Stíljátszma (színházkritika)

2015. július 11.

Beaumarchais Figaro házassága, rendező: Erdeős Anna, a Győri Nemzeti Színház a Városmajori Szabadtéri Színpadon, 2015. 06. 23.

gynz_1

A klasszikusok – és így Beaumarchais-é is – mindent elbírnak, még egy olyan sodró lendületű előadást is, mint Erdeős Anna Figaro házassága, mely éles színekből, új nyelvezetből, időnként a divatbemutatók kifutóján, dübörgő zenére táncoló szereplőgárdából keveri ki méregkonyhája főztjét. A rendező ugyanakkor nagy kockázatot vállal: egy stílregiszterben játszatja végig a darabot, mely azt a veszélyt hordozza magában, hogy a néző néhány perc alatt belefárad a képi és nyelvi bravúrba (önreflexív és nyelvi poénok határozzák meg az elhangzó szöveget, a fordító nincs feltüntetve a színlapon).

Olvass tovább »


Egy szakadék választja el egymástól… (könyvkritika)

2015. június 30.

Máté Gábor: Első lépések, Balassi Színház- és Filmművészeti Egyetem, 2014 (Színházcsinálók füzetei)

első_lépésekMáté Gábor Első lépések című kis könyvecskéje a színészmesterség elsajátításának első lépéseiről ad szubjektív látleletet. A Színházcsinálók füzetei-sorozat részeként megjelent szöveg eredetileg – amint arra Jákfavi Magdolna bevezetőjéből következtetni lehet – a szerző DLA dolgozatának készült. A Színház- és Filmművészeti Egyetem és a Balassi Kiadó elismerésre méltó közös vállalkozása, szándéka szerint a színház gyakorlati oldalán jeleskedők saját alkotói jelenükhöz, hagyományukhoz fűződő viszonyát tárja fel.

Olvass tovább »


A léggömb vajon tényleg elrepül? (színházkritika)

2015. február 27.

nothing’s for something (láthatatlan látható), TRAFÓ, 2015. 02. 06. 

színház_1Hogyan lehet megközelíteni egy olyan táncelőadást, amely már műfaji meghatározásában is mutatja – léggömbbalett – hogy nem az emberi testek, hanem léggömbök, és tegyük hozzá, fekete és fehér léggömbök köré szervezi az este attrakcióját? Egyáltalán, nevezhető-e egy ilyen munka táncelőadásnak? Egyáltalán, meghatározható-e bárhogyan is?

A koncepcióért felelős alkotópáros, a japán Yukiko Shinozaki és a norvég Heine Avdal nem árulnak zsákbamacskát. A színlap segítségével informálják a közönséget és készítik elő a befogadást, így ebben az esetben különös mintapéldája látszódik a színlap funkcionalizáltságának. A leírásából derül ki ugyanis, hogy több térspecifikus, szállodában vagy könyvtárban létrehozott produkció után tértek vissza az alkotók a színház falai közé, hogy az őket érdeklő problémakört, a tér, a technológia, a tárgy és az ember közötti hierarchikus felépülést, illetve ennek megkérdőjelezését újból színházi környezetben dolgozzák ki. Ezzel már az előadás megkezdése előtt „helyzetbe hozzák” a nézőt, és felkeltik bennük a gyermeki kíváncsiságot, a produkció befogadásához pedig a legcélratörőbb magatartásforma csak a nyitottság lehet.

Olvass tovább »