Nyirán Ferenc verse (archív)

2018. január 19.

van itt ez az… apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

…érzés mely a szív nevű galaxis apró
naprendszerének távoli bolygóján
élve mit sem tud bár sejt egy másik
bolygón párhuzamos időben létező
lényről valahol a pitvar szélső
szegletén de sohasem találkozhatnak
s még felfogni sem képesek a máj
vagy a tüdő csillagrendszereiben élő
társaik pulzálását pedig valamennyien
érettem mint az ő istenségükért
vannak s akkor még nem is szóltunk
a más emberekről és az ő csillagrendszereikről
s tágítva a létezés határait hol mi is
csupán egy sejt lehetünk egy nálunk
felfoghatatlanul nagyobb valami
szervében mely őérte van s ő pedig
társaival a maguk bolygóján egy még
hatalmasabb megszámlálhatatlan galaxisból
álló lény részeként építik
a végtelent de ne menjünk ebbe most
bele tágabban maradjunk a
felfogható szívsejtemnél mely valami
oknál fogva a te egyik azonos
szervben pulzáló sejteddel került
egyazon hullámhosszra ez nálam
szapora szívverésben és izzadó
tenyérben arcpírban és dadogásban
nyilvánul meg de lévén hét év a
csereszavatossága már nem sokáig
kell szenvednem miattad


Gyurász Marianna verse (online megjelenés)

2017. október 24.

Kivonat

Amikor belépett, kibomlott a kontyom:
Ez volt a jel.
Megmondták előre, hogy adnak majd jelet.
Nem fordultam meg, csak mosolyogtam,
Mert én tudtam, mert nekem szóltak előre, hogy tudni fogom, és akkor már tudtam,
Hogy hozzávetőlegesen hét évig, két hónapig és négy napig fogunk egy párt alkotni.
Csak hozzávetőleges, mert a fogalmaink majd egy kissé különböznek erről.
Hitelre vett a külvárosi ház – két eltemetett kisállat – egy új és életképes emberi lény – két megtépázott idegrendszer:
Hét évbe ennyit helyezünk bele.
Aztán mosolyszünet sokáig – szülői értekezletek felváltva – némi vita úgymond láthatási jogokról,
Aztán békésebb vizek – új frizurák- kimozdulni – szakkörök – belépnek mások a szobába,
De erről már nem kapok jelet,
Nem mozdul bubifrizura.
Néha beszélünk róluk,
Mikor a dolgokról, amik már menthetetlenül mindkettőnket mindörökké érintenek,
Amíg ez a fogalom ér, addig legalábbis,
És újszerű gondolatok, megvilágosodások megint, amikről lehetne máshol, mégis itt a legegyszerűbb,
Olyan akadálytalanul haladnak át,
Ez szintén végig megmarad.
Aztán szülői értekezletek helyett holobeszélgetés, erre most már összegyűlünk,
Mikor vége, megegyezünk, hogy elegánsabb technológiát vártunk,
Valamit, ami olyasmit is tud, hogy megölelhetsz unokákat, teszem azt,
Megsimogathatod kisállatok hátát.
Nekem egy macskám lesz majd, testes kalikó,
A kedves genetikai csoda, amiről annyit meséltem.
Később szakadozik a kép, ezért a sok régit nézegetem, mikor időm engedi,
Ekkor már egyedül,
A képek néha nedvesek,
A legkedvesebb mindig az marad,
Amikor a kontyom


Fodor Balázs versei (archív)

2017. október 2.

működési mechanizmus

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

A várótermekben mindenki lopva néz körül.
Ha megnyikordul egy ajtó, megzörren egy kulcs,
gyanús szemvillanások kísérik. Nyikorognak a
csigolyák is, zörögnek az ízületek. Ki-ki a maga
módján hárít. Telefonál, fájdalmat grimaszol,
érdeklődik a falakon, asztalokon elhelyezett
prospektusokból. Én olvastam, de amint felnéztem,
mások tekintetében láttam saját lopott pillantásom.

A terembe lépve bizarr fém és bőr kínzóeszközök
szolgálják a test gyógyulását. A szellem nyomorította
lélek menthetetlenül beteg. Földön fekszünk.
Túl nagy vagyok a kicsi teremben. Régen túl kicsi
voltam. Balra felnyújtózunk a lábunkkal, és letesszük.
Jobbra felnyújtjuk, és le. Balra fel, és le. Megint
jobbra, és letesszük. A röhögés környékez, mint
egy hold kering körülöttem, távolodik, közeledik,
de akkor eszembe jut, hogy miért vagyok itt.
Hogy miért zihálok, mikor az öregek mellettem,
akiknek még a vetkőzős toll volt a mobilpornó,
hang nélkül, alázattal csinálják a gyakorlatokat.

