Láthatatlan perspektívák

2017. február 2.

Tárlat: 6D – Paramnézia. A tökéletes megismételhetetlenségének nyomasztósága, Budapest Galéria

Hardi Ágnes: Cím nélkül, 2017

Hardi Ágnes: Cím nélkül, 2017

A címadó paramnéziát déjà vu néven ismerik sokan: az emlékezet egy sajátos érzékcsalódása, amely úgy téveszti meg az agyat, hogy az átélt szituációt már korábban megéltként fogja fel. Tudományos magyarázatán kívül – miszerint az egyik szem hamarabb küld jelet a látott képről – számos spirituális megfejtése lehet. A tárlat egyébként is néhol a spiritualitás határát súrolva a kollektív mantrák, rutinok és emlékezés kulcsszavai köré szerveződik. A memória visszakapcsolódásai individuális élmények átadása vagy a visszatérő álmok valóságba való ültetése során jelennek meg a kiállítótérben.

Olvass tovább »


Történelmi pillanat

2016. december 21.

Tárlat: Gróf Ferenc – Mutató nélkül. B. A. úr X-ben, Kiscelli Múzeum, Budapest

ferenc_grof_without_index_kiscelli_museum_budapest_2016_photo_agnes_bakos_bence_tihanyi-22

„ – Nem vágyik vissza a szabadságba, Bowen úr?
– Majd bolond leszek – kiáltotta a rab. – Az ember
nem szabadságra termett.”

 

Budapest, 1958. A hely és az idő, különösen ez a hely, és ez az idő világot teremt. Megidéz egy kort az ahhoz tapadó hangulatokkal együtt, történelmi távlatokat nyit, érzelmeket és ítéleteket mozgósít, emlékeket kelt életre. A Kiscelli Múzeum látogatója számára ezek a koordináták nem egyszerűen megtelnek tartalommal, a Mutató nélkül. B. A. úr X-ben nézője azzal szembesül, hogy a térnek egy bizonyos történelmi pillanatban milyen sokféle, egymásnak akár ellentmondó narratívája létezhet. Gróf Ferenc egyszerű, de egyszerűségében hallatlanul izgalmas koncepciója ilyen tartalmak ütköztetésére épül: a kiállítás két látképet nyújt, két művész, Bernáth Aurél és Déry Tibor sajátos reflexióját a forradalom utáni magyar főváros és a benne élő emberek állapotára, amelyet Gróf saját, kortárs gondolataival, műveivel egészít ki.

Olvass tovább »


Az állam, a fotós és a társadalom

2016. december 11.

Tárlat: Pécsi 25 (Pécsi József fotóművészeti ösztöndíj, 1991–2016), Capa Központ, Budapest

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nagykőrös mellett], 2012

Stiller Ákos: Tanyavilág [Nagykőrös mellett], 2012

Jól ismerjük Robert Capa bölcsességét: „Ha nem elég jók a képeid, nem voltál elég közel.” A közellét számomra azt jelenti: jól ismerni a lencse előtti tárgyat. Nem elkapni egy pillanatot, hanem a rögzített pillanatba sűríteni minden tudásunkat, érzésünket. Így lesz lelke a képnek. A női és férfi magazinok világában, az Instagram-/Google Photos-/Facebook-kultúrában a fénykép illusztráció. Gyors fogyasztásra készítik. Sok alkotó alkalmazkodik ehhez: felméri, mire lenne igény, mint egy jó marketinges, majd azt tálalja az emberek elé, amit látni szeretnének. Aki hozzám hasonlóan hiányolja az olyan képeket, amelyeken a fotós koncepcióját, világképét is láthatja, annak igényeit kellően kielégítheti a Capa Központ aktuális kiállítása. A kiállított fotók megtörik a szokásos gondolkodásmódot, és akár a néző akarata ellenére is elgondolkoztatnak. Ez aligha történhet anélkül, hogy az alkotás ne reflektálna az adott korra is. Számomra a legfontosabb, hogy egy kiállítás (különösen, ha fényképkiállítás) ne nyugtasson meg, hanem kavarja fel a gondolataimat, és tegyen fel kérdéseket.

