Hölgyek – az a bizonyos hab – beszámoló a FKT Hölgy estjéről

2009. július 29.

Gyönyörű és bájos hölgyeket látni mindenképp jó dolog. Ez a szerencsés lehetőség azonban magában rejt egy potenciális veszélyt is: ti. a közönség legalább fele nem biztos, hogy a lényegre (tételezzük fel, hogy egy irodalmi esten a szöveg a lényeg) figyel. A mai est igazi kihívása tehát ez volt: vajon a felolvasó hölgyek írásai mennyiben kötik le a közönséget. Nem kívánjuk különböző retorikai fogásokkal késleltetni a választ: a Hölgy est ebből a szempontból (is) sikeresen zajlott.

Olvass tovább »


Programajánló: Hölgy est a Fiatal Költők Tere szervezésében

2009. július 27.

A július 29-én, szerdán megrendezésre kerülő esten az Apokrif három szerzője, Evellei Kata, Györe Bori és Réder Anna, továbbá Seregély Eszter és Tillinger Zsófi olvasnak fel műveikből a Könytár Klub teraszán, 19:30-tól. A belépés ingyenes.


Programajálnó: Fiatal Költők Tere júliusban is, Apokrif-szerzőkkel

2009. június 12.

A Fiatal Költők Tere rendezvényei nyáron is folytatódnak, a műsor székhelyét átmenetileg a Trefort kertben (Múzeum krt., ELTE BTK) található teraszra áthelyezve, ingyenesen. A programokról terveink szerint mi is rendszeresen beszámolunk majd. A sorozat júliusi tervezetében több Apokrif-szerző is szerepel, az ő nevük vastag betűvel kiemelve olvasható a teljes programban, az ugrás után.

Olvass tovább »


Török Sándor Mátyás – Fiatal Költők Tere élménybeszámoló

2009. március 1.

Hölgyest az Art Katakombában

A Fiatal Költők Tere a múlt heti Horror est után újabb csalogató meglepetéssel rukkolt elő. A 27-i felolvasóesten a hölgyeké volt a főszerep: Evellei Kata, Györe Bori, Kiss Anna, Seregély Eszter és Tillinger Zsófia műveik legjavából hoztak ízelítőt a közönségnek.

Olvass tovább »


Hölgyest az Art Katakombában

2009. február 26.

Az Art Katakombában (1137 Budapest, Szt. István krt. 2./pince) rendszeresen megrendezésre kerülő Fiatal Költők Tere rendezvénysorozat ezúttal három Apokrif-szerzőt is vendégül lát a szombaton, 19 órakor kezdődő Hölgy est keretében, név szerint:  Evellei Katát, Györe Borit és Kiss Annát. Rajtuk kívül felolvas még: Seregély Eszter és Tillinger Zsófia. A belépés ingyenes.


Kiss Anna műve a 2. számban

2009. január 12.

Vízió

csak születésem pillanatában
voltam egyetlen villanásra
szemtől szemben a halállal

csak halálom pillanatában
látom meg egyetlen villanásra
az élet valódi arcát.

Balla D. Károly: Vízió

– Ma este játszani fogok. Tűzmáglyát építek halott álmaimból.

– Tegnap lezuhant egy súlyos kőszikla, láttad?

– Van mit eltüzelnem. Minden hazug ígéret összegyűrt papírga-lacsinként kerül majd a rakás aljára gyújtósnak.

– Észre se vettem, mikor kezdett el lefelé görögni lomha töme-gével. Vagy egyszerűen nem érdekelt.

– A felparázsló, majd átmenet nélkül halott ürességbe bukó te-kinteteket összepréselem, és száraz faágakká avanzsálom.

– Először csak hömpölygött, nehézkesen fordult át egyik oldalról a másikra, aztán megindult…

– Előhúzom aszalódó lélekgyűjteményemet a kamrából. Lelkek, akiket valamikor régen a magaméhoz kötöztem, mérgeskígyók sziszegő testével. Tűzre velük.

– … megindult…

– Vannak karok is. Nyúltak értem, és én aljasul levágtam őket. Emlékbe.

– … letarolt mindent, ami csak az útjába került. Világok, virágok. Mit számít. Fensőbbséggel gurult tovább.

– Üvegekbe szorítottam az örök szabadságot. Az időt. A halált. Ráöntöm ezt is.

– A végén már csak zuhant, vak szabadeséssel vetette magát a gravitáció karjaiba. Összeölelkeztek.

– Végül a legnagyobb fahasábok ők lesznek, az én rémálmodott testvéreim. Véreim.

– A szörnyeteg testű kő irtózatos tollpihe-robajjal ért földet.

