Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása

2014 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Bezsenyi Tamás írását közöljük.

Mindig feszengek Budán. Gyermekkori élményem, hogy a zegzugos utcák, az izzasztóan emelkedő utak és a sípályaszerűen meredek lejtővel teli buszvonalak sohasem kímélték a Ferenc- és józsefvárosi utcák végén utcalámpákkal megvilágított horizontba gyakorta belefelejtkező lelkivilágomat. Egyik koratavaszi este biciklivel jöttem Budáról, a szakkollégiumból, ahol az elmélyült szakmai munka egy ideig stimulált.

A Petőfi hídon már boldogan jöttem át, de a menetszél pesterzsébeti és csepeli arcbőrkezelő hűvös levegőpakolást kent rám. Úgy éreztem, érdemes lenne belsőleg alkalmazandó revitalizáló anyagokat magamhoz venni, hogy ellensúlyozzam a kinézetemet. A Soroksári út felé lekanyarodtam, hogy meglátogassam Klári Boráros téri aluljáróban generációk óta székelő kocsmáját.

A hátsókerékre állított biciklimet hozzákötöttem egy lámpaoszlophoz, mire beértem a kocsmába, úgy dőlt meg a canga, mintha elalélt volna az oszlop csókjától. Akkor még Pelikán elvtárshoz hasonlóan én sem sejtettem, hogy az alkohol az imperialisták titkos ügynökeként engem is hasonló helyzetbe fog hozni. Itt a faborítású pult finom tapintású már legalább 1970 óta, a göcsörtöket a matróz csónaklakk csiszolás nélkül is kezelni tudja. Klári viszont a verbális csiszolásban hitt, ha a vendégek viselkedéséről volt szó.

Klári köszönt felém: Jó estét fiacskám, hát már megint mit keresel itt ilyenkor? Miért nem mész haza a büdös picsába.” Jól szituált A8-as Audival a belvárosban parkolóhelyet nehezen találó, jól öltözött figurák és a Gozsdu udvarban szociális érzékenységről szőtt álmokkal és bátornak szánt lázadással saját anticipált félelmeiket kezelő fiatalok számára talán riasztónak, sőt egyenesen bunkónak tűnhetett volna a jelenet, azonban a rutinos versenyzők felfedezhetik benne az anyai szeretetet.

Egy jó barnát kérnék.” Feleltem átható tekintettel, jelezve, hogy habár Anyámmal ellentétben az ő szülői megfontoltsággal kidolgozott tanácsait általában szívesen fogadom, de most inkább hagyjuk a drámázást. Klári csapolás közben ingatta a fejét, és saját lelki nyugalma érdekében inkább saját szakács, de mégis mihaszna fiát szapulta. Szavait egyszerűen lehetetlen visszaadni bárki számára, aki nem hallotta őt élőben, mivel lényegében szótagolva beszélt, akár egy iskolás gyerek. Minden egyes szótagot olyan hanghordozással nyomva meg, mintha egy egész asszonykórus húzná le a hangszálait ezért azt ellensúlyozandó mélyről felköhögött drabális tónusban kellene beszélnie.

A vendégek elég szórványosan voltak jelen, ők is rutinos versenyzők voltak, ami általában a balhés órák előtti posztrock, minimalista zenei költemények csöndjét idézi. Talán ezért nehéz találni olyan vendéglátóst, aki hisz a normális eloszlás racionalitásában. A rutinos versenyző fogalmilag egy olyan fraktálszerű jelenség, akik a padból kiesve jelentkező és úgy maradó eminens tanuló testhelyzetét felvéve pihennek, először csak az egyik ujjpercük rándul meg, ám a csapos ekkor nem Robin Williams könnyes szemét reprodukálja az Ébredések című filmből, igaz a versenyzők sem tudják még Robert De Niro értelmessé váló tekintetét őszintén felvállalni. A csapos tudja, az ujjmozdulat csupán az első jele a következő, egyre több végtagrészt igénybe vevő mozdulatsorozatnak, amelynek vége még egy hitelbe adható sör lesz. Fraktálszerűen fedezhető fel az ujj után a kéztő, majd az al- és felkarral való teljes mozgás, amelyek mind a vendég hamarosan bekövetkező távozásával kecsegtetnek, ám ez a legritkább esetben következik be, mivel felébredve addig nem is hajlandóak még fenyegetés hatására sem elmenni, míg egy újabb sört nem kapnak. Ez pedig a 22-es csapdája a csapos számára. Nekem, kocsmanézőnek pedig Beckett Godot-ra várvájának inverz változata, ahol a hiány tapinthatóságát kívánja érezni a csapos és a versenyző artikulációja egy-egy pillanatra akár írországi angol kiejtésnek is tűnhet.

