Bestialitás és szürrealizmus (könyvkritika)

2017. november 28.

Néha azt hallani, az irodalom túl morbiddá vált. Lélektani szempontból kijelenthetjük: sosem volt eléggé morbid. A léleknek még csak a felszínét érintettük meg, az egy egyetlen elefántcsont kamrájában bámulatosabb és iszonyatosabb dolgok vannak, mint amit eddig papírra vetettek”
Oscar Wilde

Nem biztos, hogy Oscar Wilde kedvelte volna Szerényi Szabolcs Éhség című novelláskötetét, szavai mégsem lennének aktuálisabbak máshol, mint itt. Szerényinél talán talált volna elég morbiditást. De ezek az írások túlmennek az egyszerű meghökkentésen, ami sajnos nem mondható el a legtöbb olyan – nem csak irodalmi − műalkotásról, mely a lélek sötét világának feltárását szorgalmazza.

Szerényi Szabolcs verseinek és novelláinak publikálását 2015-ben kezdte el. Az Éhség az első megjelent kötete, ami a Fiatal Írók Szövetségének gondozásában került kiadásra. Azonban az induló írókkal kapcsolatos megbélyegzéseknek nincs helye jelen kötet esetében. Az Éhség nagyon átgondolt, tematikusan egységes, jól felépített novelláskötet, ami nem utolsó sorban nívós és lebilincselő írásokat tartalmaz.

Szerényi Szabolcs: Éhség

Szerényi Szabolcs: Éhség

Olvass tovább »


Ez csak a vég (könyvkritika)

2017. augusztus 20.

Krasznahorkai László: Báró Wenckheim hazatér, Magvető, 2016

Krasznahorkai László, Báró Wenckheim hazatér

Krasznahorkai László, Báró Wenckheim hazatér (fotó: Magvető Könyvkiadó)

Krasznahorkai László monumentális műve, a Báró Wenckheim hazatér összegzi, de le nem zárja az életművet, hiszen profetikusságával a jövőbe mutat.

Krasznahorkai László azon alkotók közé tartozik, akik egyszerre teremtettek sajátos írói világot és az ezt leírni hivatott nyelvet: az utóbbi harminc év egyik legeredetibb magyar írójának életművében egymást feltételezik az isten háta mögötti, menthetetlenül pusztuló, biblikus távlatokat kínáló helyszínek és a végtelen hosszúságú, monologikus körmondatok. A Báró Wenckheim hazatér mindkét jellegzetes vonást hordozza: a meg nem nevezett, de ijesztően ismerős Békés megyei kisváros lakói vérbeli Krasznahorkai-hősök, akik oldalakon átívelő gondolatfolyamokban fűznek széljegyzeteket az elkerülhetetlenül közelítő végítélethez. Olvass tovább »


Négydimenziós festészet (színházkritika)

2017. július 8.

Csehov: Három nővér, fordította: Kosztolányi Dezső, rendező: Balázs Zoltán, Maladype Színház

Maladype 2017

A Maladype Három nővére igazi kísérletező színházként Csehov klasszikus szövegét közismert festményeken keresztül teszi fel a színpadra. A képek persze nem feleltethetők meg tartalmilag teljes egészében a drámával, sőt, néha kicsit sem – itt kezdődik az izgalom, a játék, az intellektuális hálószövés. Olvass tovább »


Nem számítunk rá, de mégis elragad (könyvkritika)

2017. június 25.

Orcsik Roland: Harmadolás, Pesti Kalligram, 2015

Harmadolas_borito

„Ne számíts elragadtatásra!” – figyelmeztet Orcsik Roland a 2015-ben megjelent Harmadolás hátsó borítóján található rövid szövegben, ami beillik ajánlónak, versnek (kötetnyitó- vagy éppen záró-? esetleg utóhang?), vagy akár szerzői kommentárnak is. A figyelmeztetés hiábavaló, a gondosan kiválasztott első vers máris magával ragadja az olvasót. A Boszorkánysziget persze nem az egyetlen mű, melynek ez sikerül, a több mint félszáz írás közül számos akad, ami sodrásával egy pillanatra sem engedi el az olvasót, azonban kevés olyan van közöttük, amely ennyire esszenciálisan tudná képviselni a kötetet. A Harmadolást záró Aranykapu például kiemelt pozíciója (és ezáltal szerepe) ellenére sokkal kevésbé állja meg a helyét. Olvass tovább »


Mire föl szerelem (színházkritika)

2017. április 17.

