Gyurász Marianna verse (online megjelenés)

2017. október 24.

Kivonat

Amikor belépett, kibomlott a kontyom:
Ez volt a jel.
Megmondták előre, hogy adnak majd jelet.
Nem fordultam meg, csak mosolyogtam,
Mert én tudtam, mert nekem szóltak előre, hogy tudni fogom, és akkor már tudtam,
Hogy hozzávetőlegesen hét évig, két hónapig és négy napig fogunk egy párt alkotni.
Csak hozzávetőleges, mert a fogalmaink majd egy kissé különböznek erről.
Hitelre vett a külvárosi ház – két eltemetett kisállat – egy új és életképes emberi lény – két megtépázott idegrendszer:
Hét évbe ennyit helyezünk bele.
Aztán mosolyszünet sokáig – szülői értekezletek felváltva – némi vita úgymond láthatási jogokról,
Aztán békésebb vizek – új frizurák- kimozdulni – szakkörök – belépnek mások a szobába,
De erről már nem kapok jelet,
Nem mozdul bubifrizura.
Néha beszélünk róluk,
Mikor a dolgokról, amik már menthetetlenül mindkettőnket mindörökké érintenek,
Amíg ez a fogalom ér, addig legalábbis,
És újszerű gondolatok, megvilágosodások megint, amikről lehetne máshol, mégis itt a legegyszerűbb,
Olyan akadálytalanul haladnak át,
Ez szintén végig megmarad.
Aztán szülői értekezletek helyett holobeszélgetés, erre most már összegyűlünk,
Mikor vége, megegyezünk, hogy elegánsabb technológiát vártunk,
Valamit, ami olyasmit is tud, hogy megölelhetsz unokákat, teszem azt,
Megsimogathatod kisállatok hátát.
Nekem egy macskám lesz majd, testes kalikó,
A kedves genetikai csoda, amiről annyit meséltem.
Később szakadozik a kép, ezért a sok régit nézegetem, mikor időm engedi,
Ekkor már egyedül,
A képek néha nedvesek,
A legkedvesebb mindig az marad,
Amikor a kontyom