Mire föl szerelem (színházkritika)

2017. április 17.

William Shakespeare: Szentivánéji álom, fordította: Nádasdy Ádám, színpadi változat: Závada Péter, rendező: Kovács D. Dániel, Vígszínház

szent3
A szerelmesekkel eléggé nehéz azonosulni a Vígszínház Szentivánéji álom előadásában. A pontos alakításokat a nett térben értőn hümmögve lehet szemlélni, hogy aztán elromló, elkalandozó kedvünket szereljék a mesteremberek és az előadás humora – miközben Kovács D. Dániel rendezése szép, tiszta munka, jó arányérzékkel és jó ízléssel színpadra rakott előadás. Rutinosan végigvitt koncepció, elegáns játék, amiben a tétek hiányok. Az előadás jelenből időtlenné táguló világában nem tiszta, hogy mi is a szerelem helyiértéke. Mit jelent az, hogy Gados Béla egy idősemberes barna öltönyben, mai gesztusokkal és hitelesen megtiltja lányának, hogy nem mehet férjhez ahhoz, akit szeret? Olvass tovább »


A lázadás sirálya (színházkritika)

2017. február 27.

Sirály, rendező: Fehér Balázs Benő, Kultúrbrigád, Átrium Film-Színház

17580988323_3f9ddbdafd_b

A Kultúrbrigád 2015 májusában bemutatott Sirálya mára összeért, de aktualitásából semmit sem vesztett. Fehér Balázs Benőt jobban izgatták a drámában fellelhető filozófiai és gyakorlati kérdések a színházról, mint a darab sztanyiszlavszkiji értelmezése – ez a szembemenetel pedig azonos Trepljov lázadásának gondolatiságával.

Fekete Ádám dramaturgi munkája mai szlenggel és vendégszövegekkel teszi 21. századivá a szöveget, illetve már a kezdéskor kihangsúlyozza a színházi problematika központi szerepét. A dráma nyitó párbeszédei, amelyek a szereplők viszonyrendszereit hivatottak ábrázolni, az előadásbeli darab bemutatója után kerülnek, így a függöny elé lépő Trepljov okfejtése adja meg az alaphangot. A színészek itt a nézőtéren játszanak, így keltve a „darab a darabban” hangulatot. A cselekmény előrehaladtával visszaszűköl a tér a színpadra és a nézőtér csak járásként funkcionál.

Olvass tovább »


Nemcsak társas-játék (színházkritika)

2016. december 9.

Timothy and the Things: Schrödingerre várva, koreográfus: Fülöp László, Trafó

schrod_4

Schrödinger macskájának kérdése egy olyan paradox helyzetet ír le, amelyben a macska egyszerre élő és halott. Él, de lehet, hogy már halott, és gondolhatnánk halottnak is, bár kiderülhet, mégis él. Nem tudjuk meg, hogy a dobozba zárt macskával végül is mi a helyzet. Ahhoz fel kéne nyitni a dobozt, ami azonban mindent megváltoztatna. Így aztán a macska állapota örök rejtélyként őrződik meg, ahogy talányban marad a Timothy and the Things új előadásában is. Nem jelenik meg a macska, hiszen megjeleníthetetlen, melynek következtében a koreográfia magának a helyzetnek, és a helyzet adta kérdéseknek a körbejárása.
Olvass tovább »


A legnagyszerűbb leány (színházkritika)

2016. november 29.

Richard Wagner: Ring-ciklus – A walkür, rendező: M. Tóth Géza, Magyar Állami Operaház

walkur
Idén ősszel ismét a Magyar Állami Operaház színpadán láthattuk a tavaly bemutatott Ring-ciklus második darabját, A walkürt.

M. Tóth Géza rendezése tovább vitte A Rajna kincsében megjelenő látvány világot. Azáltal, hogy A walkürben már megjelenik a földi szín, lehetőség nyílt a történet fogyasztói társadalomba való elhelyezésének. Az elsősorban filmes munkáiról ismert rendező ismét nagy hangsúlyt fektetett a színpadon megjelenő vetítésekre. A színpadot több áttetsző tüll függöny által tagolja, ezeken, valamint a hátrébb elhelyezett nem áttetsző függöny segítségével jelenítik meg a vetítéseket. A wagneri szimbólumrendszer vizuális kiegészítéseként megjelenő vetítések állandó mozgásban festik le a zenében is megjelenő karaktermotívumokat. Így Wotan (az istenek ura, a legfőbb hadúr) témája a világot hálóként beszövő szerződései lesznek, melyek gúzsba kötik őt „a legkevésbé szabadot”. Brünnhilde (Wotan kedvenc lánya, walkür) vezérmotívumai a sötét éjjelen áttörő csillagfények lesznek, amelyekhez apja hasonlítja szemeit, s amelyek a reményt szimbolizálják. Fricka (Wotan felesége, a házasság istennője) mint a házasság és a család oltalmazója, a modern otthonok képének mozaikjait kapja. A nyitány alatt megjelenő képek a fogyasztói társadalmat ábrázolják, ezzel adva egy átvezetést A Rajna kincsének végétől, illetve felvezetést nyújtva a bevásárló központból hazatérő Sieglinde belépőjéhez is.
Olvass tovább »


Hányunk rá fittyet (színházkritika)

2016. november 18.

Egy, kettő, három, rendező: Znamenák István, A Kultúrbrigád, az Átrium Film-Színház és a THEA Theatre Entertainment & Art közös előadása

egykettoharom1

Gyapjú és haj, ember és juh, mindegy, szőr-szőr. Az ember és az állat közti különbség a szabadság: a természet minden állatnak parancsol, az embernek nem (legalábbis egy pontig). Norrison bankigazgató azonban minden embernek parancsol. Egy diktátor, ahogy azt Lydia ­ maga sem tudja, mennyire pontosan ­ mondja, egy modern kori III. Richárd. Hiába Napóleon a példakép, kevés, hogy a bankigazgató úgy dönt, gazember lesz, ehhez a többiek is kellenek. És ezzel ő is tisztában van. Egy percig sem gondolja, hogy amit csinál, az rendben van. Tudatosan választja a rosszat. Nem gondolja és hazudja jónak.

Olvass tovább »


Gadamer szeretethimnusza (színházkritika)

2016. október 28.

A Pentheszileia Program, rendező: Kincses Réka, Vígszínház

pentheszileia_1

Az ész szüli az önzést, a túlgondolás megnehezíti az azonosulási képességet, a közvetlen beleélő képesség sérül a racionalitással. A szánakozás érzés, nem ösztönös reakció. Ha eltartom magamtól, csak annyit látok, hogy egy lány összevissza kefél, így legalább pár percre elhiteti magával, hogy szeretik. Rossz lehet, vállrándítás, majd kinövi. Pedig ezt így nem lehet. Ahhoz, hogy kezdeni tudjunk valamit ezzel az előadással, el kell engedni a racionalitást.

Olvass tovább »


Egy, kettő, sok… egy (színházkritika)

2016. október 15.

Frenák Pál Társulata: Un, koreográfia, koncepció: Frenák Pál, MU Színház

frenak_2

Frenák Un című koreográfiája egyszerű képletből építkezik. Az Un franciául egyet jelent. Az előadás ennek problematikáját járja körbe, melyben az „egy” inkább jelenik meg feltett kérdésként, tehát kérdőjeleződik meg. Mit jelent az „egy” akkor, ha maga az Un szerkezetét tekintve fragmentált, egymástól elkülönülő mozaikdarabokból épül föl, áll össze, és ha mégis egység, vagyis egész, akkor annak mi a jelentése? Mi tartozik bele? Mit jelent egyáltalán maga az összetartozás? A kérdések jelentőséget nyernek, hiszen az „egy” nem alapból adott, jóval inkább a kettőről és a sokról kell beszélnünk, legalábbis a különálló mozaikokból felépülő előadás emelletti állásfoglalásként értelmezhető. Mégis végig ott munkál az egységre való törekvés, mely az elvesztéséből fakadó hiány tapasztalatából származtatható, egyfajta magány-érzetből. Ezáltal jelenik meg a két oldal: egy és kettő/több/sok ellentéte, de egyúttal szoros egymáshoz tartozása mint a mágnes két pólusa, egynek ketté válása. Mintha végig ott lenne egy olyan világ képzete, melynek részei vagyunk, egy olyan tér, amely körbevesz minket.

Olvass tovább »