– Sosem léteztek. Én voltam ők. Testet öltött gondolataim, akiket sosem érhettem el. Ők lángolnak majd a legszebben mind közül…

– Körülötte elporladt a valóság…

– … a Hold is megég majd a borzasztó hőségben…

– … csend…

– … koromvörös lesz és bíborfekete…

– … visszhangtalan béke…

– … tiszta, fénylő füst…

– … kifakult élet…

– … színkavalkád-halál.
.

.

.
– Ma este játszani fogok. Tűzmáglyát építek újszülött álmaim-ból.

– Tegnap lezuhant egy súlyos kőszikla a szívemről, láttad


Kiss Anna – Bűntudatlanul

2009. január 11.

Bűntudatlanul

megjelent az Apokrif 2008/1. számában
Erre a műre reflektál Török Sándor Mátyás Tudatos bűnnel című írása.

Kristályok. Minden képzeletet felülmúló alakzatokban aláhulló apró pihék. Egyedül nem érnek semmit, létüket minden apró fuvallat veszélyezteti. De együtt csodára képesek.
Lassan szállnak lefelé ez égből, jól eszükbe vésve a magasból látottakat. 
Külön–külön behódolnak a melegnek. Ám együtt ölni képesek jeges ölelésükkel.

Hogy is mondtad, szivi? Nem, kössz, nem kérek kávét, a keserűsége beleeszi magát a számba, hogy aztán belülről marjon szét. Haláltánc–motívum, a depressziós művészek egyik legkedveltebb önkifejezési formája. Igen, azt mondtad, a hópelyhek is haláltáncot járnak, öngyilkosként vetik le magukat a felhőkről, hogy aztán még utoljára kitombolják magukat megszállott szabadesésükben. Kávéház a Körúton, 1997. Emlékszem, látod?

Fény villan a pergő sötétben. Gyertyaláng a vörösesbarna komód tetején.

Nédd már, ebben a félhomályban olyan, mintha a csillagok zuhannának felém az égből akár valami groteszk lassított felvételen. Én pedig itt állok, és bámulom őket, miközben minden vágyam, hogy eltaláljanak, s minél mélyebben átszúrjanak káprázatos tüskéikkel. Hogy bolond vagyok, szivi? Szerinted, mit keres a komód a havas mező közepén? Na ugye. Mindig is csak foglalta a helyet az előszobában, mondtam neked, de te sosem dobtad volna ki magadtól. Szentélyed volt, csak mert egyszer az ujjammal lesimítottam róla a port.

Elfogyott a gyufa. A kopott fénykép lassan átázik a szitáló szemektől.

Szitáló szemek… Morbid vagy, szivi. Au! Ne rángassanak!

***

– Figyelj, te kis szuka! – Mit vétettem már megint, Biztos úr? Úgy nézel rám, mint, aki mentem lekever egyet. Áh, gondolatolvasó vagy? Ez fájt, te mocsok! – Maradj már veszteg, hülye kurva! Úgy… 
Belöknek a sarokba, kedves ismerőseim a piszok és bűz társaságába.
– … és ha legközelebb sem bírod visszatartani magad a biliig, számíthatsz rá, hogy a két úri kezeddel kell felsikálnod az egész cellát, vagy ha az sem elég, felőlem a folyosót is, megértetted?!
Na, a Biztos úr se állt sorban az észért. Felkuncogok. Hisz össze–vissza beszél. Én nem csináltam semmit, egész idő alatt a hóban ácsorogtam. Hátrapillantok magam mögé…Hoppá. A francba, mégis… Mért nem emlékszem semmire?
Felesleges félelmek csapódnak a lélekre a cellaajtó záródásával. És vigasztalan rettegés a félelemmel való szembenézéstől. Kiút csak egy létezhet: menekülj!

***

Ripi-ropi. A fehérség roppanó szín. Darabokra törik a lábad nyomán. Roppantul roppanó rideg részecskékre. Részegecskékre. Itt vagyok a fenyők között, zöld pontok a végeláthatatlanságban. Megnyugtat, ahogy körülzárnak és elbújtatnak a mindenlátó égbolt fagyott könnyeket hullató tekintete elől. Már a tágas mezőn sem érzem biztonságban magam, a Biztos úr ott is megtalál, felriaszt hótakarós álmaimból.
Kopkop. Valaki kopog, ki lehet az ilyen korán, szivi, nyisd már ki, én itt állok egy szál semmiben. Hogy hozzám? Ezt honnan veszed, én nem hívtam senkit. Most mért kezdtél el bőgni? Ez csak a vízórás, szivi, nem csallak meg!
1998. A fenyők meghallgatnak, nekik elmondhatom. Beisszák törzsükbe a fájdalmamat, és ezután ott fog majd keringeni bennük vérükként, a gyantával keveredve. Már fél éve együtt éltünk. Az átkozott művészlelke, az tehetett mindenről. Ősszel kezdődött, s a hónapok múlásával csak egyre rosszabb lett. Én pedig nem löktem el őt magamtól időben, mert még senki nem volt soha, aki ennyire imádott volna.
Novemberben már komorság árnyalta az arcát, egy esős délutánon karjába karcolta a nevemet. De a mélypont mégis decemberben érte el őt s vele engem is.

