Aradi Réka novellája (online megjelenés)

2009. május 27.

Végletes végzet

– És képzeld, azóta sem hívott fel! Most mire gondolhatnék szerinted? Persze hogy az első gondolatom az, hogy megcsal! De esküszöm, ha az az Éva van a dologban, én nem maradok mellette tovább, egy percig sem! Annak a ribancnak semmi stílusa! Képes felvenni egy zöld szoknyát, barna szandállal! És semmi alakja! Elöl deszka, hátul léc! Na és a haja…

Most már elég! – gondolta, és türelmetlenül csettintett.
Így is majd’ szétrobbant a feje a rengeteg hangtól és információtól. A mai világban mindenki az utcára viszi minden kínját. De miért hiszik, hogy ez őt érdekli? Az agyában émelyítően zümmögtek, zsongtak az idegen gondolatok. És milyen együgyű gondolatok voltak ezek!
Utált ide jönni. Egyszerűen undorodott a helytől.

Olvass tovább »


Felvételek az Inverziumból

2009. március 24.

Hangfelvételek

1. Aradi Réka novelláját felolvassa Bakonyi Balázs

2. Zólyomi Kristóf

3. Monkey Jardin minikoncert

4. Kántás Balázs verseit felolvassa Nyerges Gábor Ádám

5. Smid Róbert

6. Stolcz Ádám

Videók

Képek


Ismét Apokrif est az Inverzium Tea&Coffee-ban

2009. március 19.

(1092 Budapest, Erkel utca 16.; http://www.inverzium.hu), ezúttal március 22-én, vasárnap, délután öt órától (a belépés ingyenes). A felolvasás során elhangzanak Aradi Réka, Kántás Balázs, Smid Róbert, Stolcz Ádám és Zólyomi Kristóf művei, a szünetben fellép a Monkey Jardin zenekar. Mindenkit szeretettel várunk.


Aradi Réka műve a 3. számban

2009. január 12.

illusztráció: Karazsia Lilla

Légy!

Este lett és reggel. A hetedik nap.

Az Úr sóhajtva hátradőlt az Édenkertben, hátát kényelmesen a Tudás zöldellő almafájának támasztva, és fáradtan lehúnyta a szemét. Hogy aztán a következő pillanatban bosszankodva újra kinyissa.

Valami az orrára szállt és csiklandós kiváncsisággal, mégis irtóztató indiszkréten végigtapogatta kis tapadókorongos szájával. A Teremtő ingerült mozdulattal odébbhessegette a Legyet, ami engedelmesen tovaszállt, hogy egy békésen legelésző bölény dús szőrzetében keressen menedéket.

Az Úr megnyugodva szusszant egyet, majd visszatért a jól megérdemelt pihenéshez. Ám alighogy elhelyezkedett, megint valami kellemetlen motozást érzett kinyújtott lábszárán. Elmorzsolt néhány keresetlen mondatot a fogai között, miközben gyors karlendítéssel a zümmögő Légy után kapott, ami megrettenve a hirtelen mozdulattól ismét eltűnt a Mindenható szeme elől. Az Úr még pár percig feszült figyelemmel, előredőlve, megmerevedve ült a fa alatt, olyan tekintettel fürkészve a legártatanabb muslincákat is, hogy azok kishíján holtan zuhantak a fűbe.

Aztán meglátta.

Egy akantuszlevélen sütkérezett, fényes-zöld hátán megcsillantak a napsugarak, nagy összetett szemeivel bután fókuszált az őt körülvevő világra, átlátszó szárnyait lustán dörzsölgetve egymáshoz.

Lassan közelítette meg, minden egyes apró mozdulatra kínosan ügyelve. Lélegzetét is visszafojtotta, amikor kellő közelségbe jutott, és lecsapott…

Az alkonyi naplemente vörösen hasadt az égen, amikor az Úr végre magához tért a kábulatból. Hát mégiscsak létezik egy lény, ami még magát a Mindenhatót is képes kihozni a sodrából. Elgondolkodva, kicsit bizonytalanul ücsörgött még mindig a kertben, mélán nézegetve a kezét, amin rászáradva ott csillogtak a Légy maradványai.

A Légy…

Vajon miért is teremtette meg? Nem tudott rájönni.

Akkor jó ötletnek tűnt…

A bizarr szituációból az Ember mentette meg. Ádám bizonytalanul köhintett néhányat, mire az Úr szórakozott tekintettel felnézett rá.

– Bocsáss meg, Uram, hogy zavarlak, csak azt szeretném kérdezni, hogy nem láttad-e valahol a Legyet? – suttogta a legmélyebb alázattal. Az Úr egy pillanatra megdermedt és ijedten nézett Ádámra. Tudja? Nem lehet.

– Mégis, miért kérded? Miért van szükséged rá?
Ádám még mélyebbre hajolt, mint előtte.

– Most, hogy az asszonyom gyermeket vár, több élelemre van szüksége. Amikor vadászom, a Legyet szoktam követni, mert mindig elvezet a dögökhöz, ahol a ragadozók lakmároznak. Amíg nem figyelnek, könnyebben eltudom őket ejteni…

Az Úr, mint aki álomból ébredt, emlékezni kezdett. Hát persze! Arckifejezése olyan hirtelen változott meg, hogy Ádám felbátorodva folytatta.

– Tudod, akkor is nagy hasznát veszem, amikor a sünök behordják a barlangunkba a rodhadt gyümölcsöket, mert mindig odaszáll és addig zümmög, amíg meg nem unom, és ki nem hajítom a bűzlő maradékokat. Na, nem mintha engem ez annyira zavarna… de Éva! – tette hozzá csevegő stílusban, de az Úr pillantására elnémult.

– Khm… Hát, csak ennyit akartam, nem is zavarlak tovább! – motyogta zavartan, és eloldalgott a bokrok felé.

A Teremtő azonban utána szólt.

– Akkor szerinted hasznos állat? – kérdezte kicsit bizonytalanul.

– Feltétlenül! – fordult vissza Ádám értetlenül. – Különben miért teremtetted volna?
Az Úr zavartan bólintott.

– Hát persze… – mormogta homlokráncolva.

– Sőt – kockáztatott meg az Ember még egy javaslatot – lehetne belőle több is! Azt hiszem, a mocsárban élő békáknak és az ég madarainak is fáj már rá a foguk…

Így történt, hogy a Teremtő a hetedik nap éjszakáján visszaadta a Légy életét, mi több, még jó pár milliót alkotott belőle az első képmására. Már jócskán kövéredett a sápadt telihold, amikor kitárta égi műhelyének ablakait, és a tengernyi nyüzsgő rovar zümmögve, tülekedve rászabadult a világra.

És az Úr látta, hogy ez jó.

Vagy legalábbis remélte…

legy1