Stummer Krisztián prózája (online megjelenés)

2014. március 10.

A város után

Ötöt vert a harang a távolban, mikor átkúsztak a szürke drótkerítés alatt. Hátuk mögött a város fényei vibráltak, mintha viaskodtak volna az éledező természetes világossággal, míg oldalról a kilométerekre lévő autópálya búgása zavarta meg a csendet. Hajnalodott. A gyár két szárnyának fő-, és melléképületei épphogy kezdtek kirajzolódni a sötétségből. Szürke csövek tekeredtek mindenféle, összekötve a kisebb-nagyobb portákat egymással. Az omladozó épületek falait a repedésekbe ágyazott fecskefészkek kilógó végei díszítették. Hideg volt. Mindketten remegtek, bár sokkal inkább az izgalom hatott rájuk, semmint a késő szeptemberi éjszaka csípős levegője. A baloldali szárny felé rohantak, már amennyire képesek voltak a gyors mozgásra a derékig érő gazban. Talpuk alatt szilánkok és tégladarabok ropogtak. Nem lassítottak. Vörös lett az égbolt. Rohamos gyorsasággal világosodott. A gyár mögött hosszan elnyúló, frissen aratott szántóföld barázdáit is ki lehetett már venni. A két fiú végre elérte az épületet. Nekidőltek a falnak. Lihegtek. Körbenéztek. Kissé meglepődtek a változáson, az elszórt tárgyak, az épületek, s a kőhalmok élességén. Kihalt volt minden. Túlságosan üres és csendes. A lebontódás folyamata és az állandóság dermedtsége egyszerre volt jelen. Akár az oszlásnak indult hulla, amely kezdeti merevségében még őrzi az utolsó mozdulat megállított pillanatát. Korábban, a gyár leállása után, évekig alkalmaztak egy éjjeli őrt. Az apró porta magányosan, kitört üvegekkel állt az egykori főkapunál. Fejük felett, a homlokzat óriási ablaküvegének felszínén látták meg az első napsugarakat. Egy darabig némán figyelték a fény mozgását, majd elkezdték keresni a hangár bejáratát. Az évek óta szabadon növő gaz kisebb erdővé sűrűsödött a betonfalakon. Az ajtó bár résnyire nyitva állt, nem engedett a húzásnak. Szinte lehetetlen volt teljesen megszabadítani a nehéz vasajtót a ráfonódott növényzettől. Fogcsikorgatva kapaszkodtak a szélekbe. Tágabbra húzták a tátongó rést, épp annyira, hogy sikerüljön átpréselniük magukat rajta.

Olvass tovább »