Évjárat (6) – egy tál év

2012 végével ismét megkértük lapunk állandó szerzőit, hogy – teljes formai-tartalmi szabadsággal élve – a lehető legszubjektívabban nyilatkozzanak elmúlt és leendő évükről, mi volt számukra idén a legfontosabb, mire számítanak, mit remélnek a következő évtől. Tavalyelőtt indított, nagy sikerű sorozatunkat újabb szövegekkel folytatjuk tehát. A beérkezett írásokat folyamatosan közzétesszük az Évjárat rovat keretében, az Apokrif Online felületén.

Borda Réka írását közöljük.

Vegyünk egy nagy tálat. Rakjunk bele barackot, almát, teknőst, párducot. Csokit, mindenképpen. Laptopot. Gyémántkövekkel kirakott fogsort. Múzeumbelépőt. Egy doboz cigit. Vegyünk ki egy szálat, gyújtsuk meg, szívjunk bele, fújjuk rá a füstöt a tál tartalmára. Csodáljuk, ahogy köd támad egy pillanatra. Kortyoljunk bele a koktélunkba, melynek teteje alkohol, alja víz (ne kérdezzük ennek fizikai valószínűségét, csak csináljuk). Csettintsünk egyet elégedetten nyelvünkkel. Dőljünk hátra székünkben. Szeressük magunkat.

Ha leesett, gratulálok. Ha nem, akkor elárulom: ez a 2012-es év.

Őszibarack egyébként. Mert az olyan szőrös. Lehetne ebből a férfiakra asszociálni (akik voltak is, meg nem is, de állítom, még mindig ugyanolyan furcsák, mint a nők), ám sokkal inkább arra, hogy a szőr azért meleg és puha. Simogat. Mint a nagymamám arcbőre vagy mint egy bunda. Ilyen volt ez az év. Dunán hajókázás, Pesten átgyaloglás, irodalmi élet, koncertek, fantasztikus kötetek, új barátok, régi barátok, külföldiek. Mégis, van, hogy a szőr borostába vált – szúrósba, ironikusba, cinikusba. Mintha apukám loholna a sarkamban a vicceivel, amik folyton megragadják a vállam és kiráznak az álomvilágomból. Persze, csak kedvesen, ahogy az a vicceknek szokása. Az évnek is ilyen szúróssága kellett, hogy ráébredjek, ha akarok valamihez kezdeni, akkor tanulnom is kell, mégpedig sokat.

Ha már azonban szőrös és jó, akkor kukacos és romlott is. Mint az alma. Az egyik fele szép. Az az év első része, úgy szeptemberig. Jó, azért ott is vannak barnább foltok, de többnyire finom volt. Élnivágyás, létezés. Szeptembertől viszont felbukkan a kukac az alma másik felében. Akkor vettek fel a másik egyetememre. Ne értsük félre: a mai napig örülök neki és nem bántam meg. Imádom a szakom. Csak azóta sok a teendő, kevés az idő és fogyó eszköz a barát. Sokkal komolyabb vagyok, mint előtte. Nehezebben kezelem a nyomást, könnyebben robbanok. Hatalmas energia odafigyelni a szétszórtságomra és a figyelmetlenségemre. Sőt, a fodrász is talált egy ősz hajszálat a hajamban, csakhogy szívasson a világ, hogy: haha, nem sokára te is vén szatyor leszel, hahaha.

Az alma amúgy elég szőrtelen egy gyümölcs, nem? Viaszos.

Teknős és párduc. Lassan telt az év és gyorsan is. Lassan, mert sok olyan eseményen részt vettem, amit vártam és amikor végre ott voltam, azért mégiscsak felgyorsultak a dolgok, hiszen nagyon intenzíven éltem meg őket. Irodalmi estek. Miskolci szöveggyár tábor. Szigligeti JAK tábor – ez volt az, ami teljesen szétszaggatott és nem azért, mert ne lettem volna tök jófej emberekkel körülvéve, hanem mert úgy be voltam szarva, mint annak a rendje. A második gólyatáborom. Ez utóbbin emlékezetes volt ráeszmélni arra, hogy rengeteg idegesítő, bár érdekes emberrel és csomó piával rendkívül messze vagyok a civilizációtól. Ott jöttem rá, milyen magának való a művészközeg. Az egyetemi vezetőség egy egész traktorsereget vett fel idén.

