Lelkigyakorlatok: Lennontól a kápolna funky-ig (esszé)

2014. június 20.

– Tai Chi Teacher zenei portré –

Az egész úgy kezdődött, hogy nagyjából két évvel a Kispál és a Borz feloszlása után (hiába, mi „ős-kispálosok”, így mérjük az időt), mikor a szokásos reggeli Budapest Nyugati pályaudvar-Piliscsaba/Pázmáneum távolságot tettem meg vonaton, az egyik legjobb egyetemi barátomba botlottam. Ebben nincs is semmi különös, lévén, hogy a bölcsészkarra járók, a budapestiek és az agglomerációból érkezők közel fele nagyjából ugyanazt a tömegközlekedési eszközt választotta minden nap, hogy kijusson az egyetemre. Az évek során rengeteg ilyen, a szorgalmi időszak szürke hétköznapjait beindító, vagy épp a fáradságos, hosszú napokat lezáró közös utazást tettünk meg együtt, ahol gyakran többedmagunkkal irodalomról, zenéről, filozófiáról, ritkább esetben nőkről, egzisztenciális gondokról beszéltünk.

tai chi

Ez a barátom azon a reggelen azt hiszem, éppen egy zárthelyire készült, és a megérkezésig még gyorsan át akarta nézni a vizsga anyagát, hogy esélyeit növelje. Mielőtt azonban figyelmét, a jegyzetfüzet gyorsan felskiccelt firkái kötötték volna le, odaadta nekem az MP3 lejátszóját, hogy amíg ő tanul, hallgassak meg egy általa frissen felfedezett magyar együttest. Ez volt a Tai Chi Teacher, és 2012-es Lennonádé című lemezük. Mondanom sem kell, milyen jól esett a lendületes, fiatalos, végre nem a Kispál és a Borz szöveghagyományain nevelődő dalokat végighallgatni, miközben tőlem jobbra a semmiből kinövő Pilisi-hegyek földrajzi játékát csodálhattam a verőfényben, és hálás voltam minden újabb emelkedőért. Nem is csoda, hiszen olyan sorok ütik meg a felkészületlen bölcsészfüleket, mint: „Neked Lennon már, / csak egy halott sztár, / tegnap megváltó, / holnap hazugság”, ami egyben a Lennon a sarokban című szám refrénje is, vagy: „Most helyre teszem a múltat, / visszaállítom a kizökkent időt, / a merénylők meglakolnak, / az apák felelnek a fiúk előtt.” – mely az album ötödik dalának, a Vlagyimir Iljics Lennonnak egy erős, már-már kultúrtörténeti mélységű opusa. De az albumon szó van még az emigrációról, a Beatles és John Lennon szellemi örökségének- és szellemtörténeti hagyományának folytathatatlanságáról, Yoko Ono és a világhírű zenész ambivalens párkapcsolatáról, ami egyfajta univerzális férfi-nő szimbolikaként működik a lemezen. Sőt, egyes dalszövegek kísérletet tesznek Lennon jelen idejű alteregóinak megszólaltatására is, de a számokból egyértelműen kiderül, hogy minden esetben hibás szereppozícióról van szó (az egyik dal lírai alanyát elmegyógyintézetbe zárják, a másik észrevétlenül beleolvad a fogyasztói társadalom popdal-gépezetébe). Mindamellett az egész albumot belengi valami kellemes, nem önmagáért bölcselkedő, filozofikus atmoszféra. Egyszóval, elkezdett érdekelni ez a zenei univerzum (mert a Tai Chi Teacher esetén kétségtelenül erről van szó).

Olvass tovább »


A társadalom háttérzenéje (esszé)

2014. február 1.

radiohead blur headshotA „könnyűzene haldoklik”, de minimum „semmi sem olyan jó, mint régen”. Ugye, kedves olvasó, nem én vagyok az első, akitől a fenti frázisokat olvassa? Mégis, talán érdemes egy pillanatra megállni és elgondolkodni két MTV-klip között, kitermelt-e a zeneipar olyan zenészeket, együtteseket az elmúlt 10-15 évben, melyeket még évtizedek múltán is csillogó szemekkel idézünk majd fel. Ugyan nekem nem tisztem ilyen kérdésekre válaszokat adni, több neves szakmai lap nem fél efféle kijelentésekkel sokkolni (vagy épp megnyugtatni, nézőpont kérdése) az olvasókat – és ha lehet mondani náluk egy közös nevezőt, mindenképp a Radioheadre esne választás. Akik ezen felül több mint 30 millió lemez eladásával büszkélkedhetnek – Zarándy Gergely esszéje.  Olvass tovább »


