Sós Dóra novellája (archív)

2015. február 14.

Igön szerelmes jányok és igön rendös embörök

(megjelent az Apokrif 2013/3. számában)

Mikó megözvegyültem, má’ nem tudtam ellátni az állatokat többé. Legjobban a desznyókat sajnálom. Vót két szép süldőnk és egy göbénk minden évben, az jó egy mázsa vót. Télen úgy tíz malacot ellött. Még ha kettőre rá is feküdt az ólban, maradt nyóc, akkor is jó üzlet vót. És hát vótak tikjaink, több tucattal, hozzá néhány kokas, úgyhogy a fél falu tőlünk vette az ebédnök valót. Még most is a számban érzem azt a jó kis kokastöke pörküttet csipödöttkével… Volt nálunk egy asszony, amolyan cselédféle, az mindög ott kuporgott a sámedlin, oszt ha kapott ebédöt, merösztötte a szemét, míg meg nem kérdeztök, hogy „na, Éva néni, köll még?”, és ű majd kibújt a bőrébül, hogy: „hát, ha jut édes aranyos Pistukám”…

Osztán vége lött a jóvilágnak… Beköltöztem az otthunba. Tudom, így vót rendjén. Ajjnye, mindenkihő bekopogtat az öregség! Pedig mennyit dógoztam, istenöm! Még álmomban is a kezömben a vasvella, és lapátulok, lapátulok, míg el nem gyün a hajnal. Aztán fölkelök, és minden áldott nap ugyanolyan. Azt mondogatják a nővérek: „Pista bácsi, maguknak mindennap ünnepnap!”. Na, most azért ne hallgassunk a valórul. Ollyan ízetlenül főznek, és úgy spórulnak a szósszal, hogy kifordul a belem azoktúl a se ize, se büze levösöktől. Éjjel-nappal szalámit adnak, meg parizert, és azt a pisameleg menzateját. „Hát mit adnánk helyette, Pista bácsi?”, kérdi a tiszteletesasszony. Mondom nekije: „jó vóna a sunka, a szalonna hajmával, a töpörtyű, nem ez az izetlen tészta!” Széttárja a két kezit, az ég felé néz, és a jóistenre kenyi meg a Viktorékra. Én annyit mondok, hogy az én családjaim már kisjányként is ízesebben főztek ennél. Meg aztán a tiszteletesasszonyrúl azt kell tudni, hogy igön zsufa és piszok smucig. Látszik a gonosz szándéka, mert szobatársat adott, pedig kifüzettem a saját szoba árát. Előbb összerakott minket a Bélussal, aki ütődött vót. Igazi zabigyerök, az egész életében senkinek se köllött.

Olvass tovább »


Tamás Kincső regényrészletei (online megjelenés)

2014. augusztus 29.

Huszonkilenc nap

(részletek)

Két festmény

Haik, a férjem, gyűlöli a hideget. A telet. Neheztel hajdani gimnáziumi földrajz tanárára, amiért nem szólt, hogy léteznek földrészek, ahol soha nincs fűtés. Május leghidegebb napján madárnyi pelyhekben hull a hó. Mintha a bolond zöld fölött virágzó meggyfa rázná magát. Ilyen zord szombatra esik a kertek kiállítása. Átkocsizunk a szomszéd városba.
Parkba érkezünk. Mindenki fázik, csak a gyerekek nem. Milán beszalad a Mesekertbe. A bejárat és a frontoldali kerítés tornyosra kidolgozva, mint egy kastély. A hátsó bástyák néhány öreg parkfa, falat szimbolizáló ruhaszárító kötél húzva közéjük. Rögtönzött fedelek alatt asztalok párhuzamos sora, újságpapírral leterítve. Hatalmas, narancsszínű labda, zsáknyi kisebb, színes labda, otthagyva magára, hanyag egyedül. Olvass tovább »


„Felülnézet” – Horváth Tivadar verse és Jassó Judit prózája (közös online megjelenés)

2014. augusztus 1.

Horváth Tivadar

[felülnézet]

tétova ima

felülnézetből az ember
nem más csak ócska utánzat
látszat a boldogság látszat a jólét
s nincs benne semmi alázat

nem keres mást csak a hasznot
nem tartja meg ami érték
nyakába súlyos bűnt akasztott
Isten nem csak a pénz a mérték

mindent lehet már mindent szabad
férfi férfival lánnyal a lány
saját szabadságoddal ölöd meg magad
jöjj el Jézus égi hagyomány

legyen egy kicsit minden a régi
hogy megszülethessen ismét az új
segítsen minket emberként élni
s bocsássa meg bűneinket az Úr
Olvass tovább »


„Alulnézet” – Horváth Tivadar verse és Jassó Judit prózája (közös online megjelenés)

2014. július 31.