Olvass tovább »


A festő állatkertje

2016. november 11.

Tárlat: Ferenczy Zsolt – ZOOm, Resident Art, Budapest

Ferenczy Zsolt: Team, 1, olaj, vászon, 170 × 100

Ferenczy Zsolt: Team I, olaj, vászon, 70 × 100 cm.

Abban a helyzetben vagyok, hogy nem először nyitok meg Ferenczy-kiállítást, az éppen tíz évvel ezelőtti tárlat, a Terepjáték volt az első. Ebben a merész színekkel operáló, aprólékos festésmódú, jellegzetesen imaginatív, gyakran humoros, figuratív festői világban az elmúlt években némi komorodást észlelhettünk, amely például a monokróm háttérszínek alkalmazásában érhető tetten. Innen nézve talán nem tévedek, ha ezt a finom hangulati váltást és az állat tematika dominánssá válását ahhoz az élményhez is kötöm, amit a bécsi Természettudományos Múzeum hatalmas gyűjteménye, a szervetlen és a szerves anyag enciklopédikus történetét bemutató ódon terek, preparátumok jelentenek, ahol a rend, a gazdagság és a kuriózumok immár nem képesek (vagy nem is óhajtják) leplezni a célirányok elhalványulását.

Olvass tovább »


Szoborparki détournement

2016. november 1.

Tárlat: Szobortemető, Telep Galéria, Budapest

Murányi Mózes Márton: Csizma tér, 2016, fotó: Fehér Márta

Murányi Mózes Márton: Csizma tér, 2016, fotó: Ganz Aaron

Szoborparkokra, emlékművekre reflektálni néhol a tabudöntés határát súrolva a képzőművészet társadalmi jelentőségű változatának választását jelenti. Így tett a kurátor, Kovács Kristóf, aki társadalomkritikában erős művészek mellett gyakorlati reflexiókat állított egymás mellé, melyek új dimenzióba helyezik a kulturális termelést. A mindennapi életben használt közterek elfogadott szobrászati alkotásainak eltérítése, felforgató technikákkal való újrahasznosítása (a détournement) a Szituacionista Internacionálé egyik kedves gyakorlata volt. Azóta a mindenkori kortárs művészek sokasága próbálja tetten érni a társadalmi viszonyok leképeződését, és politikai dimenziót adni a művészek cselekvési terének. Az individuális megoldási stratégiáknak, a politikai állásfoglalásnak pedig alkalmat biztosít a köztéri művészet azon ága, amelyet ma kvázi new genre public artnak nevezhetünk.

Olvass tovább »


Oldás vagy kötés?

2016. szeptember 8.

Tárlat: Nagyítások – 1963. Az Oldás és kötés kora, Új Budapest Galéria

Ország Lili: Rekviem hét táblán, elpusztult emberek és városok emlékére, 1944–45, 1963, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár

Ország Lili: Rekviem hét táblán, elpusztult emberek és városok emlékére, 1944–45, 1963, BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár, fotó: Juhász G. Tamás.

Időről időre jönnek olyan momentumok az élet során mikor, többnyire belső kényszerűségből, számot kell vetni. Ezt általában előre tudni lehet. Aztán elérkeznek olyan pontok is, többnyire külső nyomásra, mikor az önreflexiós sürgetettség már nem csak egyetlen sorsra érvényes, mikor az átértékelési kényszer kollektív mértékben jelentkezik. Ez általában váratlanul jön, és hosszú válságot okoz.

