Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

2013 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. 2010-ben indult, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Halmi Tibor írását közöljük.

Biztosan mindenkinek megvan a Family Guy-ból az a jelenet, amikor Stewie vagy egy percen át cinikusan faggatja Briant a soha el nem készülő regényéről. Az egyébként lángelméjű csecsemő, akiről mind a mai napig nem tudom eldönteni, hogy a közvetlen és tágabb értelemben vett környezetéből egész pontosan ki is érti a beszédét, olyan kérdéseket intéz a sorozatban emberként, sőt íróként viselkedő kutyához, mint: „Hogy áll a regény, amin dolgozol? Na? Gyűlnek már a papírgalacsinok?” „Megvan már a konfliktus? (…) A szálaknak az összefonódása? (…) A történet fővonala megvan?”, vagy „Megvan már a vázlat? Eleje, közepe, vége?” „És a végén a főhős fontos tapasztalatokkal gazdagodik? Igen? Igen? Igen? Megvan a…Nem? Nyugi, nem kell elkapkodni.” És miközben a jelenet zárásaképp ez a mondat elhangzik, Stewie lesajnálóan megpaskolja Brian lábát. — Nagyon aljas. Regényt se kell írni ahhoz, hogy az ember átérezze a dolgot. Legalábbis velem számtalanszor előfordult már, hogy naiv, bár talán jó szándékú rokonok kereszttüzében magyarázkodni kezdek arról egy nagyobb családi összejövetelen, hogyan is állok az „eleje” dologgal, és miként kapcsolódik az a „közepe” részhez. És lányos zavaromban kapkodok, felvázolok valami tanulmányaimon alapuló, biztató pályaképet, és (most a szociológus hallgatók fogják be a fülüket) talán a körém gyűlő társaság hallgatólagos elvárására, nem tudom, „nehéz sorsommal” kapcsolatban, a társadalmi összefüggések felszíni kaparászásába kezdek. Magyarán, a konyhafilozofáláshoz szükséges evőeszközöket egyesével, mintegy önként, színpadiasan kocogtatom oda a fogamhoz. A helyzet tanulsága ilyenkor az, hogy semmilyen ár nem tűnik csekélynek, hogy a jelenlegi és „jövőbeli terveimről” minél kevesebb szó essék.

De van egy másik szituáció is. Amikor nem kell egy külső Stewie, hogy a dolgok igazán mélyre menjenek. Mondjuk, vonaton ülök, vagy épp metrón kapaszkodom, és az objektíven vett társadalmi idő a hangyamód történő le- és felszállással kapcsolatba lép az én lassabb ütemű, belső időmmel. Például, egész egyszerűen az egyik cikázó utazótáska hátba vagy mellkasba bök. Vagy amikor a zsúfolásig telt Szabó Ervin könyvtár szociológiai olvasójában látom, hogy a sok szép női tarkó hogyan görnyed órákig vaskos könyvek fölé. Miközben én, átutazóként, vágyaimnak és hóbortjaimnak élve, mondhatni a könyvespolcok közt sziesztázom. Ilyenkor a gyengébb pillanatokban, mikor a derék könyvek ellenére még szögletesebbnek tűnnek az árnyékok, gyomortájékról feltör valami félelemmel vegyes érzés, hogy: ugye jó így, ugye ez képezi a „történet fővonalát”? A választ persze nem kell megvárni, sose szabad, de azért nem árt, ha az ember ösztönösen kerüli a fogadóirodák kivilágított pavilonjait, miként a nem túl közeli középiskolai, és egyetemi ismerősöket, mert ezek a galád fiúk és lányok ballagáskor, vagy egyetemi diplomaosztó után, titkon, és vélhetően nagy kéjjel, az ő életben maradási esélyeire is fogadtak.