Van egy másik féle rutinos versenyző is, aki általában fel-alá járkál a pulton hagyott itala ellenére, mint egy Csehov dráma mellékszereplője, aki türelmetlenül várja moszkvai rokonát. Van a harmadik és rendkívül veszélyes típus, akiről azt hiszed, kiszúrta, hogy ránéztél. Valójában folyamatosan néz téged, tehát csoda lenne, ha nem találkozna a tekintetetek. Ez a típus lényegében operatív adatgyűjtést végez a szemével. Ha el tudod kerülni, hogy megszólítson, ha nem adsz lehetőséget a kapcsolatfelvételre, akkor a felderítő tisztként szolgáló szemét egyre hosszabb időre szakítja meg a szemhéjával, mint virtuális függönnyel. Ha viszont ekkor túlzott elbizakodottságról teszel tanúbizonyságot, nem fog elaludni, hanem újboli gyanút szimatolva folyton felhúzza a maga kis szemhéj függönyét, mintha csak egy idióta színházi ügyelő szórakozna.

Mire az első típusba sorolható rutinos versenyzővel a következő sörön kezdtek vitatkozni Klárival, engem már javában a másik kolléga szorított a tippmix asztal és pult sarka közé, hogy beszéljük már meg, mit játszott még decemberben a Diósgyőr, mert elmélete szerint az még befolyásolhatja a Fradi esélyeit a tavasszal. Rutinosan X-et mondtam, mert az MTK-val talán éppen az ultrákat képviselő Krausz tanár úr baritonja miatt úgy sem bírhattak a diósgyőriek. Mondjuk aztán tavasszal éppen olyan unalmasan játszottak a Debrecennel egy X-et, ahogy a Haladás az MTK-val. Végül márciusban mégis az MTK picsázott el minket, és nem a Debrecen. Tavasszal a hurkásokat is elverték a gyermeki mivoltukat megörző MTK-sok, akikről Krausz Maga a történelem önreferencialitást mutató című cikkel emlékezett meg később az ősz folyamán. A cirkularitás geometriai alakzata itt a kocsmában is felütötte a fejét, amikor azon vettem észre magam, hogy kezemben már a második sörrel vizelek és hangosan üvöltözök ki frissen szerzett barátomnak a Simon Tibi ügy ki tudja hányadik konteókkal terhes változatát habosítandó vagy csipkézendő, igény és társaság szerint. Gratulálok, Tomi.” Habár feddőleg letegeztem magam, mégis kész voltam elfogadni a tényt, hogy a cirkuláris argumentummal szemben a fogyasztás önmagába hajlósága talán mégsem akkora paradoxon, mint amekkorának az argumentumok esetén tűnik.

Mire visszajöttem, már egy Unikum várt kedves barátom Julia Roberts-szélességű mosolyával együtt. Történetei a Fradiról szétasszociálva egyre jobban emlékeztek meg a szocialista kori felhalmozásból kimaradók önsorsrontó helyzetének értelmezéséről. Az Unikum együttérző csillogást adott a szememnek, ahogy a hűtő neonlámpája rávetült a bagzó macskára emlékeztető vizesedő tekintetemre. Ahogy hatott az ital, úgy figyeltem egyre határozottabban a mondandója helyett a testtartását, mozgását. Sokkal dekódolhatóbbnak tűnt. A fáradt olaj megragadt a ruhájának szövetében, amit az órákkal ezelőtti izzadság átitatott és a kicsapódó só fehér korralzátonyokként vette körbe a munkavégzést igazoló foltokat.