Jancsó Miklós Oldás és kötése is egy ilyen határponton, néhány nappal az 1963-as amnesztiarendelet kihirdetése után került bemutatásra; egy olyan speciális helyzetben, melyben a múlttal és a jelennel kapcsolatos, addig érvényes eljárások egyénenként eltérő módon, de egyszerre változtak meg egy egész nemzet számára. A feltételes szabadság lehetősége olyan új normarendszer kialakítását kívánta meg, mely a személyes történeti kötődés függvényében felmerülő morális dilemmák és bizonyos csoportok hagyományhoz való viszonyának rendezése nélkül nem jöhetett létre. Kérdéses volt, hogy a korabeli értelmiségi számára használható-e a tradíció mint elsődleges kultúramegtartó és modernizációs eszköz, vagy az jellegéből adódóan az előmenetel és felzárkózás gátja. Kérdés ma is. És kérdéses ma az egyén – de legalábbis a személyes tapasztalat szerint az Y generációs egyén – szembesülése az előző nemzedékek történelmi megpróbáltatásaival. Hogyan élhető meg a közelmúlt személyes és saját generációs tapasztalat híján? Hogyan érthető meg olyan nemzedékek történetei alapján, melyek a sorozatos ellentmondásosságokba tagoltság következtében már néhány évnyi korkülönbség mellett sem ugyanarra a múltra emlékeznek? Ha megélhető és megérthető, ma miként orientálhatja az egyént a tradícióhoz való visszatérés? Meghatározhatja-e a helyét egy olyan világban, amely inkább azért retteg hátrapillantani, mert az általános fókusz kibillenése elég lehet ahhoz, hogy kezelhetetlenné váljon a jelen, mint azért, amit maga mögött láthat? Meghatározhatja-e a közelmúlt a helyemet? A probléma, ahogy a hatvanas években, úgy ma is közérthető – a kiállításba való belépés tulajdonképpen lehetne egy újabb önreflexiós határpont átlépése is. Legyen.

Olvass tovább »


A képek életre kelnek

2016. szeptember 1.

Tárlat: William Kentridge – No It Is!, Martin-Gropius-Bau, Berlin

William Kentridge: Journey to the Moon (képkocka a filmből), 2003

William Kentridge: Journey to the Moon (képkocka a filmből), 2003

Az idei tavasz–nyár két fontos berlini kortárs művészeti kiállításán a mozgóképek kerültek főszerepbe. A két tárlat között nincs semmilyen közvetlen kapcsolat a berlini helyszínen kívül, az egyik egy világszerte ismert művész életművére koncentrál, a másik pedig egy fiatalabb német alkotó legújabb projektjét mutatja be. Mindkét kiállítás igyekszik a  technikai újításokhoz hozzászokott nézőt lenyűgözni a monumentalitás és a minden részletre kiterjedő illúzió eszközeivel. Ugyanakkor a mozgókép, a profi filmes vizuális nyelv használatát csak részben magyarázza a közönség megnyerésének vágya. A film egy olyan komplex kifejezési eszközt ad a művészek kezébe, amivel látványosan kísérletezhetnek, és mondanivalójukat tökéletes illúzióba csomagolhatják. Julian Rosefeldt Manifesto című hatalmas projektje művészeti kiáltványok szövegének narratívába, szituációba helyezésével foglalkozik, profi rövidfilmeket állított ki Cate Blanchett főszereplésével a Hamburger Bahnhofban. A híres színésznő nemcsak húzónév, játéka lebilincselő, könnyedén befogadhatóvá varázsol régóta csak művészettörténeti könyvtárak polcain porosodó szövegeket.[1] A másik kiállítás, jelen cikk témája, William Kentridge életművét mutatja be. A monografikus igény lehetőséget ad arra, hogy megvizsgáljuk, milyen szerepet tölt be a mozgókép Kentridge művészetről alkotott elképzeléseiben, és talán ahhoz is közelebb jutunk, hogy a film mint művészi kifejezési eszköz miért olyan népszerű ezen a nyáron.

Olvass tovább »