Bukva Mátyás versei (online megjelenés)

2017. február 21.

Prológus

összemosott minket
időnként az isten
mint szétválogatlan
piszkos ruhát
Olvass tovább »


Bukva Mátyás verse (online megjelenés)

2014. július 19.

Tűnődő

Ha nagyobb lesz reggelre a gyász térfogata,
Jaj, anya, hadd kérdezzem, hogy fogod a
Zsebkendődet tartani, ha mindkét
Kezeddel vigaszt kell ossz, Apád ingét
Hogy igazítod emlékké a ravatalon?
A mama verőerén folyik-e még történelem,
Őszül-e tovább, miután elfedi egy őselem
Azt, akivel hordta hátán a lejárt időket?
Vagy megritkult testtel lesz ágyban évelő beteg?
Míg ezüst romokká omlik össze,
S a lenszőke múltba lassan szétlebeg.


Bukva Mátyás versei (online megjelenés)

2013. január 8.

Holdsütésben

Egy született macska előkelősége
a korlát fogai közt bújva keresi
a gangon hagyott törődést.

Kihunyt fényű kirakatok pillája nehezül
tejfehér-csendben a borostyán
félmagasában leskelődő téglafalra.

A fák tompazölden hulló neszei közé
madár hullott az üszkös avarra,
s mint szerető a végső tévedés után,
mint szünetjel, a csendet sírásig akarja.

Kezembe hajtom arcomat és ismét látlak:
kertünk közepén nőtt tested almafa szobra.
Holdsütésben vetkőzöl az ezüstös némaságnak,-
– függönyt eresztek ablakomra.

Nyáridőben

Új madarak nyílnak a zöldzivatarban,
valaki szerelme barkákat tép.
Szél karolja fel tovább porát,
s forró keze aranyba lép.

Kigyúlt az almafák halovány fénye,
a rózsa óvatos fehéren új nyarat imád. –
Csak emléked barna cipője
táncol halkan a kerteken át.

Hazatérés

Borostyán-csöndű falak,
a fehér kiskapu,
a barna lépcső,
a zöld korlátra dőlő
diófa alak.
A sárga fényű nárciszod
fátyla az ablakod
alatt.
A kép, ahogy a
rubin teát iszod,
mind eszembe jutnak
míg léptem lassan
házunk elé ér.

Fáradt érkezés után
téged hallottalak,
ahogy veled kérdezett
minden szoba,
bútor és fal:
“hazaértél! nem ért
hát semmi baj?”
Bár szóba nem hoztam soha
hiányom a tündéri
kis hely után,
most mégis bámulok
az összes ablakra
várón, bután,
hogy piros teád
ugyanúgy iszod bent
a tompa bútorok között,
s megismernek a falak
ha belépek ismét
a fehér kiskapun.
Ha pedig bent vagyok,
aranyba lépő szavakkal
téged hallak megint:
“hazaértél!
nem ért hát semmi baj?”


Bukva Mátyás versei (online megjelenés)

2012. október 11.

Im memoriam R.

Nem hitt soha, semmiben.
Sorsává lett vereségek
műtő-fehér magányában
gyakran hallgatott.
Hordta hátán a lejárt időt,
míg hátán hordta a Föld.
S most valahol ő is elalszik,
valahol csupa sár és csupa végtelen –
Szomorúfüzek szelíd sátrában
sírkővé tördelve, márvány-csendesen.

Nyers etűdök

Puszták haja: sás és nádas távoli harangszót imádva
súgja tavaszsejtelem titkait a dérnek.
A tájra nyíló, gondszínű falvak fényei mentén
autók suhannak. Hangok, illatok utaznak.

Hóhatár nevelte fák kibontott kontyokkal,
szárazon, barnán, pántos keretbe fogottan várnak:
három nap múlva festik rőtre valamely kandalló falát.

A macskaköves járdán élénk, gyermeki kacaj
fénnyé fogalmazza a decemberi negyedkilencet.

Csak ki emlékszik, hogy hazaérek, ha este lesz?

Hello, opium

Elfogyott az ópium és az eső már rég nem zavar.
Cigarettacsikkektől ázik hosszú kabátom nyoma
a csontozott betonon.
Barna sálban a buszmegállóra festett magányban
várom a hetest. Ablakára folyt a város, a széles házak
s magamat is látom, csak éppen nélküle. Jobb is ez így.
Szemétdomb-tarkaság, elgurult neszek, nincs mire várjak,
Akkor boldog is lehetnék, nem? Hisz az úgy is ágyra jár,
Mint a második szerelem, akitől az endorfin hiányzik.
Részegnek vágytalak, mikor mondtam, szeretlek.
Az álmomhoz a szponzor is bőséges hiánycikk,
És az a pár üres üveg az asztalon sem igazán mentség
A nyílt artériák kacagó nézőterére a mosdó tükre előtt.
Szép is a káröröm, ha tőlem van a sose szép mámor,
Vele az időt szerettem, nem őt.