Halmi Annamária: A képszerűség jelenléte Pilinszky János Apokrif című költeményében (tanulmány)

2013. november 4.

Hatalmas a láttató ereje, de üteme kopogós. Ha tapinthatnám, azt mondanám, érdes, rücskös a felülete. Mintha kő szülte volna, úgy hangzik nekem.”[1]

 

Írásomban arra teszek kísérletet, hogy bemutassam, Pilinszky János Apokrif című költeményében mennyiben működik szervezőelvként és –erőként a látás médiuma, mennyiben uralkodó a szövegben a képszerűség követelménye. Fontosnak tartom, hogy a Pilinszky-oeuvre vizsgálatakor alkalmazzuk ezt a nézőpontot, nemcsak azért, mert valóban nagyon jelentős és szembetűnő a vizualitás szerepe és előfordulása az életművében, hanem, Lőrincz Csongor gondolatát kölcsönözve, azért is, mert „a vizualitás fikciós művisége feloldhatja az osztott szemléleti keretet és a tárgyiság »eldologiasító« késztetését, kiszabadíthatja a versek tropológiai-képi konfigurációit a »látomás« szubjektumfüggő paradigmájából, átformálva magának a szubjektumnak a képzetét – ezzel együtt pedig,lazítva a vallási vonatkozások kötöttségét, viszonylagosíthatja a prófétai vízió hangnemét”.[2]

Olvass tovább »


Halmi Annamária verse (online megjelenés)

2013. március 29.

interdependencia

Tűrök némán, akár az állat,
hangod húz rám pár strigulát;
krétaporral szórod be arcom,
szememben árnyékod fut át.

Fehérebben néz rám vissza így:
te-tükrömből a pillanat
(ösztönlénynek ma neveztek el).
Megfoszt mástól, örökbead.

Ennem, ha kell, legyen elég csak:
megengedettnél kevesebb –
mikor szavakkal enni kértem,
visszhang nélkül: felelet

híján csupán a csend jutott.
A krétáé, az arcomé.
„Hogy jószágod ellásd” – jótanács:
„tedd a kezed szíve fölé.”

(hiába kéz, ha fázik.)

Magányosság vacoghatna, bár
itt, most, vacogni – csak fogak.
Ma, szürkületben éhhaláltól
nem óv meg semmilyen falat.

Ha más simítja, nem hagyom. Már.
Az állat vad, mondják – minek,
ha csak közhelyre futja, épphogy.
Idő. A mienk. Egymásból

most élni meg.


Halmi Annamária versei (online megjelenés)

2012. augusztus 15.

levél

tudod, hogy milyen a kisfiúk szívverése?
kérdeztem akkor, és hallgattalak.
és ott volt benned, és nem volt benned ott,
s bár vádlóan dőltek a házfalak
felém, nem aggódtál, hogy amit együtt
építettünk, az két lélegzetvétel
között szertefoszlik. mert benned volt,
benned, a legutolsó útlevéllel
együtt, amit éppen ide váltottunk meg.
eldöntötted aztán, mert haboztam
kissé, hogy minden tengerzúgás közül
ez kell, ami itt, velünk, most van,
mert olyan hangon beszél, mint
én, amikor időnként nem hiszek neked
eléggé, mert jó vagy – hosszú kínt
róttál rám ezzel -, s még a kezed
is azt kívánja, hogy minden pillanatban
téged mindenkorra igaznak higgyelek
így, együtt a víztömeg vészjósló morajlásával.
elfeledkezem arról, hogy egy kisgyerek
világégése hozott ide mindkettőnket,
az áhitat, hogy egy kézfogásban
oldódjunk fel, ha lehet, egymáséban
és egyszerre, de ha mégis másban
kell ezt megtalálnunk, akkor
legalább beszélgethessünk egyszer
arról, amit épp kimondani lehet
a legnehezebb. és majd felmelegszel,
és majd felmelegszem, mert semmi sem
boldogítóbb és egyetemesebb
a szeretet megérkezésénél.

akkor már elég lesz
a te szívverésed.

enigma

elszámolni – megnyugtató, racionális,
a számokban (látszólag) nem lehet csalódni –
de meddig

addig, amíg szükségem van
a biztonságra,
a meggyőződésekre,
a válaszokra         (amelyek nem jutnak el hozzám)

amíg nem nyitod ki a kertajtót
és nem ismerem fel már a széljárásból,
hogy itthon vagy
te vagy itthon
te vagy

amíg már nem úgy kell üdvözöljelek,
mint K. I.-t (kedves ismeretlent) –
amíg olyan otthonossá nem válsz majd
zsigereimben, mint a lapjaim illata
(amelyekre neked még írnod kell)

amikorra már olyan mondatok
is elegendőek lesznek, mint
“mindjárt”
“amint lehet”
és “én is”
(sőt, akkorra már a mondat
funkcióját veszti a saját magunk építette labirintusban)

nem tudom, ez a szám létezik-e
de mindenképpen irracionális