Aldous Huxley versei (online megjelenés)

2018. június 18.

Aldous Huxley

Aldous Huxley

A buszon

(On the bus)

A busz tetején ülve
pipámra harapok, az eget bámulom.
Vállam fölött száll fel a füst,
és vele az életem.
„Az energiamegmaradás…” – mondod.
De égek, ahogy mondom, égek;
s az én füstöm is elszáll
eltűnő, szürke gomolyokkal.
Csattanás és puffanás…szegény, zúzott testem!
A csiripelő húroknak hárfája vagyok,
elegáns egy hangszer, de végtelenül elhasznált,
s épphogy csak véletlenül nincs tüdőbajom.
Micsoda mókás jelenség! Olvass tovább »


Feketemosó: A zsarnok sírfelirata (fordítás)

2017. augusztus 2.

feketemoso-kisebbEgyfajta tökély, mindenütt ezt kereste, / És a módszer, amit feltalált közérthető költészet – Bödecs László írja az Apokrif naplóját. Olvass tovább »


Papp Máté dalszövegfordítása (online megjelenés)

2013. december 25.

Nick Drake:

A kék út

Nincsen több szavad, hogy eltakard magad,
Sosem hallottad, hogy hívogat a Nap?
Mondd el, hogyha mondhatod,
Mutasd, ha mutathatod!
Hogy korbácsolod
a hullámot a vízen át?

Láttál földet, mit lélegzet éltet,
Megértetted, hogy a fák fénybe érnek?
Mondj el mindent, mi mondhatsz,
Mutasd, mit megmutathatsz!
Miért lebegteted
a felhőket az égen át?

Kezdd el újra és újra
Térj vissza közénk
Itt őrzik
Kapuid
Mint a vak reményt

Fel tudsz idézni mindent, mit tudtál,
Felemelkedni, ha a Nap leszáll?
Mondd el mind, mi mondható,
Mutasd, mi mutatható!
A kék úton át
ki talál majd el hozzád?

Olvass tovább »


Wisława Szymborska verse (online megjelenés)

2012. április 29.

Parkban

Hú, mondja meglepődve a kisfiú,
hát az a hölgy kicsoda?

A jótékonyság szobra,
vagy valami ilyesmi –
válaszolja az anyja.

De miért ilyen
me… e… e… megviselt?

Nem tudom, mindig így
nézett ki, szerintem.
A város köteles érte tenni valamit.
Vagy kidobják, vagy felújítják.
Nos, gyerünk, menjünk tovább.

 

Nagypál István fordítása


Norman Jope prózaversei (online megjelenés)

2012. február 23.

Ozmózis

Üldözöm a várost a városon keresztül, a kerületeken át vezet a röppályám, rávésem a térképre ezt a mintázatot, ami ha nem is kiköpött Hawksmoor cégér, de egészen autista, úgy el van rugaszkodva minden geometriától. Az alakja egy hosszú, tényekkel teli napé a Dankó utca felújított homlokzataitól a bezárt Lukács kávéházig, az Al Amir falafelestől a Deák téri metrómegálló melletti padokig, ahol galambok kapirgálják a földet kukacokat keresgélve, mint amikor Kerekfejűek razziáznak egy kosztümös filmben.
Egyszerre érdekel és untat. Egy ilyen napon nincsen különösebb ürügyem a városnézésre, semmi késztetésem rá, hogy újabb darabkákat csippentsek ki a metropolisz tortájából. Ha új benyomásokra éhezem, amelyekkel korábbi látogatások és  utcák adósaim maradtak, majd a véletlen összjátéka meghozza ezeket az útikalauzba nem kívánkozó élményeket.
A fejemben kirajzolódik egy részletesebb térkép. Ezt bármikor elővehetem – például, ha netán ezt a szöveget odahaza legépelem majd egy vasárnap reggel, innen kétezer kilométerre nyugatra. Néha olyan, mint egy hibátlanul méretezett makett, enyhén hullámos üvegen keresztül nézve, máskor meg mintha madzaggal, dróttal, plaszticinnal és gyanús eredetű ragasztóval lett volna hanyagul összetákolva. De mindkét esetben létezik, és a Budapest címet viseli – a város nevét. És persze nem veszek el a várostól semmit, hogy a magménak tudhassam.
Mit kezdjen az ember mindezzel a sok adattal – és mennyit ér másoknak? A flâneur ezt, ha egyáltalán, csak utólag veszi fontolóra. Először is a csámborgás élvezete jár a fejében, az elejthetetlen zsákmány utáni hajszáé. A város beszivárog az elmébe, de egyidejűleg az elme is befolyik a városba, és átváltoztatja az összetételét – mintha végső soron lehetséges volna, és meg is történne, egyetlen szubsztancia kiemelkedése. Ebben a kotextusban a lépések egymást követik, a látnivalók egymás helyébe lépnek, és bevésődik egy vonal, a névtelenség kitörölhetetlen kézjegye.
Olvass tovább »


k. kabai lóránt drámaadaptációja (online megjelenés)

2012. február 18.

Lángoló Kerékpár (részlet)

PROGRAMVEZETŐNŐ Régen, amikor a világot még az ősi, szentisteni Csodaszarvas-törvények kormányozták a Búza Ünnepén, a világon minden ember magyar volt. Magyar volt mindenki, a német magyar volt, az osztrák is magyar volt, a török magyar volt, az orosz magyar volt, mindenki magyar volt, egyszerűen mindenki, mindenki, mindenki. Akkoriban Magyarország gyönyörű volt, csodálatos tengereink voltak, szigeteink, óceánjaink; flottáink, amelyek az óceánjaink habjait szelték, és újabbnál újabb, szintén Magyarországhoz tartozó kontinenseket fedeztek fel, ott volt többek között a híres magyar felfedező, Kolombusz Kristóf is, akit később persze átkereszteltek Christopherre vagy valami más Chrisre vagy Isacre. Nagyhatalom voltunk, a tolerancia és unikulturalizmus viruló oázisa, és mindenkit, aki nem más országból érkezett ide, hisz, ahogy már említettük, akkoriban nem léteztek más országok, barátságosan fogadtunk, kenyérrel meg sóval. De véget ért a szép időszak nemzetünk számára. Először Amerikát vették el tőlünk, majd Afrikát, Ázsiát és Ausztráliát. Tönkretették az Árpád-ház szép, piros-fehér sávos lobogóját, és további sávokat, csillagokat meg egyéb krikszkrakszokat festettek rájuk, ősi rovásírásunknak még a nyomát is eltörölték, a magyar nyelvet más, kitalált nyelvekre cserélték, melyeket senki sem ismer, pláne nem beszél, kizárólag azok, akik csak azért használják, hogy mi, magyarok egy kukkot se értsünk belőle, s ezért úgy érezzük magunkat, mint egy utolsó, meg nem értett rongy.

 

Olvass tovább »


Csordás László műfordítása (online megjelenés)

2010. május 16.

Seamus Heaney:

Eltávolodások #3

Mikor távol volt innen mindenki más,
Vele voltam, hámoztuk a burgonyát.
A héjak egymásra estek, megtörték
A csöndet, mint olvadó vas, ha csöppen épp:
Hűs nyugalom ült be közénk, s közben
Megcsillant a tiszta víz a vödörben.
Estek sorjában. Magunkba merültünk.
Egy-egy csobbanásra fölrezzent fejünk.

S mikor a pap föladta betegágya
Oldalán az utolsó kenetet,
Néhányan imát mondtak, könnyeztek,
S én láttam: fejét fejem mellé tartva
Egyszerre lélegzünk, s a kemény kések – –
Nem lesznek közelebb, míg tart az élet.