Mikor már azt fejtegettük, hogy a Barkas-hoz való kumplungvilla tengelyt különböző helyzetekben ki és milyen eszközzel helyettesítette, egyszer csak ráébredtem, hogy a Gyöngyhajú lány szól. A szintetizátor 1969-ből olyan szomorúan tett egy-egy lépést a szívem felé, mint még egyik csajom se, így mire a gitárkíséret beindult én kiesve a beszélgetésből győzedelmesen feltartottam a kezet, és már énekeltem is: Egyszer a Nap úgy elfáradt, Elaludt mély zöld tó ölén, Az embereknek fájt a sötét.”

Beszélgetőpartnerem meglepett örömbe burkolózott, és részegségében egy csadorban mosolygó nő titokzatosságával akarta kikényszeríteni, hogy kérdezzem meg minek örül annyira, hadd mondhassa el többszöri unszolás után, hogy a két négyzetméter kisfröccs miatt természetesen megnedvesedő szemei valójában az öröm könnyei. Magyarázatának hallgatása közben éneklés helyett különböző csípőmozdulatokkal jeleztem elköteleződésemet a dal szeretete iránt. Klári vércse hangmagassággal próbálta rávenni a zenegépbe pénzt dobó férfit, hogy ne feküdjön rá a gépre, mert eltörik benne valami”. A fickó láthatóan az árvák könnyét is vizezte már egy ideje, hogy kitartson hajnalig, így talán ennek köszönhetően Klári szavaiban a törődés burkolt formáit vélte detektálni és megilletődötten kezdett bele saját életének legújabb epizódjába, miközben a pult felé közeledett. A menésnek bajosan nevezhető haladását nem használná jó érzéssel semmilyen középiskolai fizika tanár szemléltetőpéldához, hogy a sebességet kiszámítsák S/T-vel a nebulók.

A velem beszélgető kolléga apai érzelmeit kifejezendő, átölelt, a feltáruló hónalja miatt érdekes módon nem szúrós izzadságszag, hanem régi Wartburgok műbőr ülésének kissé fűszeres illata csapott meg. Mialatt én Madeleine kekszként felhasználva a szagmintát becsempésztem a fejembe gyerekkori emlékeimet nagybátyám szerelőműhelyéről, újsütetű barátom bal lábát egy célzott lövéssel kimozdította maga alól, ami labda helyett az egyik asztal lapjában állt meg. Ennek köszönhetően így épp csak annyira dőlt meg, mintha bécsi keringőt tanulnánk a szalagavató bálunk alkalmára.

A rúgáshoz hasonló lábmozdulat miatt megugró asztal nyikorgása miatt Klári kilépett a zenét berakó férfi szerelmi bánatának narratívájából és egy-két megjegyzést tett a bútorok rendeltetésszerű használatáról, amit én nem követtem, mivel kidagadó erekkel próbáltam vertikális síkba helyezni a horizontális perspektíva iránt vágyódó kollégát. Szerencsére megelőztem, hogy folyamperszonifikációként is értékelhesse őt Klári, aki a művészettörténészektől függetlenül, de hozzájuk rendkívül hasonló módon a folyamistenek fenti pozícióját leginkább ókori építmények homlokzatán lévő oromcsoportban kívánta elképzelni és nem a kocsmája kövén.