Valami mosolyog Dániában (esszé Peder Pedersen dalairól)

2013. december 29.

peder„Peder zenéje az egészen szentimentális, éteri szépségű pillanatokból sem spórolja ki a sötét, bántó zörejeket, gyakran mint valami őrült tudós, teljesen szétcincálja teremtményeit, és aztán hallható élvezettel elidőz a látványnál. A legnyugodtabb számokban is van valami baljóslatú, hallgatásuk közben az ember néha szinte füstös bárban találja magát, ahol a békés italba borulásokon is átsejlik az odakint várakozó eszelős hideg, ahányszor nyílik az ajtó.” – aki nincs esszéje a dán Peder Pedersen felvételeiről.

Olvass tovább »


A Halász Gábor utcában (esszé)

2013. február 9.

pg_nyugat_HalaszKisgyerekkoromban, épp harminc évvel ezelőtt gyalog tettem meg a másfél-két kilométeres utat oda-vissza a csillaghegyi iskolámba. A hosszú út során egy rövid utcán is végigmentem, ez volt a Halász Gábor utca. Akkoriban nem tudtam, kicsoda Halász Gábor, az akkori irodalomóráinkon nem esett szó róla, ahogyan a későbbieken sem. Gellérit olvasva, kutatva, búvárolva jutottam el végül Halász Gáborhoz.

Manapság is gyakran megfordulok Csillaghegy főutcáján, a Mátyás király úton. Az ebből nyíló Halász Gábor utca sarkán, az új utcatáblán csak ennyi áll: Halász utca. Ironizálhatnék rajta, mégsem teszem. Én úgy harcolhatok a szellemi erózió ellen, hogy leírom: nem, nem, kedves barátaim, ez az utcanév nem a dunai halászokról, hanem a Nyugat egykori kritikusáról emlékezik meg. Arról a kritikusról, aki száz kritikát, elemzést, esszét közölt a Nyugatban. És ez bizony nem kis teljesítmény.

Olvass tovább »


A perui beszélő – Vargas Llosa világa (esszé)

2012. november 23.

Mikor Juan Carlos Onettit egy interjúban megkérdezték, hogy mi történt a fogsorával, a kínos kérdésre, tőle szokatlan humorral azt válaszolta: odaajándékoztam Mario Vargas Llosának. A történetet maga a nagy Mario meséli el az Utazás a fikció birodalmába című, Onettiről szóló könyvében, melynél szórakoztatóbb esszét nehezen tudok elképzelni. Vargas Llosa, a jóvágású latin-amerikai író, hetvenévesen (a fogsoros történet idején Onetti volt hetven) egy remek monográfiában emlékezik meg a nagy elődről, bemutatva, hogy leginkább egy vérbeli regényíró képes tudományos eszmefuttatásoktól mentes, mégis irodalmilag helytálló, olvasmányos értekező prózát írni – és ebben kétségtelenül a mi Szerb Antalunkra hasonlít.

Olvass tovább »


Lángoló Mexikó – Rulfo világa (esszé)

2012. október 26.

Mindig is kedveltem az olyan szerzőket, akik írói œuvre-jüket egy-két kötetbe foglalják, kerülik a felesleges nyilvánosságot (pl. Ottlik); ide tartozik a nagy latin-amerikai boom-mal, a hetvenes évek végén művével hazánkba is eljutott, Cortázarral egykorú, mexikói Juan Rulfo is, kinek vékony kis kötetét, a Pedro Páramo/Lángoló síkságot 2007 novemberében találtam meg az egyik Múzeum körúti antikváriumban.

Olvass tovább »


Szirmai Péter esszéje (online megjelenés)

2012. június 30.

Nagyon mély folyók

José María Arguedas írói világa

Ha Peru irodalma szóba kerül, mindenkinek Vargas Llosa neve jut az eszébe. E népszerűség nem érdemtelen, mégis a hispanisták meg szokták említeni, hogy Vargas Llosa-n kívül még számos értékes szerző van a perui irodalomban. Az egyik ilyen: José María Arguedas. Nevét általában csak a hispanisták ismerik, nekem is ők hívták fel a figyelmemet rá és egyetlen magyarul megjelent regényére, a Mély folyókra (Los Rios profundos) a Vargas Llosa Nobel-díját ünneplő esten.

Olvass tovább »