővérem vált fő tévézőpartneremmé, vagyis inkább én az ő partnerévé. Tizenegy évvel volt idősebb nálam, és a nyelvtanfolyamoknak és a külföldi nyári munkának köszönhetően már kamaszként jól beszélt németül és franciául. A lehetőségek száma végtelennek tűnt, egyik csillogóbb és ígéretesebb, mint a másik. SAT1, ORF1, PRO7, Channel 5, CNN, Cartoon Network (akkor még angol nyelven) és az MTV, kiskamaszéveim elmaradhatatlan kísérője, ahol életemben először láttam videoklipet, és amelynek kapcsán először éreztem kísértést apám arcába vágni visszamaradottságát, amikor arról panaszkodott, hogy Michael Jacksont Madonnával együtt ki kéne dobni a kukába. De sok más „első” is kötődik a külföldi csatornákhoz, ahol általában mindent szebben, jobban, gyakrabban és előbb vetítettek, mint nálunk. Először ébredtem rá, hogy a Nyugat nem csupán rajzfilmeket és drága játékokat jelent, sőt mindenekelőtt nem azt jelenti. Hogy mit jelentett? Nem tudtam pontosan megfogalmazni. Csak azt éreztem, miközben a francia nyelvű meteorológiai előrejelzést néztem, hogy valami nagy, szép és fontos dolog vár ránk a nem is olyan távoli jövőben. A régi, fekete-fehér korszak véget ért, most új, szebb idők következnek, amikor minden erőnkkel arra törekszünk, hogy olyanok legyünk, mint amit a CNN-en látni. Kultúrnemzet, a tudomány, technika és művészet hősei. Alf, Tina Turner, Beavis és Butthead, a BBC híradó – csak egy karnyújtásnyira vannak. Daliás idők.

A kilencvenes évek végén a helyzet érezhetően változni kezdett. Talán a Dragon Ball volt az első sorozat, amelyből teljességgel kimaradtam, és némi idegenkedéssel néztem a többiek songokus füzetborítóját, később pedig a csipszeszacskóból mohón kibányászott tazót. Akkoriban kezdtem idegenkedni a rajzfilmtől mint populáris és gyerekes műfajtól, és végleg az irodalom felé fordulni. Mindez nem jelentette, hogy ne találtam volna vigasztalást a televízióban. Nagyjából a Pokémonnal egyidőben kezdett föltárulni előttem a dél-amerikai szappanoperák csodálatos világa, amellyel kellően kivívtam szüleim és nővérem rosszallását. Tudtam, hogy hülyeség, hogyne tudtam volna. Mind tudtuk. Mégis néztük. Aránylag későn kapcsolódtam be a hűhóba (emlékszem, A pampák királya plakátját még kifejezett undorral nézegettem), akkor azonban teljes gőzzel. Az Esmeraldának csak az utolsó egyharmadát láttam, a Paula és Paulinát már elejétől végéig követtem. Nagyjából ennyi volt, amit még bírtam kapacitással. Nem csupán azért, mert ha egyet láttam, az összeset láttam, hanem mert cinikus énem kezdett fölülkerekedni, és eltelítődni az önkényeztetéssel. A Mari Mart a nővérem nem engedte nézni, a Vad Angyal pedig már egyértelműen megvetésem tárgyát képezte, noha ezzel nem váltam népszerűvé. Igaz, nem is zavart: úgy éreztem, jobban tudom. A Barátok közt valameddig pótszert nyújtott, de félig-meddig tudtam, hogy nem több ennél, hiába követtem végig hűségesen Berényiék kalandjait. Idővel abbamaradt tehát ez is.

Mit kezdhettem magammal, ha rajzfilmeket szégyelltem nézni, a sorozatoktól pedig elment a kedvem? Külföldi csatornákhoz fordultam. Gimnáziumban, amikor már kezdtem nagyjából érteni a beszélt angolt, némi örömet találtam az idegen nyelvű csatornákban, főleg ha a nővérem is ott volt – igaz, jóval ritkábban csatlakozott már hozzám, mivel ő is válságkorszakát élte. A Music TV-t lassan fölváltotta a Vh1, ahol még jobbára tényleg zenéket adtak, majd később a Rai Uno, ahol még a Disney-féle Robin Hoodot is hajlandó voltam megnézni a nyelvgyakorlás érdekében. Alapállásom azonban az volt, hogy ha már televízió, akkor legyen ez is menedék a közönségesség elől. Ekkor szoktam rá az ismeretterjesztő csatornákra. Discovery Channel, National Geographic, Spektrum – legalább úgy éreztem, értelmes dolgokat nézek. Tudtam azonban, hogy elveszett valami: magyar adókra már nemigen kapcsoltam, és ahogyan nőtt az előfizethető csomagok száma, úgy kerültek ki belőle az egyre silányabb programot kínáló természetfilmes adók, és végső menedékem, a Mezzo. Eleinte próbáltuk úgy kikalkulálni, hogy legalább néhány hasonszőrű csatornánk legyen, de idővel föladtuk, főként, mivel rájöttünk, hogy a tévén kívül is létezik külvilág, akár idegen nyelvű is. Internetnek hívják. Az adók és csatornák világa így szép lassan elhalt, mint a ritkán használt izmok.

Hol tartunk most? Öt éve nem fizetünk elő semmilyen csatornára, így eleinte háromra csökkent a számuk, majd idén januártól, a digitális műsorszórásnak köszönhetően, fölment hétre. És még ezzel a héttel sem tudok mit kezdeni. Már vagy hat éve nem néztem tévét, nem tudok már bánni vele. Nincs türelmem végigvárni, amíg egy reklám végigér, és zavar, hogy nem tudom megállítani a filmet, amikor szeretném. Amire nagyon kíváncsi vagyok, kikölcsönzöm vagy megnézem interneten – és mostanában mintha moziba is többet járnék. Az új lakásomban van ugyan tévékészülék, de nem használom – a számítógép képernyőjén nézem a filmeket. 2013 lett az az év, amelyben beismerem, hogy nagyjából elvesztettem ezt a találmányt, és kérdéses, hogy képes leszek-e valaha is visszaszerezni.

Evellei Kata

(kapcsolódó szövegek:

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

Évjárat (5) – Temetések éve

*

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

19 Responses to Évjárat (6) – Műsorzárás

  1. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  2. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  3. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  4. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  5. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  6. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  7. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  8. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  9. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

  10. […] Évjárat (6) – Műsorzárás […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: