Ördögöt a képernyőre (sorozat/képregény)

Daredevil, rendezte: Drew Goddard
Netflix, 13 x 60 perc

Ma, amennyiben moziról beszélünk, az adaptációk korát éljük. Abel Glance 1927-es jóslata sosem bizonyult még ennyire igaznak: „Shakespeare, Rembrandt, Beethoven filmre kerül […] Az összes legenda, mitológia, az összes mítosz, minden vallásalapító, sőt minden vallás […] arra vár, hogy a reflektorfényben föltámadjon, és a hősök ott tolonganak a kapuknál”1. Ám a nagy klasszikusok feldolgozásait korábban is láthattuk, az ő történetük filmre vitele már szerves része a filmtörténelemnek.

Állat az emberben, ember az állatban (sorozatkritika)

a P’tit Quinquin minisorozat

„Nem éppen normális család az övék, sok benne az ütődött. Olykor ő is határozottan érzi magában az öröklött zavarodottságot (…) olykor-olykor, váratlanul elveszti belső egyensúlyát, ilyenkor mintha hézag vagy hasadás támadna benne, melyen át énje kisiklik, miközben sűrű füstféle borít és torzít el mindent.”
Émile Zola: Állat az emberben

Egy tengerparti francia kisvárosban járunk, ahol egy titokzatos elkövető egy szarvasmarhába rejti egy nő holttestét. Egy helyen, ahol az öregek úgy terítenek ebédhez, hogy az asztalra dobálják messziről az étkészletet. Egy mikroközösségben, ahol egy furán tikkelő nyomozónak, és Zolát a legváratlanabb pillanatokban idéző társának kell megakadályoznia, hogy a kisváros végleg az ördög kezébe kerüljön. Ott, ahol egy temetés is képes nevetségessé válni.

Előbb sokkol, aztán kétségek közt hagy (sorozatkritika)

Utopia 

„A gonosz diadalához csak annyi kell, hogy a jók tétlenek maradjanak.”
Edmund Burke

Egy babaarcú pszichopata, és egy sikkes ficsúr sétál be egy képregényboltba, ahol komótos tempóban, hidegvérrel megölik az eladót és az összes az üzletben kószáló geeket. Az egész jelenet végtelenül zavarbaejtő és szórakoztató – mondhatni bűnös élvezet a nézőnek.

Így kezdődött még 2013-ban a brit Channel 4 csatorna kultszériája, az Utopia, és ez a kettősség meg is maradt immár a sorozat nemrég véget érő második évadjára is. A szériát a brit tévénézők jelentős hányadának gyomra nem vette be, egy kisebb részük viszont megszállottan rajong érte. Abszolút megértem az utóbbiakat: ha valaki azt kérné tőlem, mutassak egyetlen sorozatot a 2010-es évek közepéből, amit a legjellemzőbbnek gondolok ebből az időszakból, akkor mérlegelés nélkül az Utopiát választanám. Évtizedeken átnyúló összeesküvés-elmélet, a politikusokat és a világot bábként mozgató gyógyszergyár és titkos „Hálózat”, olykor a követhetetlenségig bonyolított cselekmény, bizarr humor, és csupa defektes karakter: üdvözlet az Utopia nem is annyira utópisztikus világában.

Antihősök bűvöletében (sorozatkritika)

House of Cards

A House of Cards is azon amerikai sorozatok közé tartozik, amelyek egy-egy Európában nagy sikerrel futó sorozat remake-jei. Ilyen például a dán felmenőkkel bíró The Killing vagy a dán-svéd koprodukcióban készült The Bridge adaptációja is. A House of Cards eredetije időben viszont távolabb van tőlünk, mint az előbb említett két sorozat esetében, egy ugyanezen a címen 1990-ben vetített 4 részes brit sorozatról van szó, amelynek főszereplője a Konzervatív Párt frakcióvezetője (az ún. Chief Whip), Francis Urquhart.