Apokrif 10! Születésnapi tárlat és összművészeti estek

2018. április 4.

Folyóiratunk tízéves fennállásának megünneplése ezekben a napokban zárul majd. Ennek utolsó felvonására, az Apokrif képrovatában megjelent egy-egy alkotó képeiből (Gucsa Magdolna és Veress Dani kurátori közreműködésével) összeállított időszaki tárlatot megtekinteni invitálunk a Labor galériába (1053 Budapest, Képíró utca 6.). A kiállított, a print- és könyvkultúrához kapcsolódó munkákat egymással, illetve a lapszámainkból vett szépirodalmi és vizuális idézetekkel hozzuk párbeszédbe. A program talán idegnyugtató jelleggel is bírhat, hiszen vernisszázsa (ápr. 6.) és finisszázsa (ápr. 9.) a választások előtti és utáni mélakór ellen is bevethető.

A kiállítást április 6-án, 19 órakor Nemes Z. Márió nyitja meg,
valamint felolvas Bödecs László, Evellei Kata, Fráter Zoltán és Nyerges Gábor Ádám,
a Csaknekedkislány zenekar pedig unplugged üzemmódban zenél nekünk 2-3 szám erejéig.

Április 9-én, szintén 19 órától, a finisszázs alkalmával
Bali Farkas Péter, Halmi Tibor, Juhász Tibor, Tamás Péter és Vass Norbert olvas fel műveiből,
valamint premier gyanánt levetítjük Tóth Lili Laura Murzsa Tímea és Matern Ákos közreműködésével készült rövidfilmjét, mely a tíz éve működő folyóirat múltját-jelenét-jövőjét dolgozza fel.

 

Szeretettel várunk minden olvasót!


A felejtésről

2018. február 16.

Tárlat: Keretek között. A hatvanas évek művészete Magyarországon (1958–1968)

Vígh Tamás: Karancsberényi partizán emlékmű (Szarvas és farkas), 1968, krómacél lemez, 69,5 × 136 × 90 cm © Szépművészeti Múzeum – Magyar Nemzeti Galéria 

A hatvanas évek művészete a Nemzeti Galériában. Annak is az A épületében, a tardosi vörösmészkővel borított volt Munkásmozgalmi Múzeumban, amely leginkább egy olasz fasiszta pártszékházra hajaz, ahol nekem még alkalmam volt a vitrinekben áhítattal megtekinteni Stromfeld Aurél pipaszurkálóját vagy Szamuely Tibor pilótaszemüvegét. Genius loci.

Felejtsük el! A hatvanas évek úgyis erről szól. Felejtsük el! Mármint a forradalmat, a megtorlást, mindent felejtsünk el. Senki ne ugráljon, akkor nem lesz semmi baj, sőt lesz szőlő és lágy kenyér.

Petrányi Zsolt a katalógusban idézi John Lukácsot, aki szerint a 20. század 1914-től 1989-ig tartott. Ennek mintájára szerintem a hatvanas évek nem 1958-ban (ahogy a kiállítás állítja), hanem 1957. május elsején kezdődtek, és 1968-ig tartottak. Az a mámoros május elseje, amikor százezrek éltették a véreskezű „győztest”, Kádárt, és az a nyomorúságos augusztus 20-a 1968-ban, amikor az emberarcú szocializmusról lehullott az emberálarc. De utána is úgy csináltunk, mintha nem történt volna semmi.

1983 óta a Magyar Képzőművészeti Főiskolán és annak jogutódján, a Képzőművészeti Egyetemen tanítok grafikát (sokszorosító grafikát, képgrafikát). Rendszeresen részt veszek művészettörténeti államvizsgákon. Az a meglepő tapasztalatom, hogy a vizsgázók sok mindent tudnak a régiekről és a kortársakról, de a 20. század, különösen annak második fele, teljes vakfolt. Sorra adogatják vissza azt a tételt, amelyben Ország Liliről, Vilt Tiborról és Kondor Béláról kellene beszélni. A felvételi beszélgetéseken tíz évvel ezelőtt még ismert volt Szalay Lajos és Kondor Béla neve, mára már az övék sem. Az Ország Lili-kiállítás a Nemzeti Galériában és a Kondor-kiállítás a Várkert Bazárban talán változtatott ezen. De azon nem, hogy ez a korszak homályként létezik az ifjú fejekben.