Mielőtt az a vád érne, hogy megkínáltam a történetet, vagyis színesceruzaként alakítanám szereplőim sorát, jelezném, hogy szemeim a dokumentumfilmes Gulyás testvérek kamerájának izzadó TSZ elnököket pásztázó lencséjével vetekszik. (Remélem valaki ebben nem érzi meg az iróniát, és félrészegen ezzel szembesíteni fog.) Igaz, felmerül a kétség, mondandóm igaz volta vajon nem erősíti-e a nemzeti öngyarmatosító képzeteket, mint azon magyar filmek, ahol a rendszerváltás veszteseiként élő szakmunkások és egyéb alkalmazottak vígjátékszerű életét követjük nyomon. Persze ez az elgondolás abból építkezik, kezdtem magyarázni a kollégának, hogy az 1990-es évek elején forgatott dokumentumfilmekben szereplő, helyüket kereső, a prekariátus státuszba kényszerű melósok ugyanazok, mint ezen filmek hősei. Ebből a nézőpontból a balkáni sztereotípiák erősítéseként tűnik fel az inkompetenciájukról percről perce számot adó szereplők csetlése és botlása. Egyrészt ez a magyar vígjátékokon olyan normatív, emancipatórikus igényeket kér számon, amelyek nem feltétlenül állnak összefüggésben a filmek dramaturgiai lehetőségeivel és zsáner követelményeivel. Másrészt önkolonizáló gesztusként értékelni a rendszerváltás után született Roncsfilmet, ami a társadalom perifériájára szorult emberekkel foglalkozik, éppen annak a filmes hagyománynak a figyelmen kívül hagyása, amit a rendező Szomjas, (beszélő név, röhög fel a kolléga, akit az alábbi eszmefuttatással éppen fárasztottam) már a létező szocializmus idején is követett például a Könnyű testi sértésben, amely ugyanazon a környéken, az akkori Gólya presszó közelében játszódik. Az utóbbi filmből látható, hogy ezek a veszteseket nem a rendszerváltás tette azzá, amik, hanem az Ózdon és a Székesfehérváron dolgozó és jól jövedelmező állásban lévő szakmunkásokkal szemben már a létező szocializmus idején komoly megélhetési gondjaik és büntetőügyeik is voltak. A mai értelmiségi szempontjából talán nem látszik, de egy művezető és egy betanított munkás között vagy 15 évnyi elkeseredett kapaszkodás, vagy egy egész élet különbsége húzódik meg. A Könnyű testi sértés főhőse sem volt a Nyugat által sugallt balkán kép alakja, hanem a kilátástalansággal teli helyzetben tengődő ember, akinek nyomorát, éppen a néző számára is ismert hétköznapi valóság tesz banálissá. Éppen arról beszél a film, amit még a kelet-európai értelmiségi is ismer, vagy legalábbis ismernie kéne, azokról az informális praktikákról, amelyek csak a víz felszínén tartanak, de nem gátolják meg, hogy ne nyeljen a vízből közben az ember egy keveset. Legyen bármilyen is az a víz, olyan gyomorgörcshöz és fosáshoz vezet, ami a csavarodó belekből kijutó szellentéshez hasonló fogcsikorgató nevetéshez vezet.

Lassan bele is sajdult a fejem, mire végére értem saját gondolatomnak, aminek lépéseit próbáltam érhetővé tenni, noha a narratívámat kétszer is öngyilkos merénylők közelébe tereltem, amikor egy-egy újabb Unikummal alapoztam meg a folytatáshoz. A kolléga egyre tiszteletteljesebbé vált, ahogy az elszabadult hajóágyúként viselkedő beszédembe önkéntelenül bele-beleszőttem idegen szavakat. Már vizionálta a Vörös-tengerré váló Dunát, ami majd gondolataim hatására szét fog válni. Megnyugtattam, hogy ezt a Csepel-sziget helyettem már megtette. Az erkölcsi talapzatok a kocsmák részeges beszélgetéseinek visszatérő eleme, amely csak alapot kellene adjon a beszédnek, de nem olyan talapzatot, ami a részegséggel egyenes arányban válik tribünné. Persze, ez a gondolat se segít, mert alighogy ezt el mondtam a kollégának, kiderült pont azért kellene a tribünön állnom, mert nem akarok. Az tesz engem alkalmassá, hogy elutasítom. (Tudják még követni? Mert én valahol itt kezdtem szaggatottan emlékezni a dolgokra.)

Hál istennek megszólalt újra a Gyöngyhajú lány, de a reakcióidőm sajátságosan korrodálódott. Amíg a fémek rozsdásodásához éppen a levegő és a vízpára reakciója kell egy alacsonyabb energiaszinthez, nálam éppen a levegőből hiányzó friss oxigén miatt a megmaradó nitrogén nem lép kapcsolatba semmivel, csak a halántékom körül formálódó satuval, ami egyre jobban ráfeszül a konfekciós legnagyobb kalapméretet meghaladó kobakomra. A lassúság miatt csak az első versszak végén tudtam bekapcsolódni: „Ő megsajnált és eljött közénk.” Kissé ironikus módon lépett be ekkor Ildikó, az 50-es éveit taposó szőke melírozott hajú asszonyka, alkata az ideális ideáltipikus verziójának minősült a szememben, ami akkor magától értetődő volt, azonban önmagában olyan nehezen felfogható mára már, hogy maga Platón is, ha élne újragondolná saját ideatanát.

