Keserű Luca: A benyomás polifóniája. Carlo Carrà kollázstechnikájáról (tanulmány)

2013. december 18.

A modernizmus korai időszakának egyik fő jellegzetessége a valóság reprezentálása helyett a valóság átérzékítésére törekvő „szimbolista” gesztus. A formanyelv megújításhoz kapcsolódó stiláris fordulat nehezen ragadható meg, hiszen még az izmusok szeparálásával, az egymás mellett párhuzamosan futó irányzatokon belül sem mutat homogenitást. A modernizmusnak magáról a vizualitásról alkotott felfogásán keresztül, a látvány valóságtartalmának önelvű feldolgozása során megszülető szintetizáló művészetszemléletei a látást, azaz a (festészeti) alkotás befogadói konvencióját, – paradox módon – egyéb észlelési módokkal egészítették ki. Hasonlóan az irodalomhoz, mely a nyelv megbízhatóságának határaival való szembesülés okozta krízis következtében a zene, illetve a vizualitás kifejezésmódjában rejlő lehetőségek integrálásával kísérletezett, addig a festészet a maga „plasztikus” természetének meghaladását célozta meg.[1] Az objektív és szubjektív valóság közötti átjárhatóság legitimizálásával a képzőművészetben az átmenetiként felfogott, folyamatos változékonyságában nehezen realizálható világ valamelyest intuitív módon történő megragadása kényszerítette ki a látvány fokozatos átalakulását (absztrakcióját), és ettől elválaszthatatlanul a művészetek közötti interferenciát.

A különböző művészeti ágak sajátos „nyelvezetének” esztétikai jelentéshordozóit egy-egy másik ágazatra transzponáló eljárásmódjában rejlő lehetőségek azonban a XX. századi avantgárd irányzataiban kerültek sokkal nyilvánvalóbb módon a figyelem középpontjába. Az „áthallás” jeleit felmutató festészeti alkotások (a szimbolizmus, impresszionizmus, posztimpresszionizmus tartalmi, de elsősorban stiláris jegyeit ötvöző, bizonyos részleteiben akár absztraháló művekre gondoljunk) átalakulásuk irányának tekintetében egyre nyilvánvalóbb módon mutatnak a műalkotás „totális” karaktere felé.

Olvass tovább »