Így aztán nagy érdeklődéssel vártam a hatvanas évekről szóló bemutatót.

Olvass tovább »


Izraeli designer Magyarkanizsáról

2017. szeptember 26.

Tárlat: Dan Reisinger – In Full Color, Izrael Múzeum, Jeruzsálem

Dan Reisinger: Let my people go, 1969, forrás: printmag.com

Az 1934-ben a Jugoszláviához tartozó Magyarkanizsán született és a Bezalel Művészeti Akadémián diplomázott Dan Reisinger műveiből – az 1976-os kiállítása után – másodjára rendeztek tárlatot az Izrael Múzeumban. Az alkotó több okból ismerős lehet a hazai közönségnek. 2004-ben Giacomettire emlékeztető szobortervet készített a Magyarországon munkaszolgáltra elhurcoltak – köztük saját édesapja – emlékére. A terv alapján elkészült szobrot 2016-ban avatták fel a budapesti Teleki téren. Az Iparművészeti Múzeumban 2005-ben Utak, a Magyar Zsidó Múzeumban 2011-ben Plakátok és a szentendrei MANK Galériában 2016-ban A Holt-tengeren túl címmel nyílt tárlat munkáiból. Ezenfelül a MOME címzetes egyetemi tanára, a Magyar Plakát Társaság tagja és a Magyar Köztársasági Érdemrend lovagkeresztjének birtokosa.

Olvass tovább »


Vissza a jelenbe

2017. június 2.

Tárlat: Rosa Barba – From Source to Poem to Rhythm to Reader, HangarBicocca, Milánó

Rosa Barba: A Shark Well Governed (részlet), 2017

A sötét hangárt hatalmas vibráló vásznak és apró light boxok szabdalják szét szabálytalan terekre – amelyek mégis összeérnek a kattogó a gépeknek, a film egymásra csúszó szalagjai surrogásának, a hangfoszlányokkal összefolyó dobveréseknek köszönhetően.

A HangarBicocca és Roberta Tenconi kurátor From Source to Poem to Rhythm to Reader címmel rendezett monografikus kiállítást az olasz származású Rosa Barba (1972, Agrigento) tizennégy munkájából. A Berlinben élő alkotó 2009 és 2017 között készült művei jórészt 35 és 16 milliméteres filmek, amelyeket egy helyspecifikus installáció (Perpetual Response to Sound and Light, 2013/2017), valamint kinetikus filmszobrok (Coupez Ici, 2012; A Shark Well Governed, 2017; A Spacelenght Thought, 2012; Sight Enables Us to Appreciate Distance, 2013/2016; Boundaries of Consumption, 2012) egészítenek ki.

Olvass tovább »


Barátkozás egy misztikus bolhapiaccal

2017. március 31.

Tárlat: Kép/Társak. Az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának kiállítása, Vigadó, Budapest