Barátkozni kezdtem először A gondolattal, mint létező jelenséggel, majd szaporítani próbáltam azt, hogy egy mondatnál több legyen, amivel odamegyek a nőhöz. Nem esett nehezemre, kevés szót váltottunk a mindig túl korán bezáró Nemzeti Dohányboltokról és már rá is kanyarodtunk a fáradt napjának kibeszélésébe. Mikor ezt egy olyan nőnek meséltem, akivel ugyanezt kellett volna józanul tennem, azt állította, hogy nyájaskodtunk, majd félrehúzódtunk. Állítólag ezt Szerb Antal írta valahol, amit egyelőre kétlek, ezért is írtam a valahol szót felmentőleg, de hátha megtalálom egyszer.

A beszélgetést testileg teljes ráfordulással próbáltam abszolválni. A nő mellei teltek voltak, külön-külön akkorák, mint egy kutya feje, amelyik folyton a gazdájához akar dörgölőzni. Mivel már egy-két légkörrel feljebb voltam, mint az asszonyság, ezért önkéntelenül is csücsörítve hallgattam izgága beszédét, ami mindig újabb tényekre akarta felhívni a figyelmemet. Mintha egy tapasztalt védőügyvédnek egy brainstorming kedvéért összedobált problémás ügyeit hallgattam volna. Csapongott egykori férjének hűtlenségéről és édesanyja temetésének kifizetése miatt majdnem csődbe jutó családi kasszájáról, amiről azt gondolta, hogy a válás majd valami módon eltüntetni. Mint az a gyerek vállalás, ahol attól remélik a jövőbeni szülők a kapcsolatuk megjavulását.

Vágyainak naivitásával le se kellett forráznom, mert hirtelen kiderült, hogy délután már ivott ő, feltehetően a szag elkerülése érdekében vodkát, ami érthetővé tette a hirtelen csalódottságát, hangulat ingadozását, a férjétől való válás semmit meg nem oldó mivoltának szomorú tudatát.

A könnyei szanaszét szaladtak a szarkalábain, mígnem az egyik az orra hegyén megkapaszkodott, ahogy Sylvester Stallone a Cliffhanger című filmben. A filmcím eredeti jelentése, olyan alkotásokra utal, ahol a készítők nyitva hagyják a befejezést, csak a feszültséggel teli pontig követjük a nézőt, majd leblende és várhatod a folytatást. Nekem is ezt kellett volna tenni, függőben hagyni az a könnycseppet, nem letörölni a saját orrommal, nem nevetést generálni ezzel benne. Nem megcsókolni ennek hatására, nem ráfogni a kisagyára hátul, és nem úgy magamhoz szorítani. Azonban egy pillanatra elengedtem és a szemébe néztem. Ezt ő úgy értékelte, mintha én mindezt komolyan gondolnám, noha inkább csak a rendkívül átható szájszagát tudtam az ízlelőbimbóimmal minden további nélkül letapogatni. Gondoltam átható tekintettel nézek, amíg nyerek annyi időt, hogy jó nagyokat kortyoljak a sörömből a feladat folytatásához. A lány, akit már említettem, akihez ugye józanul kellene, ő kisegített a zugivók szájszagának definíciójával kapcsolatban. Közölte, hogy odőrje (odeur) volt a hölgynek. Hát, ha csak úgy nem… Az ember néha megkérdezi magát, hogy mit is keresett ott, mert biztosan nem azért volt ott, hogy most jóízűen, saját menőségét bizonyítandó mesélje el. Hanem akkor miért? Sokkal inkább gyávaságból. Egy ilyen este, egy sörre való beugrás nem más, mint versenyfutás az embernek a saját agyával. Hiába próbálja lefárasztani egész nap különböző feladatokkal, mégis olyan, mint egy kisgyerek, akit hiába viszel játszóházba, mire érte mész csak még éberebb lett. Éjjelente éppen ettől a lefoglalatlan fejtől fél az ember. Az ivással azt reméli, hogy fejbe verheti a saját fejét, mert mire magához térhetne a tudata, addigra már messze van maga az ember. Sokszor sikerül… Olyan ez, mint egy futóverseny, ahol a valódi tét, hogy te magad vagy a kontrollálatlan gondolatokkal, rád vonatkozó szemrehányásokkal teli agyad ér-e előbb célba. Ez azonban egy sajátos verseny, ami rendkívüli módon hasonlít a tudományos eredményekre, vagyis attól függ az eredmény, hogy ki és milyen eszközökkel akarja elérni. A fentebb vázolt történet egy sikeres verseny volt az embernek a saját tudata felett. Egy nyugodt helyet lehet így egy éjszakára teremteni, ahol senki sem neheztel rád, főleg a saját tudatod nem tesz szemrehányásokat neked. A lány aki felhomályosított az odeurről, azt mondta, neki mindig vannak projektjei, férfiak, akikkel akkor is gondol, ha éppen nincsenek együtt, de fontos neki. Nekem ilyen csak múlt időben van, akikkel már elrontottam, akikkel nem jött össze, de mégis úgy érzem, jobb lenne minden, ha sikerült volna. Nekem ők vannak, köztük szoktam néha járkálni, mint egy pincegaléria képei között.