Naphosszat ültem átható szemei előtt a műterem művilágában. Le akart festeni engem, de akárhányszor látott neki, mindig talált valami kivetnivalót a munkájában. Pedig tehetséges volt, fantasztikusan festett, de… a veszte volt, hogy megszállottan szeretett engem. Tökéletes képet akart rólam készíteni. Ám mindig volt valami, ami nem stimmelt: egy félrecsúszott hajszál, egy félresiklott ecsetvonás, egy rosszhelyre tévedt napsugár. Hetekig dolgoztunk. A végére teljesen kifordult magából, minden apró semmiségen sírva fakadt. Féltékeny volt mindenkire körülöttem, így lassan már senki nem mert látogatóba jönni hozzánk, a barátok elmaradtak valahol azon a környéken, ahol átléptük a normális életet az ámokfutástól elválasztó küszöböt.

A rácsokon megcsúszik a holdsugár és ferdén, önmagából kifordulva siklik a koszos kőpadlóra. A gyilkosok nem is számítanak jobbra. Nem várják már a tisztán ragyogó ezüstfényt, ami csak egy gyorsan fakuló emlékeik sorában.
Az ajtórésen beles a testes smasszer, húz még egy kortyot laposüvegéből, majd lassan továbblépked. A rideg folyosón még visszhangzik egy ideig kárörvendő éneklése. „A börtön ablakába…”

Börtön? Diliház? Tisztázzuk a dolgokat, szivi. Tudod, hogy imádtam a föcitanárom. Gimnáziumban. De ez még nem volt ok arra, hogy felkutasd, becsöngess hozzá, és eszeveszett féltékenységi rohamodban leordítsd a fejét.
Mért nem szakadtam el tőled, amikor még következmények nélkül tudtam volna? Vagy sosem volt ilyen egyszerű? Mikor váltam én is ugyanolyan függővé, mint te? Mikor elmúlt a szerelem varázsa és csak a csökönyös ragaszkodás maradt?
És mi a franc kell hozzá, hogy egyszer választ kapjak a kérdéseimre?

Most rám nézel, és azt látod, börtönben vagyok, de hidd el, innen nézve ők vannak a rács mögé zárva. A nagy mamlasz Biztos úr is. De nem csak ő. Az egész posványos világ börtönben csücsül, szivi! Látod, nevetek, mert tudom az igazságot. Azt, hogy én vagyok a legszabadabb lélek ezen a rohadt gumilabdán.
Ők mind be vannak zárva a fejükbe, bezárva a monoton munkájukba, az elrontott életeikbe, a fejlődőnek hitt világukba, a „nagy és hatalmas” világmindenségbe, sőt az azt körülölelő Semmibe, de még Semmin túli ürességbe is. Szabad egyedül csak én vagyok.
A diliház pedig az, ahol te vagy. A diliház maga az ég.

***

Versz engem, mondd?! Úgy fájnak ezek a hópelyhek, mintha kövekkel hajigálnának odafentről. Megváltoztál. Régen sosem mertél megütni, azt mondtad az ember nem tesz kárt a legszebb dísznövényében. Kár, hogy az a dísznövény végül kitárta szirmait és előbukkantak a méregfogai. Vannak ilyen virágok, tudod. Nem bírják a túlzott kényeztetést, vagy talán csak így mutatják ki a szeretetüket. 
1999. Csak három év volt. Az utolsó maga a pokol. Nem vettük észre mikor kúszott fölénk az őrület sötét fellege. De egyszer csak ott volt. Egymást kergettük a tébolyba. Én téged, mert mindenkire féltékeny voltál, aki csak rám pillantott a szeme sarkából, és mert rettegtél hogy egyszer elhagylak. Egyre sötétebb képeket festettél, egyre kevesebb élet színezte a vásznat. Te pedig engem, mert egyre kevésbé viseltem el furcsaságaidat, és ezt a zavarbaejtő figyelmet, ahogy minden mozdulatom felett őrködtél.
Mégsem hagytalak ott. Magam kovácsoltam bilincseimet. Te már elmartál mindenki mást mellőlem, és minden sötét és világból kiábrándult gondolatodat megosztottad velem. Végül iszonyodni kezdtem a többi embertől és a külvilágtól, mert félelmet ébresztettél bennem velük szemben, és kétségesetten kapaszkodtam beléd, az egyetlen biztos pontba.
Így maradtunk ketten, két egymást és önmagát marcangoló bolond, összezárva egy másfélszobás lakásban.