Szóval, ezeket a vizslaszemeket komolyan-komolytalanul véve, a belső idő fokozatos oroszlánszelídítésekor meg kell fogalmazni, majd gyorsan el kell engedni olyan kijelentéseket, mint: idén is kiderült, nem vagyok alkalmas felszolgálónak. A fáradtság és a levezetetlen szexuális energiák motiválta laza, személyzeti beszélgetések sokadik fehéringes díszpintyként valahogy nem is akarnak összejönni. Igaz, pótolhatatlanok az első éjszakába nyúló munkanapok, azok az örömteli pár percek, amikért érdemes egy-egy szál cigit tarhálni, mert a Duna-parti mulató emeletéről kilátás nyílik, alig pár méterről szemlélni a nyugodt vizet. A kifújt füsttel mindinkább érezni, hogy a vendégek és a szigorú menetrend okozta egész napos frusztrációk, az egyvégtében akár tizenkét órán keresztül igénybe vett lábak görcsei miként szűnnek meg. Miközben a földszinti tánctér felszűrődő lakodalmas zenéi egyetlen artikulálatlan testként tompítják a hallójáratokat.

Ugyanígy jó lenne eltávolodni azoktól a lányokból, akiket az elmúlt egy évben ismertem meg. Színre, alakra, formára teljesen eltérő lányok, mégis egy közös tulajdonság jellemzi őket, ami miatt a további antropológiai kutatás teljességgel hasztalan, sőt rám nézve kifejezetten veszélyes, mégpedig hogy egyikük se „képes feledni kegyetlen, első szerelmét.” (J.T.) Néha azonban, mint például most is, hogy emlékezzem, hogy meg tudjam írni az ide vonatkozó részeket, megnézegetem a facebook-adatlapjaikat, nem tudom, talán csak bosszantani akarom magam velük. Hogy egy átlagos péntek estén újra és újra rádöbbenjek, közös múltunkat követő, nem is annyira relatív időben, mennyire kikerekedett a mosolyuk. Persze a belül munkálkodó hiú barom ekkor sem tud leállni; mindig van egy riposzt, egy újabb megjegyzés, egy frissen összetákolt, ragasztószagú összefüggésrendszer: sötétkékre festett szobám fala és én ping-pongozunk, most épp ő adja a szervát.

A nyár sem old meg semmit. Csak összehasonlíthatatlanul melegebb van. A fokozhatatlan legfelsőbb fok. Tompák és izzadtak a tárgyak, mégis az egyéni megváltástörténeten dolgozó lélek rákényszerít (és ahogy telnek a nyarak, egyre inkább), hogy ebben az élénk, színpárás időben egy ominózus tettel mintegy megkoronázzam az addig eltelt napokat. Ha tetszik, bosszú a téli hónapokért. De igazán ezen a nyáron se jutott eszembe semmi. Vagyis csak egy dolog: Trieszt. Ennek az ötletét Győrffy Ákos Haza című kötetéből vettem, vágytam én is egy zarándokútszerű, saját „Engesztelő biciklizés”-re. Ami nálam (a szerzővel ellentétben) sokkal inkább egy barátok szűk magját összecsődítő, a menetjegy vagy a benzinpénz árából finanszírozott erőpróba lett volna. Meg talán az is benne volt, hogy nyár végére untatott az a nyelv, amit versírás címszó alatt (leginkább nem) tudtam csinálni. Talán ha több önbizalmam lenne, amivel az időnként eluralkodó, már-már görcsös önérvényesítő hajlamot egészséges mederbe tudnám terelni, akkor minden további nélkül megfogalmaznék olyan kijelentéseket, mint: nyáron egyáltalán nem szabadna írni. Vagy ha mégis, akkor csak egészen apró, jelentéktelen részletek feljegyzésével kéne bíbelődnöm. Egy-két mondatos bejegyzésekkel, egy könnyen pótolható, olcsó noteszba. (Az olcsót azért hangsúlyozom, hogy bírja a diákélethez szokott, szűkös pénztárca). De nem tiszte annak megfogalmaznia ehhez hasonló dolgokat, aki a „kezdésről” ír. Jobb esetben a kezdésről. Inkább maradok Triesztnél, ami szép kerek, fogyasztható történet lett volna, ha nem derül ki az utolsó pillanatban a jogosítványról, hogy megléte, úgy nagyjából egy hónapig – amíg ki nem állítják az új személyigazolványt az illetékes szervek –, akadályozza a külföldi utazást. Az indulás napján történő internetes böngészés szerint: illegális határátlépés. Komoly bírság és hazatoloncolás mellett nem akartuk vállalni ezt a kalandot. Pedig huszonhat éves vagyok és még nem láttam a tengert. (Ezzel a társaságból nem vagyok egyedül).