A pohár fenekén megláttam Klári méltatlankodó fejét, és a pohár vonalához igazodó Joker archoz hasonló meredekséggel futott fel a mosolyom. Újra ráfogtam a kisagyára, neki döntöttem a tippmix asztalnak. Építkeztünk, mint a magyar stílustörekvések. Már egy réteggel beljebb jártam a hideg ellenére, mikor hirtelen megkérte, tegyünk be számot. Elmeredtem a kocsma egyik belső sarka felé, konstatáltam, hogy egy tisztasági festés ráférne, majd magától értetődő módon közöltem, hogy legyen a: Road to hell Chris Rea-tól. Nem azért, mert éreztem az odeurt, egyszerűen szeretem ezt a számot. Persze, egy utólagos konstrukcióban saját, végig megőrzött önreflektivitásom legjobb burkolt bizonyítéka lehetne.

Már éppen indultunk volna hozzá a Dandár utcába, amikor megjelent egy nagyobb társaság. Többen üvöltöttek, mint ahányan menni tudtak. Az egyik férfi feltűnően megbámulta Ildikót és ezzel ő is hasonlóan volt. Én egyre bizonytalanabbnak éreztem a lépéseimet, el kezdtem számolgatni, hogy ha most még verekszem, akkor mennyi esélyem lenne, és vajon a haverjaitól tudok-e úgy szabadulni, hogy még el is tudjak menni szobára. Bemelegítésként megforgattam a nyakam, amikor Ildikó belém csimpaszkodott, közölte, hogy az előző élettársa a férfi. A fickó a hideg ellenére egy trikóban volt, úgy nézett ki, mintha a vállai alá varrták volna be egy zakó válltöméseit. Rendeltem egy Unikumot, abból baj nem lehet, addig csak kiforrja magát a helyzet. A férfi egy húsz körüli nőnél ellenőrizte, hogy az alsónemű megfelelően fekszik-e fel a fenekére, nem gyűrődött-e össze valahol. Én csókoltam az én választottamat, ő a sajátját. A zenegép egészen összehozott minket. Egy váratlan pillanatban, mikor az Unikum és barnasör keveréktől egyre kevésbe láttam már, hirtelen bevágta a fejét az intimszférámba. Akkora gyermeki örömmel fordult felém, hogy arcán apró gödröcskék jelentek meg. Közölte, nagyon örül az együttlétünknek, mert Ildikó már megőrjítette az utóbbi két évben. Hála istennek, nem érezte szükségességét részletezni ezt, mivel rátettem a kezem a vállára, kibontakozva Ildikó öleléséből és együttérzően bámultam rá bármilyen értelmi képességre utaló jel nélkül. A fickó lassan rátért, hogy ha felmegyünk szexelni, akkor majd a hálószobában lévő három fiókos szekrényt ne buzeráljam, mert a középsőben még ott vannak az alsónadrágjai. Olyan szakszerűen és körülményesen magyarázta mindezt el, ahogy Kisfaludi tanár úr a társasági jog előadáson a törzstőke emelés jogi szabályairól értekezik. Elmesélte, sajnos nem volt ideje kiköltözni, ezért még ott tartaná, ha nem baj, azonban biztosított róla, hogy a felső fiókban van még hely. Viszont ha tudok egy jó kéglit, akkor kérte, mindenképpen szóljak. Én lényegében másodpercekre voltam attól, hogy befogadom és már holnap kulcsot másoltatok neki a Mister minitben, meg ha már ott vagyok az Ildikónak is.