William Shakespeare: Szentivánéji álom, fordította: Nádasdy Ádám, színpadi változat: Závada Péter, rendező: Kovács D. Dániel, Vígszínház

szent3
A szerelmesekkel eléggé nehéz azonosulni a Vígszínház Szentivánéji álom előadásában. A pontos alakításokat a nett térben értőn hümmögve lehet szemlélni, hogy aztán elromló, elkalandozó kedvünket szereljék a mesteremberek és az előadás humora – miközben Kovács D. Dániel rendezése szép, tiszta munka, jó arányérzékkel és jó ízléssel színpadra rakott előadás. Rutinosan végigvitt koncepció, elegáns játék, amiben a tétek hiányok. Az előadás jelenből időtlenné táguló világában nem tiszta, hogy mi is a szerelem helyiértéke. Mit jelent az, hogy Gados Béla egy idősemberes barna öltönyben, mai gesztusokkal és hitelesen megtiltja lányának, hogy nem mehet férjhez ahhoz, akit szeret? Olvass tovább »


A lázadás sirálya (színházkritika)

2017. február 27.

Sirály, rendező: Fehér Balázs Benő, Kultúrbrigád, Átrium Film-Színház

17580988323_3f9ddbdafd_b

A Kultúrbrigád 2015 májusában bemutatott Sirálya mára összeért, de aktualitásából semmit sem vesztett. Fehér Balázs Benőt jobban izgatták a drámában fellelhető filozófiai és gyakorlati kérdések a színházról, mint a darab sztanyiszlavszkiji értelmezése – ez a szembemenetel pedig azonos Trepljov lázadásának gondolatiságával.

Fekete Ádám dramaturgi munkája mai szlenggel és vendégszövegekkel teszi 21. századivá a szöveget, illetve már a kezdéskor kihangsúlyozza a színházi problematika központi szerepét. A dráma nyitó párbeszédei, amelyek a szereplők viszonyrendszereit hivatottak ábrázolni, az előadásbeli darab bemutatója után kerülnek, így a függöny elé lépő Trepljov okfejtése adja meg az alaphangot. A színészek itt a nézőtéren játszanak, így keltve a „darab a darabban” hangulatot. A cselekmény előrehaladtával visszaszűköl a tér a színpadra és a nézőtér csak járásként funkcionál.

Olvass tovább »


A kiszámíthatatlanság poétikája (könyvkritika)

2016. december 20.

Hazai Attila: A maximalista (és más írások), Magvető Kiadó, 2015

hazai_attila_a_maximalista

„Úgy mozgolódik ez a halacska a korallok felett, mintha egy komoly, elfoglalt lény lenne. De engem nem ver át. Én átlátok rajta. Színlelő, hazug karrierista, csak tátogja a magáét, és azt hiszi, abból áll az élet, hogy letagadjuk, elködösítjük és magunknak se valljuk be, hogy voltaképpen nem csinálunk semmit.” (13.) – olvashatjuk Hazai egy novellájában, melyet Németh Gábor az előszóban idéz mint az író ars poeticáját. A szemléletmód Hazai Attila A maximalista posztumusz kötetében sem módosul, annak ellenére, hogy a gyűjtemény a legkülönfélébb poétikai és narrációs módokat vonultatja fel. A kötet mindössze tizenöt novellát tartalmaz, miközben felöleli Hazai szinte teljes (1991-től 2009-ig tartó) írói pályafutását, jóllehet azért, hogy csak a legfeszesebbek, a „legmaximálisabban minimalista” szövegek kapjanak helyet benne, melyek korábban önálló kötetben még nem, csak folyóiratokban és antológiákban jelentek meg.

Olvass tovább »