Telek Balázs fotóalapú munkája

Az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozat kiállításának koncepciója értelmében minden akadémikus meghívott egy nem akadémikus művésztársat, és a munkáikat egymás mellé tették. A hívószó a barátság. A bevezető falszövegben is az alkotók egymás iránti bizalmáról olvashatunk egy ködös leírást. Ennek szerzője reményét fejezi ki, hogy a „művészek között párbeszéd alakul ki itt és most a kiállítási térben”, és „új típusú barátságok szövődnek” közöttük. Értsük úgy, hogy a képek reflektálnak egymásra, többet adva párban, mint különállóan, társtalanul. Mindez alig (csupán egy-két esetben) érződött, miközben hiányzott az útmutatás a kiállított anyag befogadásához és az értelmezéshez. A tárlat egyedül hagyta a nézőt a képek között, előfordult, hogy még az elrendezéséből sem derült ki, melyik művésznek ki a párja. Még nehezebben lehetett kikövetkeztetni, hogy az alkotótársak munkái miként illeszkedtek egymáshoz, hogyan fűzi egyik tovább a másikat, és mi a közös üzenetük. Így a Kép/Társak a legjobban egy bolhapiacra hasonlított, ahol a nézőnek kell szemezgetni a jó és „használható” képek között. Szintén nem elhanyagolható pont, hogy a barátság egyáltalán nem volt érezhető a párosítások többségénél. Nem lehetett tetten érni azt a lelki vagy szellemi, esetleg művészi összetartozást, amiból kicsúcsosodott az alkotói munka. Sokszor csak felületes stílusbeli hasonlóságok kötötték össze a műveket, és úgy tűnik, hogy a kiállítás mögött nem állt komolyabb szakmai koncepció sem. Így szinte lehetetlen a recenzálónak egy átfogó képet adni a tárlatról, de fontosnak tartom, hogy magát a kiállítást különválasszuk az egyes képektől, és azokat önmagukban próbáljuk szemügyre venni.

Olvass tovább »


Évszázadot késő feljegyzések Makart, Medović, Kupka és Wyspiański színalkalmazásáról (Hamvas-széljegyzetekkel)

2017. február 28.

Tárlat(esszé): Az első aranykor. Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok, Budapest

Hans Makart (1840–1884): Vadászat a Níluson, 1876, olaj, vászon, 275 × 456 cm, Belvedere, Bécs, fotó: © Belvedere, Wien

Hans Makart (1840–1884): Vadászat a Níluson, 1876, olaj, vászon, 275 × 456 cm, Belvedere, Bécs, fotó: © Belvedere, Wien

Négy és fél méterszer majdnem három méter, és vastagon burkolja az olajfesték… Akarattal sem lehet elkerülni most a Műcsarnokban Hans Makart Vadászat a Níluson című (egyébként három hét alatt elkészített) festményét. Nem jó kép teljes terjedelmében, de elképesztő négyzetméterei vannak. Először is: lehetetlen, hogy ennyi ember nyilazzon egyszerre, hiszen nagyon közel vannak, és lelőnék egymást. Viszont ettől a nyüzsgéstől a kép egyből elrugaszkodik a valóságtól, költőivé válik, és ez elképesztő. Ahogy az a festékmennyiség is, amit Makart a sötét előtérben halászó szereplők kezére, fejére, törzsére kent rá. Még a sörtenyomokat is megtartotta. Az pedig egyszerűen visszaadhatatlan, ahogy a hajók mögül előszűrődik a fény az egész képet beragyogva.

Olvass tovább »


Láthatatlan perspektívák

2017. február 2.

Tárlat: 6D – Paramnézia. A tökéletes megismételhetetlenségének nyomasztósága, Budapest Galéria

Hardi Ágnes: Cím nélkül, 2017

Hardi Ágnes: Cím nélkül, 2017

A címadó paramnéziát déjà vu néven ismerik sokan: az emlékezet egy sajátos érzékcsalódása, amely úgy téveszti meg az agyat, hogy az átélt szituációt már korábban megéltként fogja fel. Tudományos magyarázatán kívül – miszerint az egyik szem hamarabb küld jelet a látott képről – számos spirituális megfejtése lehet. A tárlat egyébként is néhol a spiritualitás határát súrolva a kollektív mantrák, rutinok és emlékezés kulcsszavai köré szerveződik. A memória visszakapcsolódásai individuális élmények átadása vagy a visszatérő álmok valóságba való ültetése során jelennek meg a kiállítótérben.

Olvass tovább »