Vitt volna a vérem fel a Dandár utcába már nagyon, amikor Ildikónál az Unikum megtette a hatását és kissé neheztelt a húsz év körüli nő ruházatára és viselkedésére. Próbáltam csókolni, de a szánk már nem úgy tapadt, mint két svéd license-s legó darab, mert Ildikó csak a nőt tudta átható tekintettel nézni. Én később valamiféle perpatvarba keveredtem, mert egy másik ember Unikumját hajtottam fel, amivel viszont az ital jogos gazdája egy másik embert gyanúsított meg. Hála Istennek, Klári lebuktatott és így kánonban küldtek el mindannyian az anyjukba.

Ekkor futott be egy zsebtolvaj fickó, akinek elszámolási vitája volt Ildikó ex-élettársával. Kimentek elszívni egy cigit, ami közel sem volt olyan, ahogy az Iskola a határon végén a Bébéék megosztoztak a Mohács felé úszó hajón egy staubon. Az ex-élettárs adott egy óriási parasztlengőt, amitől a zörgő csontú, finom ecsetkezelésű mozdulatokhoz szokott férfi felborított két asztalt és az egyiken hagyott üveggel fel is vágta a kezét. Artériát ugyan nem ért, de elég rendesen ontotta magából a sűrített paradicsomját. Én éppen fizettem egy Unikumot a méltatlankodó férfinak, amikor Ildikó felharsant az ütésre. Klári elüvöltötte magát, ahogy egy rendes edző, ha valaki éppen lenyomja a szakosztály vezetőjét a sportolók közül. Közölte, hogy most azonnal hívja a rendőrséget. Én talán elpárologtattam némi alkoholt a bőrömön keresztül, mert úgy gondoltam most már tényleg ideje lenne indulni. Eszembe jutott, hogy nincs nagyon senki aki kihozna a hetvenkét órás előzetből, mivel már annyiszor tűntem el ennyi vagy még több időre, hogy a legtöbben csak egy hét után vennék fel a telefont.

Ildikót löktem az ajtón kifelé, ám ezzel sikerült beletaszítanom az exének az ölébe, akit heves kézmozdulatokkal fenyegetett. Hiába karoltam belé és húztam, ellenkezett. Belenézett az arcom és közölte, hogy kötelessége elítéltetni ezt az embert. Nem járkálhat egy ilyen férfi szabadon. Ránéztem az exére, aki a legnyugodtabb volt az egész kocsmaközönségben, kifejezetten békésnek tűnt, sőt kissé fáradtan esetlennek Klári mellett, aki a spanyol inkvizícióhoz kapcsolható populáris toposzokat valósította meg. A Boráros tér felső részén, a Ferenc körút indulásánál egy óriási oszlopot, ami a régi, a mai Astoriánál állt Nemzeti Színházból származik vesz körbe egy csigaalakban lefelé haladó széles út. Ezen szoktak lebombázni a kilencedik kerületi zsaruk, amikor végigkutatják a kocsma közönségét, mivel a zsebesek már az 1970-es évek óta itt osztják szét a szajrét, illetve az öreg kurvák és madame-szerű munkát végző nők is ide járnak. Most sem késtek a Jagellók, két autó is jött. Ám nem pattantak ki. Kicsit adminisztráltak az autóban, hátha oszlik a tömeg. Utána lassan szálltak ki, mint egy derékfájásra jó kenőcs reklámarcai. Mielőtt valaki azt hinné, hogy a munka volt büdös számukra, megnyugtathatok mindenkit, erről szó sincs. Pusztán rutinosan meg akarták nézni, hogy ki miként reagál. A régi sutka szerint a kocsmai verekedéshez kiérkező rendőrök közül a fiatal bemegy és összevereti magát, az öreg kinn marad és megvárja, amíg összeverik egymást.