Csoki. Igazából azért mondom, mert elengedhetetlen része a mindennapjaimnak. Egyébként sem a keserűségéről híres. Édes és olvad a szájban. Nem jutsz szavakhoz tőle. Valami ilyesmi volt az az este is májusban, amikor egy ismerősöm ismerőse felvitt minket az albérletébe, majd kellő jókedvvel megfogta a volt barátja fél pár zokniját és kihúzott minket az Erzsébet-híd közepére. Merthogy szimbolikusan megválik a pasijától és ezért elégeti a ruhadarabot, majd a megmaradó kis cafatot belehajítja a Dunába. Meg is tette. Ha engem kérdeztek, szánalmas húzás volt, csöpögött a levegő a darabokra tört szív szenvedésétől. Ám ahogy ezt újra elmesélem, csokoládévá válik az egész. Olvadt bennem a fiatalság.

A laptop az írás. Egy laptopra egész kamasz koromban vágytam. Az akkori kedvenc könyvemben a hősnő folyamatosan laptopon pötyögött. Nagyon belevaló csaj volt és simán odamondott bárkinek, aki beszólt neki. Ugyanez egy csomó filmben. Írniírniírni, ez is 2012 volt, mint eddig minden év már vagy kilencéves korom óta.

Nem szeretnék gyémántkövekkel kirakott fogsort. Ez csak a rengeteg szórakozást szimbolizálja. El nem hiszem így utólag, mennyit. Szerintem annyi pénzből, amennyit elköltöttem a saját májam és tüdőm üdvéért, már simán vehetnék egy egész villát két testépítő buldoggal. Főleg, hogy elmondhatatlanul sok mindenemet hagytam el Pest legkülönbözőbb pontjain. Hiányzik az az időszak egyébként. Csak a fontossági listán nem ez áll most legelöl, de majd.

Múzeumbelépő – nem is kell nagyon magyarázni. Sok kiállítás, sok múzeum. Szeretem, na. Külön kedvencem Baglyas Erika Helyreigazítás című installációja, amikor is egy plafonra fejjel lefelé felszerelt asztalról filozofáltunk. Ott éreztem először, a galéria ajtaján kilépve, hogy ez az egész művészet nagyon értelmesen értelmetlen és értelmetlenül értelmes. Meg hogy valami csodás, hogy az a hülye kiállítóterem pont ugyanakkora távolságra van mindkét villamosmegállótól. (Meg hogy igazi nyavalygós és lusta XXI. századi vagyok.)

A cigaretta jellemzi, hogy olyan élvezettel szívtam el ezt az évet, meg gyakran olyan undorral is, mint egy szálat – más kérdés, mennyit ártott cserébe. Mégis megérte, mit hazudjak. (Bocsi, anya, apa.) Aztán azon kaptam magam, hogy többé nem lehet zárt térben dohányozni. Háborogtam. Mostanra megszoktam. Sőt, furcsa is volt, hogy amikor pár hete Szlovákiában jártam, vágnom kellett a füstöt a helyi falu kocsmájában. Bele is ment a hamu a kofolámba. Mégsem volt szokatlan, hiszen ezzel a füsttel, ezzel a köddel egész évben kéz a kézben jártunk. A Király utcában és a 47-esen. A Fehérvári úton. Normafán. A cikkekben, amik a politikáról, erről a szarukeretes, ellenszenves, szivarozó szellemkáderről szóltak. Füstszagú év volt, tele melankóliával és pocsolyában úszással.

A koktél teteje alkohol – az év eleje. Az alja víz – ez a vége. Kérdezhetnénk, hova lett az alkohol. Bár logikusabb kérdés, hogy hol volt a víz.

Szeretem a koktélt. Mindig meglepetés, hogy mennyire lesz hatásos. Színes, többrétegű, játékos. Nem unalmas. Odafigyelés kell a helyes elkészítéséhez. Elfogyasztásához megfontoltság és türelem. Nagyon szeretném, ha ilyen lenne a következő év. Olcsóbb mondjuk lehetne, hogy többet igyak belőle.

A fejemben a tizenkettes szám piros. A tizenhármas sárga. Az azért vidám szín. Elvileg.

Borda Réka

(kapcsolódó szövegek:

2012:

Évjárat (1) – „A vágyott szám 2 (…)”

Évjárat (2) – Gondolatok az Ottlik-évben

Évjárat (3) – Messze még az éjszaka

Évjárat (4) – Idén nem voltam a Balatonnál

Évjárat (5) – Horror vacui

2011:

Évjárat (1.) – Közép-dunántúli Hobo Blues

Évjárat (2.) – Életvitel