…és ellazítjuk az izmokat. A kínzóeszközök nem
kerülnek sorra. Pöttyös labda van, de nem pattog
úgy, és nem olyan, mint régen. Pörgetném az ujjamon,
eldobnám, belerúgnék, ehelyett nyújtózkodunk,
forgunk vele. Tarkónkhoz emeljük hason fekve,
végiggurul a hátunkon, a derekunknál elkapjuk.
Mindenkinek sikerül. Kis játékosság, kis mosoly,
a linóleum nyekergése. Öltözködés, sietős léptek
a lépcsőn, némán, mint a lány a vetkőzős tollban.

Olvass tovább »


Feketemosó: Hazaút a hegyekből, vasárnap délután

2017. szeptember 6.

feketemoso-kisebbAmiket elhagytam, a hegyek állandóak – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

 

Hazaút a hegyekből, vasárnap délután

Turistaként térek vissza városomba,
mondhatjuk úgy is, hosszú idő után újra körülnézek,
érdekelnek a díszletek, rajtam kalap, napszemüveg,
kik alszanak a tereken hosszú fényű délutánban,
milyenek a plakátok, hol rombolnak, mit építenek,
amit megépítettek rombolják-e már, az üres helyekre
vajon milyen új romokat hordanak.

Amiket elhagytam, a hegyek állandóak,
ezt épp elfelejtem, akiket féltettem (már kevésbé),
a barátok, különböző állomásokon maradnak,
a lakásig a hosszabb úton megyek, jól ismerem,
észreveszem az apró, jelentéktelen változásokat,
és nem tudom, ki az, aki most együtt néz velem.

Így találja meg a szerelmet,
aki látszólag semmit sem csinál,
aminek nincs helye, ahol nem változik semmi,
aztán még sincs igaza – sokat bőg, a sarokba néz,
egyszer csak ott van, és aki már rettegett,
most csak bizonytalan, hiszen lehetetlen,
de ahogy a metrón egymásra néznek,
már látszik, három nap is több a halálnál.

Nézd meg te is, nincs mit mesélnem,
ahogy a szakállamba fúrod az ujjaid,
sokkal inkább kecske, nem bölcs vagyok,
olyan a tekinteted, mint az ígéret
(feloldozás?), hogy élni mégis szabad,
ami nem igazán változik, is érdekes,
örök élet, mittudomén, fölragyog.


Evellei Kata versciklusa (archív)

2017. augusztus 27.

Daymaresapokrif-borc3adtc3b3

– ciklus Edward Gorey képeire –

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

I.
Nem állhatok meg túl sokáig.
Mindenhová követ, mint a dögmadár.
Ha visszafordulok, hátrál, de ott marad.
Tudja, hogy gyengülök. Várja, hogy föladjam.
A kerítés mögül figyel, hogy a többiek ne lássák.
A járdát megszakító vonalak közé szivárog,
talpamra ragad, csuszatolni kell, hogy lejöjjön,
vagy ollóval kivágni, mint a kavicsot,
mielőtt a bőrömbe fúrná a csápjait,
és gyökeret eresztene a tüdőmben.
Az ollót nem dobom ki, kaptam valakitől,
csak eldugom, ha erre néznek, mert ez titok. Olvass tovább »


Feketemosó: A zsarnok sírfelirata (fordítás)

2017. augusztus 2.

feketemoso-kisebbEgyfajta tökély, mindenütt ezt kereste, / És a módszer, amit feltalált közérthető költészet – Bödecs László írja az Apokrif naplóját. Olvass tovább »


Tábor Ádám verse (archív)

2017. augusztus 1.

u-grund ’58-’88

(megjelent az Apokrif 2015/4. számában)

kezdet eszmélet antológia
rottenbiller petrigalla kápolnatárlatok
szenespince vigília építészpince
tiszta szívvel jelenlét elérhetetlen föld
muskátli kárpátia egyetemi színpad
lakászínház bercsényi fmk ganzmávag
szétfolyóirat profil gépelt szamizdat
szabadegyetem szeta élő folyóirat
napló beszélő ábé aktuális levél
más fölöspéldány lélegzet sznob international
mozgó világ harmadkor józsef attila kör
indigó fafej underpress hejettes szomlyazók
bölcsész-index szógettó cseresorozat
örley kör dunakör hálózat a lap