Ildikó azonnal rámutatott az exére. Üvöltött, ahogy a torkán kifér. Klári kizavarta a bent lévőket és belülről bezárta az ajtót. Az ott maradt söröm már nem is érdekelt, mert a járásra koncentráltam. Végül bezsuppoltak minket Ildikóval és egy másik szakmailag otthonosan mozgó személlyel, mint tanúkat, a másik autóba pedig a falu bikája került. A felvágott karúhoz közben megérkezett a mentő. A kerületi zsaruk, ezt már megfigyeltem a legtöbbször úgy vezetik az autót, mint a 16 éves friss élményekre vágyó fiatal, beletaposnak a gázba és hirtelen veszik le a lábukat a székről. Hát minket se a Miss Daisy sofőrje szállított. Mire a Haller utcába értünk, annyira felkeveredett a gyomrom, hogy ha láttam is, akkor a köldökömbe rejtettem a szemem és betűrtem a pulóverem. A panaszfelvételi irodában csak arra emlékszem, hogy folyamatosan csuklom, aminek a ritmusa egyre inkább elvette az élét a helyzet komolyságának, nem beszélve Ildikó érdekfeszítően brutális és véres interpretációjáról, amit az esetből kanyarított. Érzékelte az oda nem illő viselkedésemet az ügyeletes tiszt is, ezért a fejével felém bökve érdeklődött, hogy ki lennék. Ekkor lépett be a kihallgató tiszt, akit még gyerekkoromból ismerek. Először elámult, majd amikor meghallotta, hogy Ildikó éppen közli, hogy az élettársa vagyok, úgy mélyről felszakadó nevetésben tört ki Én néztem bambán, de azzal se voltam tisztában, hogy nekem most mondanom kellene valamit. Nem igazán voltam beszédképes állapotban, ezért a csuklás miatt felpattanó fejemet próbáltam kicsit lefelé szegni, hátha ezt valaki bólogatásnak veszi.

Még karácsony előtt gondolkodtam, hogy hol is lehetne tölteni a szentestét, lenéztem ezért Klárihoz, de már be voltak szögelve az ablakok és az ajtó is. A mellette viszont nyitva volt egy kisebb kocsma. Benéztem és érdeklődtem Kláriról, illetve magáról az estéim hordalékát képező kocsmáról. A pultos méltatlankodva ripakodott rám, hogy miként hiányozhat nekem egy ilyen bűntanya. Öreg fickók néztek felém Walt Whitman kinézettel és ingatták a fejüket, ahogy Tamás Gáspár Miklós nem ért egyet valakivel a tévében, páran még az orrukkal is fújtattak egyet, ahogy Gazsi szokta. Nem tudom, a pultos miből gondolta, hogy hiányzik nekem a hely, mivel csak azt kérdeztem, hogy mi lett a hellyel. Talán valamiféle odeuröm lehetett, valami olyan, amitől éppen úgy utálkoztak az öreg rutinos versenyzők, mintha elrontottam volna egy francia szó kiejtését egy meglepően finom közegben.

Később ittam egy teát a Gólyában, és ott ragadtam hátul a konyhában, segítettem egy drága asszonynak mosogatni egészen zárásig. Hajnalra értem haza, olyan fáradtan, mintha totálisan szétcsaptam volna magam. Pedig még egy alkoholmentes sört se ittam, csak álltam a csapnál, miközben a lányt kérdezgettem, hogy mi van mostanában vele.
Míg ő meséli, hogy mennyire boldog, addig “én könyöklök és hallgatok.”

Bezsenyi Tamás

(kapcsolódó szövegek:

2014:

Évjárat (1) – Ideje annak

Évjárat (2) – Szőkeév

Évjárat (3) – Mindennapi

Évjárat (4) – GYIK

Évjárat (5) – Hogy elérjek a napsütötte sávig

2013:

Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

Évjárat (2) – Nincs mit tenni

Évjárat (3) – “Annyi bátorságom sincs, hogy a halált szeressem”

Évjárat (4) – Rideg napok

Évjárat (5) – Temetések éve

Évjárat (6) – Műsorzárás

Évjárat (7) – „Most negyvenhárom éves fővel egészségben nekikezdek, / Remélve, hogy nem hagyom abba holtig”

Évjárat (8) – Járvány

Évjárat (9) – Bárhova, csak a **nosba ne!

Évjárat (10) – Énkép

*

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

9 Responses to Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása

  1. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  2. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  3. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  4. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  5. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  6. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  7. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  8. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

  9. […] Évjárat (6) – Joe Cocker Feelin’ Alright című számának ferencvárosi átdolgozása […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: