Potozky László regényrészlete (archív)

2015. október 25.

ÉLES

apokrif_tavasz(megjelent az Apokrif 2015./1. számában)

Hazavonatoztunk anyámékhoz, olyan mélyre ette magát minden porcikánkba a rettegés, hogy a kisváros lassúságától vártunk menedéket. A lakásban se bírtunk többé létezni, az is a város része volt, a városban pedig egyik napról a másikra drasztikusan megszaporodtak a rendőrök, az ablakból láttuk, ott tömik a pofájukat minden gyorskajáldában, ott állnak minden utcasarkon, ott settenkednek a kocsiikkal minden sikátorban, és, akárha az egyenruhájuk tartozéka volna, az arckifejezésük is ugyanaz, mert eldőlt már minden, fölösleges paráznunk, a kirakós utolsó darabkáját is a helyére tették rég, s egyedül azért hagynak békén még egy kicsit minket, hogy rendesen szétmarcangolhassuk magunkat, miközben a négy fal közt kuksolva szokjuk a bezártságot. Suttogva beszéltünk és keveset, kenyérért se mertünk lemenni, nem mintha falásnyi étvágyunk is lett volna; egyetlen egyszer tettem ki a lábam a házból, a rajtaütés másnapján, kora reggel: Katje addig sose használt alapozót, most viszont két dobozzal is vásároltam neki, hogy tüntesse el a monoklit, amit az öklöm hagyott maga után, nem, nem érdekel, hogy nem látja senki, csináld! Azzal próbáltam nyugtatni magam, hogy a sokkoló biztos nem az oroszpiacon, hanem valahol jó messze, menekülés közben esett ki a zsebemből, és különben is, amikor megvettem, lesmirgliztem róla a márkanevet meg a szériaszámot, tehát az ég adta egy világon nincsen rajta semmi, amibe belekapaszkodhatnának a zsaruk – azt a bűvös szót, hogy ujjlenyomat, se én, se Katje nem mertük kimondani.

Olvass tovább »