Barátkozás egy misztikus bolhapiaccal

2017. március 31.

Tárlat: Kép/Társak. Az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozatának kiállítása, Vigadó, Budapest

Telek Balázs fotóalapú munkája

Az MMA Film- és Fotóművészeti Tagozat kiállításának koncepciója értelmében minden akadémikus meghívott egy nem akadémikus művésztársat, és a munkáikat egymás mellé tették. A hívószó a barátság. A bevezető falszövegben is az alkotók egymás iránti bizalmáról olvashatunk egy ködös leírást. Ennek szerzője reményét fejezi ki, hogy a „művészek között párbeszéd alakul ki itt és most a kiállítási térben”, és „új típusú barátságok szövődnek” közöttük. Értsük úgy, hogy a képek reflektálnak egymásra, többet adva párban, mint különállóan, társtalanul. Mindez alig (csupán egy-két esetben) érződött, miközben hiányzott az útmutatás a kiállított anyag befogadásához és az értelmezéshez. A tárlat egyedül hagyta a nézőt a képek között, előfordult, hogy még az elrendezéséből sem derült ki, melyik művésznek ki a párja. Még nehezebben lehetett kikövetkeztetni, hogy az alkotótársak munkái miként illeszkedtek egymáshoz, hogyan fűzi egyik tovább a másikat, és mi a közös üzenetük. Így a Kép/Társak a legjobban egy bolhapiacra hasonlított, ahol a nézőnek kell szemezgetni a jó és „használható” képek között. Szintén nem elhanyagolható pont, hogy a barátság egyáltalán nem volt érezhető a párosítások többségénél. Nem lehetett tetten érni azt a lelki vagy szellemi, esetleg művészi összetartozást, amiból kicsúcsosodott az alkotói munka. Sokszor csak felületes stílusbeli hasonlóságok kötötték össze a műveket, és úgy tűnik, hogy a kiállítás mögött nem állt komolyabb szakmai koncepció sem. Így szinte lehetetlen a recenzálónak egy átfogó képet adni a tárlatról, de fontosnak tartom, hogy magát a kiállítást különválasszuk az egyes képektől, és azokat önmagukban próbáljuk szemügyre venni.

Olvass tovább »


Évszázadot késő feljegyzések Makart, Medović, Kupka és Wyspiański színalkalmazásáról (Hamvas-széljegyzetekkel)

2017. február 28.

Tárlat(esszé): Az első aranykor. Az Osztrák–Magyar Monarchia festészete és a Műcsarnok, Budapest

Hans Makart (1840–1884): Vadászat a Níluson, 1876, olaj, vászon, 275 × 456 cm, Belvedere, Bécs, fotó: © Belvedere, Wien

Hans Makart (1840–1884): Vadászat a Níluson, 1876, olaj, vászon, 275 × 456 cm, Belvedere, Bécs, fotó: © Belvedere, Wien

Négy és fél méterszer majdnem három méter, és vastagon burkolja az olajfesték… Akarattal sem lehet elkerülni most a Műcsarnokban Hans Makart Vadászat a Níluson című (egyébként három hét alatt elkészített) festményét. Nem jó kép teljes terjedelmében, de elképesztő négyzetméterei vannak. Először is: lehetetlen, hogy ennyi ember nyilazzon egyszerre, hiszen nagyon közel vannak, és lelőnék egymást. Viszont ettől a nyüzsgéstől a kép egyből elrugaszkodik a valóságtól, költőivé válik, és ez elképesztő. Ahogy az a festékmennyiség is, amit Makart a sötét előtérben halászó szereplők kezére, fejére, törzsére kent rá. Még a sörtenyomokat is megtartotta. Az pedig egyszerűen visszaadhatatlan, ahogy a hajók mögül előszűrődik a fény az egész képet beragyogva.

Olvass tovább »


Láthatatlan perspektívák

2017. február 2.

Tárlat: 6D – Paramnézia. A tökéletes megismételhetetlenségének nyomasztósága, Budapest Galéria

Hardi Ágnes: Cím nélkül, 2017

Hardi Ágnes: Cím nélkül, 2017

A címadó paramnéziát déjà vu néven ismerik sokan: az emlékezet egy sajátos érzékcsalódása, amely úgy téveszti meg az agyat, hogy az átélt szituációt már korábban megéltként fogja fel. Tudományos magyarázatán kívül – miszerint az egyik szem hamarabb küld jelet a látott képről – számos spirituális megfejtése lehet. A tárlat egyébként is néhol a spiritualitás határát súrolva a kollektív mantrák, rutinok és emlékezés kulcsszavai köré szerveződik. A memória visszakapcsolódásai individuális élmények átadása vagy a visszatérő álmok valóságba való ültetése során jelennek meg a kiállítótérben.

Olvass tovább »


Történelmi pillanat

2016. december 21.

Tárlat: Gróf Ferenc – Mutató nélkül. B. A. úr X-ben, Kiscelli Múzeum, Budapest

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-22

„ – Nem vágyik vissza a szabadságba, Bowen úr?
– Majd bolond leszek – kiáltotta a rab. – Az ember
nem szabadságra termett.”