És ilyenkor eszembe jutnak anyámék, persze a „konfliktus” okán is, de leginkább a „fontos tapasztalatok” hiánya miatt. Mondhatnák, hogy nagy ügy (mondják is), ők több mint negyven éve nem láttak a szemhatárukkal megegyező magasságban vízpárával és az ég aljával eldönthetetlenül összefonódó horizontot. Mondják úgy, persze, hogy egy kicsit ők is hazudnak, hiszen a kezdés esetlensége őket is elragadja. És azt is minden további nélkül el tudják képzelni, hogy a tenger, mint ahogy egy folyó, vagy bármilyen állóvíz, a közepe felé mélyül. De kell egy pont, kilátónak, talán egy szikla, mondjuk Mészöly sziklája Triesztben, ahonnét a tengerbe szórták a hamvait, igen, az talán jó kiindulási pont lenne. Mint ahogy évekkel ezelőtt Prágában, egy élhetőbb városban. Elég volt pár napot kint tölteni ahhoz, hogy magába szippantson valami mérhetetlen szabadság, a „nem beszélni magyar” szabadsága, vagy ami úgy hiányzik a tettből, a vidáman együtt söröző rokonok szabadsága, akik végül a család fiatalabb tagjaitól már nem kérdeznek semmit. Nem fogadnak az esélyekre sem, csak a gravitációra, hogy ha X Jakab ennyi és annyi korsóval már megivott, és ijesztően magas a bárszék lába, akkor mi következik ebből. Mi az a gravitáció, ami mosolyt csal az arcokra, vagy épp megtanítja áldozatát a levegőben egyensúlyozni, úgy, hogyha még a szék ki is mozdul alóla, ő úgy marad. A vidám, részeg ember megtanul egy kicsit lebegni… Ilyen volt az augusztus végi első JAK-tábor. Szigliget. A tenger-hasonlatnál maradva, mint egy könnyűbúvár tanfolyam. Legalábbis magamban így kézelem el a tengerparthoz közel történő, oxigénpalackos kagylógyűjtést.

U.I.: Ha esetleg valakit érdekel a teljes Family Guy jelenet, bár szinte az egész kérdéshalmazt idemásoltam, az itt megtalálja a videót.

Halmi Tibor

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

Évjárat (6) – Egy tál év

Évjárat (7) – Drága ’12, a számlát, kérem!

Évjárat (8) – Poros barázdák

Évjárat (9) – Ten years after

Évjárat (10) – Öreghalászésatenger, kiegyensúly, fuck

Évjárat (11) – haza

Évjárat (12) – Szabályos szilveszteri bölcsességgyűjtemény a százesztendős íróember füveskönyvéből

*

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel

Évjárat (3.) – Önmagam ellen

Évjárat (4.) – Lejáró

Évjárat (5.) – Lepereg

Évjárat (6.) – Halogatott szükségszerűség

Évjárat (7.) – pókból lettünk

Évjárat (8.) – Mintha hiányod lenne napom rendje

Évjárat (9.) – KÍNOK ÉVE – NAPLÓBA GÖNGYÖLT JAJGATÁSOK

Évjárat (10.) – Eljátszani a gondolattal, hogy

Évjárat (11.) – “Neal Cassadyre gondolok”

Évjárat (12.) – Mint céllövöldében zárás

Évjárat (13.) – Ingerküszöb

Évjárat (14.) – Kampós

Évjárat (15.) – Évjárat

*

2010:

Évjárat (1.) – Mi van a flaskámban?

Évjárat (2.) – Code is poetry

Évjárat (3.) – Január kilencedike

Évjárat (4.) – A meglepetések éve

Évjárat (5.) – Fogadjunk?

Évjárat (6.) – magamidézés

Évjárat (7.) – Nem azé…

Évjárat (8.) – Fencsák és az évértékelés

Évjárat (9.) – Meg akarom mondani

Évjárat (10.) – Doktor Óz

Évjárat (11.) – Tzolkin)

24 Responses to Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni

  1. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  2. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  3. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  4. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  5. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  6. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  7. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  8. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  9. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  10. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  11. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  12. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  13. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  14. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  15. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  16. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  17. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  18. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

  19. […] Évjárat (1) – Kagylót gyűjteni […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: