Asbóth Balázs novellája (archív)

2018. szeptember 17.

Rendelőben

– hamuhodók – 

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

– Hát ez jó! – kuncogott Mályi Ottó a finoman rezgő, szeme elé tolt újságot nézve. – Szóval mély fájdalommal tudatják, hogy tegnap meghaltam. 

– Nem átalkodtak ezt kiadni – mondta Simonyi Berti, lefitymáló kézmozdulattal meglendítve a napilapot. – Nem hi­szem el, hogy nincs egy lektor abban a szerkesztőségben! Hogy küldhetik így, ilyen bődületes hibával a nyomdába?! 

– Biztosan elnézték. Lehet, egy másik Mályi halt meg, nem olyan ritka vezetéknév. A kezdő újságíró meg, akire rátestálták a halálozási rovat túlvilági monotonitását, engem azonosított a hasonló nevű illetővel. Végső soron ezt elismerésként is fogadhatnám, ezek szerint a szerző ismer mint pszichológust, nyilván azért írta bele a gyászkeretbe, hogy „Mályi Ottó, eltávozott lélekgyógyász”.  Olvass tovább »


Feketemosó: Anita

2018. augusztus 1.

 feketemoso-uj-kozepes– Úristen! – kiáltott fel Anita, és úgy érezte, menten szívrohamot kap, úgy összeszorította valami a mellkasát, és hangos zokogásban tört ki. – Akkor nem csak én hallom! – Az égre nézett, és rettenetesen hálás volt. – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos

Szalay Álmos

1.

A patkányfogó eltűnése után csak nehezen tért magához a város – éveknek tűntek, míg a homokot és a forróságot elfújta a szél. A Gubacsi úton bóklászó villamosok megtalálták régi síneiket, és a Körúton is megindult lassan a forgalom. Bizonytalanul barátkozni kezdtünk, és hamarosan munkába álltunk. Újra kinyitottak a kávézók, cirkuszok, könyvesboltok, de mindenekelőtt a Planetárium. Megnyitása, mint ventillátor egy forró napon, megnyugvást hozott a város lakóinak; fellélegeztünk. De nyugtalanság és félelem osont a sötét utcákon, parkokban, aluljárókban; kerteink alatt – éppen úgy, mint egykor a patkányfogó tette. Ebben a zavaros időszakban találtam rá egy naplóra valahol a Faludi utca és a Szobor utca környékén. A szöveg még a patkányfogó érkezése előtt született, a Régi Világban, ami iránt, – hiába csak fél éve ért véget – egyre elhatalmasodó nosztalgiát éreztem. Feltett szándékom lett, hogy mindenáron megtaláljam a napló szerzőjét, találkozzam vele, lássam, hallhassam, beszélhessek hozzá; füstté lett régi életünk utolsó krónikásához. Kábulva olvastam eseménytelen, szürke hétköznapjait, melynek oly sok részlete volt ismerős: a reggeli munkába járás, a bevásárlás, a kutyasétáltatás, az edzés, a fogyókúra, jobb-rosszabb randevúk, felejthető éjszakák, és rövid, reménytelen kapcsolatok beláthatatlan sora. Mindez számomra értékes volt, mert arra emlékeztetett, hogy valaha rendes életünk volt. De soha nem tárnám mások elé! Történt azonban valami a napló szerzőjével, váratlanul és ijesztő gyorsasággal, ami, – mint a naplóból kiderül, – csak az első lépés volt az úton, melynek végén eljutottunk ide: a romok és káosz közé. A patkányfogó, a mindent betemető homok, a forróság, az állandó kábulat – tehát minden, egy madárral kezdődött. Olvass tovább »


Feketemosó: A patkányfogó

2018. július 4.

feketemoso-uj-kozepesA patkányfogó jött és ment, elvitt mindenkit, akit csak elvihetett. Nyomában por és a június maradt. És ablakokból szemlélődő emberek – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos

Szalay Álmos

A patkányfogó jött és ment, elvitt mindenkit, akit csak elvihetett. Nyomában por és a június maradt. És ablakokból szemlélődő emberek. Azon a kopár nyáron érkezett, mikor olyan nehéz volt vizet találni a városban és a városon kívül. Napokon át gyalogolhatott az ember, ha rendes ivóvizet akart magához venni, olyat, aminek nincs bántóan fémes utóíze, nincsenek benne furcsa kis dolgok (kagylócskák, csigaházak, szöszdarabok, hajszálak vagy régi cigarettacsikkek). Régi életünk már csak emlék volt, nosztalgiába és kora esti, temperált fénybe mártva. Olvass tovább »


Szerényi Tamás novellája (online megjelenés)

2018. június 2.

Időn túli büntető

Közeledett a nagy nap, én meg valami ütős ajándékkal szerettem volna emlékezetessé tenni a negyedévfordulónkat. Elsőre csupa közhelyes ajándékötlet jutott eszembe. Felírtam a nyakláncot, majd rögtön ki is húztam (nem lett volna pénzem normálisra), utána jött a virágcsokor, de be kellett látnom, mennyire rossz ötlet végigvonulni az aulán egy tulipánválogatással a hónom alatt. Egy ilyen húzás még az emberarcú büfés néni szemébe is könnyeket csalt volna, és nem a meghatódottságtól.

