Sebők György versei

2018. március 24.

Potentia sacra apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

Ő földig hajolt a szépség előtt,
és gyűlölte, hogy közben az ölébe tódul a vér,
mint egy ölésre emelt dárda, elvesz, kiolt,
minden pillantása megvágta a képet,
a piros arcokat, a borostyánszemeket,
mellette könnyeztem, hogy nem akarok koldulni.
Olyankor együtt evett az állatokkal,
oda ürített, ahová a kutyák,
négykézláb beszélt a Holdhoz éjjel,
ha felajzva nem álmodhatott,
és csak hallgattam a nyikorgást a teraszról,
suttogott a tölgy-hintaszék, hogy
látod, fiam, mi mind megöregszünk,
és a ráncaink partján csak ültünk és sírtunk,
a busz nem jött, és rám emlékezett vissza
saját magaként a zsolozsmaszagú uzsonnaidőben,
kongott a dohos kakaósdoboz, amikor belerúgtam
mások szégyenét, a busz nem jött,
a dobozból korsó lett, a sörhabot rám kente,
végigcsorgott az ajkamon. Már nem voltam éhes.
A busz megjött, ő fölszállt, kabátszélét
odacsukta az ajtó, földig hajolt megint,
megszokásból. Volt már más, aki kiabáljon a zsíros hajamért.
Én nem szóltam semmit, csak rajzoltam a napköziben
szépen, kötelet, varjakat, mindent, amit kell.

Olvass tovább »