A 2017-es Apokrif Könyvek-pályázat győztes kéziratai (eredményhirdetés)

2017. november 6.

Az először 2014-ben kiírt, két fordulós Apokrif Könyvek-pályázaton az Apokrif és a Fiatal Írók Szövetsége idén két győztest hirdet. A zsűri által a 2017-es pályázat keretében kiválasztott kéziratok megjelentetését (sikeres NKA-pályázás esetén), valamint szerkesztését, gondozását, promócióját és nyomdai előkészítését a felek közösen vállalják, a könyvek megjelenése a 2018-as év során várható.

A 2017-es győztes pályamunkák:

Norman Jope Gólyák és rétesek munkacímű verseskötete Tarcsay Zoltán fordításában,

Vass Norbert Indiáncseresznye munkacímű novelláskötete.

Minden pályázónak köszönjük a részvételt és gratulálunk.

A szerzőkről bővebben:

Tarcsay Zoltán / Norman Jope

Tarcsay Zoltán 1987-ben született, Budapesten. Prózaíró, műfordító, költő, az Apokrif alapító szerkesztője. Kiadványszerkesztéssel és programozással is foglalkozik. 2007-től 2012-ig az Apokrif szerkesztőjeként a prózarovat vezetője, majd 2012-től a lap főszerkesztő-helyettese, 2015 óta munkatársa. Az ELTE BTK-n diplomázott, Irodalom- és Kultúratudomány mesterszakon. 2012 óta foglalkozik Norman Jope verseinek magyarításával – a szerző egyedüli magyar fordítójaként. Az utóbbi években elsősorban A befejezhetetlen munkacímű regényén dolgozik.

Norman Jope 1960-ban született, Plymouthban. Angolul eddig négy könyve jelent meg: a For the Wedding-Guest (Stride, 1997), a The Book of Bells and Candles (Waterloo Press, 2009), a Dreams of the Caucasus (Shearsman Books, 2010) és az Aphinar (Waterloo Press, 2012). Versei számos nyomtatott és internetes folyóiratban jelentek meg. A néhai Ian Robinsonnal közösen szerkesztette az In the Presence of Sharks című antológiát (Phlebas, 2006). Korábban a Memes című irodalmi és kulturális lap szerkesztője, valamint a Critical Companion to Richard Berengarten (Salt, 2011) című kötet társszerkesztője volt. Kritikai írásai a Tears in the Fence, Terrible Work, Stride és egyéb folyóiratok hasábjain jelentek meg. Jelenleg a felsőoktatásban dolgozik, és a plymouthi Language Club nevű irodalmi csoport egyik vezető tagja.

Vass Norbert

Vass Norbert 1985-ben született, Kaposváron. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának Történelemtudományi Doktori Iskolájának hallgatója.
Kisprózái, versei, tanulmányai, valamint könyv- és kiállításkritikái 2009 óta jelennek meg különböző folyóiratokban – többek közt az Apokrif, a Balkon, a Hévíz, a Kommentár, a Műút, a Palócföld, a Szépirodalmi Figyelő, az Új Forrás és az Új Művészet hasábjain, valamint online az artportal.hu, a fidelio.hu, a kuk.hu, a KULTer.hu, a KönyvesBlog, a litera.hu és a prae.hu felületén. 2011 és 2014 közt a Képírás, 2011 és 2015 tavasza közt a KULTer.hu VizuálKULT rovatának, 2014-től a Szépirodalmi Figyelő, 2015 eleje óta a SZIFonline szerkesztője. 2016-ban jelent meg Hallgat című kritikagyűjteménye az AmbrooBook gondozásában. Szerkesztőként számos könyvet jegyez, 2016-ban sajtó alá rendezte Dénes József memoárját (Szökésben).

*

A 2017-es győztes pályázók bemutatkozó estje 2018. január 24-én lesz a Nyitott Műhelyben.


„Nem veszek el semmit, hogy a magaménak tudhassam” (könyvkritika)

2012. február 24.

Talán azért is, mert sok év versterméséból válogat megfontoltan, talán, mert ez a Kaukázushoz való kötődés története: Norman Jope Dreams of the Caucasus (Kaukázusi álmok) című prózavers-kötetének esztétikailag legrokonszenvesebb vonása az ív, amely a kötet elejének személytelen, tárgyias szövegeitől a kötet végének egészen mélyen emberi és melegen stilizált versnyelvéhez vezet.

Olvass tovább »


Norman Jope prózaversei (online megjelenés)

2012. február 23.

Ozmózis

Üldözöm a várost a városon keresztül, a kerületeken át vezet a röppályám, rávésem a térképre ezt a mintázatot, ami ha nem is kiköpött Hawksmoor cégér, de egészen autista, úgy el van rugaszkodva minden geometriától. Az alakja egy hosszú, tényekkel teli napé a Dankó utca felújított homlokzataitól a bezárt Lukács kávéházig, az Al Amir falafelestől a Deák téri metrómegálló melletti padokig, ahol galambok kapirgálják a földet kukacokat keresgélve, mint amikor Kerekfejűek razziáznak egy kosztümös filmben.
Egyszerre érdekel és untat. Egy ilyen napon nincsen különösebb ürügyem a városnézésre, semmi késztetésem rá, hogy újabb darabkákat csippentsek ki a metropolisz tortájából. Ha új benyomásokra éhezem, amelyekkel korábbi látogatások és  utcák adósaim maradtak, majd a véletlen összjátéka meghozza ezeket az útikalauzba nem kívánkozó élményeket.
A fejemben kirajzolódik egy részletesebb térkép. Ezt bármikor elővehetem – például, ha netán ezt a szöveget odahaza legépelem majd egy vasárnap reggel, innen kétezer kilométerre nyugatra. Néha olyan, mint egy hibátlanul méretezett makett, enyhén hullámos üvegen keresztül nézve, máskor meg mintha madzaggal, dróttal, plaszticinnal és gyanús eredetű ragasztóval lett volna hanyagul összetákolva. De mindkét esetben létezik, és a Budapest címet viseli – a város nevét. És persze nem veszek el a várostól semmit, hogy a magménak tudhassam.
Mit kezdjen az ember mindezzel a sok adattal – és mennyit ér másoknak? A flâneur ezt, ha egyáltalán, csak utólag veszi fontolóra. Először is a csámborgás élvezete jár a fejében, az elejthetetlen zsákmány utáni hajszáé. A város beszivárog az elmébe, de egyidejűleg az elme is befolyik a városba, és átváltoztatja az összetételét – mintha végső soron lehetséges volna, és meg is történne, egyetlen szubsztancia kiemelkedése. Ebben a kotextusban a lépések egymást követik, a látnivalók egymás helyébe lépnek, és bevésődik egy vonal, a névtelenség kitörölhetetlen kézjegye.
Olvass tovább »