Hajnalodik. A legtöbb embernek ilyenkor tisztul ki a feje, ahogy az álmok képlékenységét felváltja a valóság biztos talaja. Nem így itt. A világosság még riasztóbb, a napfény láttán csak még erősebben ébred fel a bezártakban a vágy a szabadság iránt. Ezért inkább vakságot tettetnek, s lehunyva szemüket visszazuhannak a képzelet világába. Számukra nem létezik nappal, csak önként vállalt örök éjszaka.

Hagyd már abba, kérlek! Bíborszín cseppek fürdőznek körülöttem a fehér óceánban. Fájsz nekem, szivi, hallod…?
Valaki nyitva felejthette az ajtót mögötted, azon keresztül hajigálod egyre rám a fehér bűntudat–szikrákat. Kérlek, hagyd abba, zárd be azt a nyílást. Én nem foglak követni, én nem vágyom oda, ahová te kerültél. Egyedül akarok maradni végre.
A fák törzse legyen halotti kamrám fala, hó ide be ne hulljon, napfény itt el ne érjen. Nem akarok levegőt kapni soha-soha többé. Meg akarok fulladni. Megöltelek.
Egyik nap elmentem a közeli boltba bevásárolni. Már az éhhalál szélén álltunk, mert értelmetlen gyötrődésünk közepette még az ételről is megfeledkeztünk. De aznap különösen tiszta volt a tudatom. És azóta is az. Nem vagyok őrült, miután meghaltál végleg kijózanodtam.
Rámmosolygott az eladó, pedig szörnyen festhettem. Helyes fiú volt, még nálad is helyesebb, szivi. Nem hiszed? Igen, te mindig tudtad, mikor hazudok. De a mosoly a lényeg. Az indított el bennem valamit. Évezredeknek tűnt, mikor utoljára láttam őszinte mosolyt valakinek az arcán.
Az utcán már direkt figyeltem az embereket. Mosoly–vadász lettem. És itt is, ott is felbukkant, amit kerestem. Akkor döbbentem rá, hogy becsaptál. Az élet nem volt olyan szörnyű, mint amilyennek te, szerencsétlen művész, lefestetted nekem.
Mérges lettem rád, amiért elvágtál másoktól és csak a te véleményedet ismerhettem meg a világról, és mérges lettem magamra, amiért olyan hiszékeny és naiv voltam. Akkor ébredtél fel, mikor hazaértem.
Rettentő dühös lettél, mikor megtudtad, hogy egyedül kimentem az utcára. Addigra alig voltál beszámítható. Én viszont épp akkor ébredtem öntudatra. Hirtelen tökéletesen tisztán láttam a helyzetet. A két elrontott életet, három eltékozolt évet. Az érzést, ami nem volt több, mint beteges függés egy másik embertől. Veszekedtünk.
Aztán fogtam a kést, amellyel egyszer magadra vésted a nevem, és leszúrtalak. Te pedig beletörődően zuhantál össze. Még utoljára rám néztél, és abban a pillanatban újra olyan voltál, mint aznap a kávézóban, ahol először találkoztunk. Ahol a haláltáncról beszélt. Tényleg ennyi volt a közös életünk: tánc a Halál felé. És itt ért véget. Aztán jöttek a Biztos urak és elvittek, pedig akkor öleltelek át téged a legőszintébben.

Nem bántam meg semmit, ne kérd, hogy bűntudatot érezzek. Így volt a legjobb, szivi.

***

Egy utolsó hópehely száll még a rongyos ruhákra és a sápadt arcra, aztán kitisztul az ég. Vannak életek, amelyek, ha egyszer félresiklottak, többet meg nem menthetők. A világ mégis befogadja őket, mert hozzátartoznak mindannyian.

Ez a tökéletes hely. Tudom, hogy innen nincs visszaút, szivi. De abban, hogy nem bánok semmit, a kezdet is benne volt. Az, hogy találkoztunk, ahogy most a búcsú is. Adieu. A fenyők megőrzik a titkot. Hogy mégis megérte. Hogy mégis élet volt, amit éltünk.

Két izmos börtönőr hajol az eszméletlen test fölé. Tanácstalan tekintetek, feszült hallgatózás, hogy meghallják a ritmusos dobbanásokat. De csak a csend egyre áthatóbb. Végül megrántják vállukat és elindulnak kifelé a vállukra vetett testtel.
– Talán szólni kéne a Főnöknek, hogy csavarja fel a fűtést… végülis tél van – mormolja az egyik.
– Talán – feleli a másik, aztán lassan elnyelődik lépteik visszhangja a folyosó kanyarulatában.