Horváth Tivadar

[alulnézet]

Lucifer levele Istenhez

ó hatalmas Isten mire a hatalmad ha nem használod?
mondj köszönetet Mihály angyalodnak
hogy legyőzött engem seregével
legfőbb teremtményeden a Hozzád hasonlón
a Saját képedre teremtetten immár én uralkodom
Hozzád imádkozik Neked ad hálát
de Engem szolgál – s te mindezt hagyod
s engeded – neked ez így tökéletesen megfelel
megtehetnéd hogy elpusztítasz engem de nem teszed
mert – bár haragszol rám – de azért mégis szeretsz engem
te is tudod én nem élhetek másként csak ellened
egyébként köszönöm jól vagyok nagyon örülök hogy
mára már több lélek van Velem mint Veled
annyi vigasztaljon – hatalmas Isten
hogy csak addig létezem míg vannak követőid
egyszer lejöhetnél hozzám tudom hiába is hívlak
(Mihályt még elkapom csak fussak vele össze)
most zárom soraim
még mindig nagyon jól áll Neked a fehér
fojtó szorítással ölellek

Lucifer

Olvass tovább »


Soltész Béla prózája (online megjelenés)

2014. március 23.

Samsa Gergő a romkocsmában

Úgy lépett be az ajtón, mint aki retteg, hogy ha a cipője talpa hozzáér a romkocsma padlójához, pillanatok alatt maga is olyan dohos, rossz szagú pincebogárrá változik, mint amilyeneket az ajtót nyitva eliszkolni látott. Vagy látni vélt. Talán nem voltak ott semmilyen bogarak. Csak Fecó meg én.
Olvass tovább »


Stummer Krisztián prózája (online megjelenés)

2014. március 10.

A város után

Ötöt vert a harang a távolban, mikor átkúsztak a szürke drótkerítés alatt. Hátuk mögött a város fényei vibráltak, mintha viaskodtak volna az éledező természetes világossággal, míg oldalról a kilométerekre lévő autópálya búgása zavarta meg a csendet. Hajnalodott. A gyár két szárnyának fő-, és melléképületei épphogy kezdtek kirajzolódni a sötétségből. Szürke csövek tekeredtek mindenféle, összekötve a kisebb-nagyobb portákat egymással. Az omladozó épületek falait a repedésekbe ágyazott fecskefészkek kilógó végei díszítették. Hideg volt. Mindketten remegtek, bár sokkal inkább az izgalom hatott rájuk, semmint a késő szeptemberi éjszaka csípős levegője. A baloldali szárny felé rohantak, már amennyire képesek voltak a gyors mozgásra a derékig érő gazban. Talpuk alatt szilánkok és tégladarabok ropogtak. Nem lassítottak. Vörös lett az égbolt. Rohamos gyorsasággal világosodott. A gyár mögött hosszan elnyúló, frissen aratott szántóföld barázdáit is ki lehetett már venni. A két fiú végre elérte az épületet. Nekidőltek a falnak. Lihegtek. Körbenéztek. Kissé meglepődtek a változáson, az elszórt tárgyak, az épületek, s a kőhalmok élességén. Kihalt volt minden. Túlságosan üres és csendes. A lebontódás folyamata és az állandóság dermedtsége egyszerre volt jelen. Akár az oszlásnak indult hulla, amely kezdeti merevségében még őrzi az utolsó mozdulat megállított pillanatát. Korábban, a gyár leállása után, évekig alkalmaztak egy éjjeli őrt. Az apró porta magányosan, kitört üvegekkel állt az egykori főkapunál. Fejük felett, a homlokzat óriási ablaküvegének felszínén látták meg az első napsugarakat. Egy darabig némán figyelték a fény mozgását, majd elkezdték keresni a hangár bejáratát. Az évek óta szabadon növő gaz kisebb erdővé sűrűsödött a betonfalakon. Az ajtó bár résnyire nyitva állt, nem engedett a húzásnak. Szinte lehetetlen volt teljesen megszabadítani a nehéz vasajtót a ráfonódott növényzettől. Fogcsikorgatva kapaszkodtak a szélekbe. Tágabbra húzták a tátongó rést, épp annyira, hogy sikerüljön átpréselniük magukat rajta.

Olvass tovább »


Könyvelőzetes – Nyerges Gábor Ádám: Sziránó

2013. október 18.

_MG_0782Az Apokrif régi szerzője és alapító főszerkesztője, Nyerges Gábor Ádám Sziránó című első kisregénye a Fiatal Írók Szövetsége gondozásában (Kötter Tamás eggyel korábban ajánlott Rablóhalak című kötetéhez hasonlóan) október végén jelenik meg. Az alábbiakban ezt a kisregényt ajánljuk egy, korábban az Apokrifban megjelent rövid részlettel, valamint a lapunk címoldalaiért is felelő Tarcsay Zoltán által tervezett borítóval, illetve Darvasi Ferenc fülszövegével. A könyv facebook-oldala ide kattintva érhető el.

Olvass tovább »