 

Budapest, 1958. A hely és az idő, különösen ez a hely, és ez az idő világot teremt. Megidéz egy kort az ahhoz tapadó hangulatokkal együtt, történelmi távlatokat nyit, érzelmeket és ítéleteket mozgósít, emlékeket kelt életre. A Kiscelli Múzeum látogatója számára ezek a koordináták nem egyszerűen megtelnek tartalommal, a Mutató nélkül. B. A. úr X-ben nézője azzal szembesül, hogy a térnek egy bizonyos történelmi pillanatban milyen sokféle, egymásnak akár ellentmondó narratívája létezhet. Gróf Ferenc egyszerű, de egyszerűségében hallatlanul izgalmas koncepciója ilyen tartalmak ütköztetésére épül: a kiállítás két látképet nyújt, két művész, Bernáth Aurél és Déry Tibor sajátos reflexióját a forradalom utáni magyar főváros és a benne élő emberek állapotára, amelyet Gróf saját, kortárs gondolataival, műveivel egészít ki.

Olvass tovább »


Az állam, a fotós és a társadalom

2016. december 11.

Tárlat: Pécsi 25 (Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj, 1991–2016), Capa Központ, Budapest

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nagykőrös mellett], 2012

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nagykőrös mellett], 2012

Jól ismerjük Robert Capa bölcsességét: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” A közellét számomra azt jelenti: jól ismerni a lencse előtti tárgyat. Nem elkapni egy pillanatot, hanem a rögzített pillanatba sűríteni minden tudásunkat, érzésünket. Így lesz lelke a képnek. A női és férfi magazinok világában, az Instagram-/Google Photos-/Facebook-kultúrában a fénykép illusztráció. Gyors fogyasztásra készítik. Sok alkotó alkalmazkodik ehhez: felméri, mire lenne igény, mint egy jó marketinges, majd azt tálalja az emberek elé, amit látni szeretnének. Aki hozzám hasonlóan hiányolja az olyan képeket, amelyeken a fotós koncepcióját, világképét is láthatja, annak igényeit kellően kielégítheti a Capa Központ aktuális kiállítása. A kiállított fotók megtörik a szokásos gondolkodásmódot, és akár a néző akarata ellenére is elgondolkoztatnak. Ez aligha történhet anélkül, hogy az alkotás ne reflektálna az adott korra is. Számomra a legfontosabb, hogy egy kiállítás (különösen, ha fényképkiállítás) ne nyugtasson meg, hanem kavarja fel a gondolataimat, és tegyen fel kérdéseket.

Olvass tovább »


A festő állatkertje

2016. november 11.

Tárlat: Ferenczy Zsolt – ZOOm, Resident Art, Budapest

Ferenczy Zsolt: Team, 1, olaj, vászon, 170 × 100

Ferenczy Zsolt: Team I, olaj, vászon, 70 × 100 cm.

Abban a helyzetben vagyok, hogy nem először nyitok meg Ferenczy-kiállítást, az éppen tíz évvel ezelőtti tárlat, a Terepjáték volt az első. Ebben a merész színekkel operáló, aprólékos festésmódú, jellegzetesen imaginatív, gyakran humoros, figuratív festői világban az elmúlt években némi komorodást észlelhettünk, amely például a monokróm háttérszínek alkalmazásában érhető tetten. Innen nézve talán nem tévedek, ha ezt a finom hangulati váltást és az állat tematika dominánssá válását ahhoz az élményhez is kötöm, amit a bécsi Természettudományos Múzeum hatalmas gyűjteménye, a szervetlen és a szerves anyag enciklopédikus történetét bemutató ódon terek, preparátumok jelentenek, ahol a rend, a gazdagság és a kuriózumok immár nem képesek (vagy nem is óhajtják) leplezni a célirányok elhalványulását.

Olvass tovább »


Szoborparki détournement

2016. november 1.

Tárlat: Szobortemető, Telep Galéria, Budapest

Murányi Mózes Márton: Csizma tér, 2016, fotó: Fehér Márta

Murányi Mózes Márton: Csizma tér, 2016, fotó: Ganz Aaron

Szoborparkokra, emlékművekre reflektálni néhol a tabudöntés határát súrolva a képzőművészet társadalmi jelentőségű változatának választását jelenti. Így tett a kurátor, Kovács Kristóf, aki társadalomkritikában erős művészek mellett gyakorlati reflexiókat állított egymás mellé, melyek új dimenzióba helyezik a kulturális termelést. A mindennapi életben használt közterek elfogadott szobrászati alkotásainak eltérítése, felforgató technikákkal való újrahasznosítása (a détournement) a Szituacionista Internacionálé egyik kedves gyakorlata volt. Azóta a mindenkori kortárs művészek sokasága próbálja tetten érni a társadalmi viszonyok leképeződését, és politikai dimenziót adni a művészek cselekvési terének. Az individuális megoldási stratégiáknak, a politikai állásfoglalásnak pedig alkalmat biztosít a köztéri művészet azon ága, amelyet ma kvázi new genre public artnak nevezhetünk.

Olvass tovább »