Végül, jobb híján vettem egy szexuális starter pakkot, síkosítót meg vágyfokozót, reméltem, ez átlendít minket a kezdeti bénázáson, és végre a lényegre térhetünk – nem mintha bárhol kettesben lehettünk volna, hacsak a sátrat nem vesszük, amit Friciék állítottak fel a suli közepén, mert úgyis sportnap van, a kempingezés meg mi, ha nem sport. Kár, hogy az igazgató másképp gondolta, mikor tanítás után körbejárt, és meglátta a négyszemélyes kecsuát. Egyből kérdőre vont, ezt mégis hogy képzeltük egy katolikus gimnáziumban, mi meg nem mondhattuk, hogy hát pont azért raktuk ki a házi áldást – Hol szeretet, ott béke. Ehelyett inkább látványosan elszégyelltük magunkat, aztán felébresztettük Jocit, aki békésen aludt odabent a ponyvamagányban. Így indultunk neki a 24 órás kosár estéjének, és persze rengeteg alkohollal – hála Gabennek, és az anyjának, aki patikus volt, egész délelőtt svédcseppel melegítettünk, a tanároknak meg mutogattuk a receptet, hogy ez bizony orvosi javallat. Olvass tovább »


Juhász Tibor novellája

2018. május 6.

Műanyag poharak

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

 

Az édesapa találta ki, hogy menjenek moziba. A férfi három műszakban dolgozott az üveggyárban. Mikor délelőttös volt, az indulásakor még aludtak a gyerekek, a délutános után pedig ő aludta át a közös reggelit. Az éjszakai műszak volt a legrosszabb, mert akkor nem tudta elkerülni a fiúk lefekvése előtti közös tévézéseket. Nagyon nehezen vallotta be, de utált a családjával lenni. Kezdetben szégyellte magát emiatt, hiszen egy családban az együtt töltött idő a legfontosabb, de az édesapa egy átdolgozott nap után mindennél jobban vágyott egy hideg sörre. A cigarettáról már leszokott a pénz miatt, és mégis volt idő, mikor az asszony az anyagiakra hivatkozva az italt is meg akarta vonni tőle. Na, abból aztán nem engedett! Felesége beletörődött a megváltoztathatatlanba, viszont ha a férfi túllépte a napi két üveget, képes volt magánkívül kiabálni vele, csekkeket dugdosni az orra alá, meg a gyerekek iskoláztatásának költségeit sorolni. Erre az édesapa kikelt magából, mert lehetett a minimálbérről meg a kenyérről siránkozni, de ha az asszony a gyermekeket hozta szóba, akkor elveszítette a fejét. A fiai végigbukdácsolták az általánost, a zeneiskoláról nem is beszélve. Egyáltalán nem sportoltak, szabadidejükben, a legkisebb kivételével, bevonultak a számítógép elé, és ott görnyedtek addig, míg beesteledett. A legkisebb, igaz, nem számítógépezett, de az is ugyanannyira félresikerült, mint a többi. Ha viccelődött vele az ebédnél, vagy atyai jóindulattal ugratta, ez a gyerek egyből sírva fakadt. Még csak el sem rohant a szobájába, letette az evőeszközöket, a fal felé fordult, csak az anyjától öröklött göndör hajtömeget lehetett látni belőle, és úgy szipogott. Olvass tovább »


Pallós Áron novellája (online megjelenés)

2018. március 30.

Csillagmetró

Bárhogy is, épp ez a fogalom jutott eszembe róla. Jelentheti egy égi tünemény mint afféle méltóság leképezését, de ami a legfontosabb: egy flippergolyó-féle mozgásra is utal. Útja egyenes vagy krikszkraksz, de ne szaladjunk ennyire előre… Elmerülök az egzisztenciámban, – ahogy te is a sajátodban – és útra kelek, melynek minden lépése egy betű. Olvass tovább »


Wágner Ádám novellái (archív)

2017. december 9.

Éhség

 

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

apokrif-2015-2-boritoBauer Márton 12:30-kor kilépett az irodából, és megindult valamerre. Nem sok értelme, hogy megindult, mert ugyan hova menne? Az lesz a legokosabb, ha bevillamosozik a belvárosba. Nem tudja, mitévő legyen. Néhány utca, amin végigmegy – néhány bolt – néhány fanyar, férfias gondolat… Mindjárt talál egy csemegeboltot. Gyakornoki helyén fél óra ebédszünet jár mindenkinek, és ez alól ő se lehet kivétel. Mennyi pénze van, lássuk csak. Szívét valamilyen ünnepi, lebegő érzés fogja el, mint amikor az ember egy kivilágított templomba lép. Bauernek nagy gyengéje az evés, és ezt ő is tudja magáról. Egyelőre mindent nem lehet egyszerre. Izgatottan tervezgetni kezd. Tudja, hogyha betér egy pékségbe, biztos lehet benne, hogy legalább négy darab valamit venni fog, a nagyáruházakban pedig végképp nem tudja megállni. Szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul. Édes melegség hullámai öntik el. Egyetemi évei alatt, amikor már neki kellett magáról gondoskodnia, kidolgozott egy önmegtartóztató stratégiát, hogy amúgy is tekintélyes súlyfeleslegét legalább szinten tartsa, ha már lefogyni nem volt képes; módszere abban állt, hogy csak későn vagy egyáltalán nem reggelizett, óráit úgy vette fel, hogy mindig jusson idő az ebédre, és így csak este evett, amikor hazaért az egyetemről. Ott valami más történt, tudta, de elfelejtette… Szigorú beosztással éltek. Bauer ugyanis alkatánál és gyenge akaratánál fogva képtelen keveset vagy kis mennyiségűt enni. Kínlódva rágja a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a könnye fuldoklón csurog le a torkán. Eközben már érzi, hogy szédül. Nem szenvedett akkor sem, ha keveset adtak neki, de ha rajta múlt, sohase kínozta magát ilyesmivel. Két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben.

 

 

Olvass tovább »