Tábor Ádám verse (archív)

2017. augusztus 1.

u-grund ’58-’88

(megjelent az Apokrif 2015/4. számában)

kezdet eszmélet antológia
rottenbiller petrigalla kápolnatárlatok
szenespince vigília építészpince
tiszta szívvel jelenlét elérhetetlen föld
muskátli kárpátia egyetemi színpad
lakászínház bercsényi fmk ganzmávag
szétfolyóirat profil gépelt szamizdat
szabadegyetem szeta élő folyóirat
napló beszélő ábé aktuális levél
más fölöspéldány lélegzet sznob international
mozgó világ harmadkor józsef attila kör
indigó fafej underpress hejettes szomlyazók
bölcsész-index szógettó cseresorozat
örley kör dunakör hálózat a lap

 

 


Oszip Mandelstam: Sztálin-epigramma – Térey János fordítása (archív)

2017. július 17.

Sztálin-epigramma

apokrif-borító

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Úgy élünk itt, hogy nincs lábunk alatt gyökérzet,
Szavaink néhány lépésre sem érnek,
És hogyha jut beszélni negyedóra –
Témánk egyedül a Kreml Hegylakója…

Ujjai húsos-vastag földi férgek,
Igéi mázsás súlyú, biztos érvek.
Ha sűrű csótánybajsza földerül,
A csizmaszára fényesen hevül.

Körében kurtanyakú tábornoki horda,
Játékát, a kisembert, szolgálatra fogta.
Van, aki fütyül, jajgat, van, ki nyávog,
Ő mennydörög vagy csak piszkálja a világot.

Mint patkót, úgy kovácsol rendeleteket –
Mások ágyékát, homlokát, szemét célozva meg;
A meghívókat – kivégzésre küldi szét,
Mellkasa széles, mert ő annyira oszét.

A fordítás a Vígszínház Mester és Margarita című előadásában szerepel.

(Térey János fordítása)


Szlukovényi Katalin versei (archív)

2017. június 19.

Telefonkönyv

In memoriam Hankiss Elemér

apokrif-borító

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Szaporodik mobilomban a halottak száma:
apám, barátom, mesterem,
közeli rokonok, távoli ismerősök,
egykor meghitt vagy csak tervezett
találkozások, beszélgetések
emléke, ígérete.
Akárkit keresek, mind gyakrabban őket
találom – fáj, mégis megnyugtató
látni, hogy voltak, vannak. Kitörölni
nem volna szívem, végképp úgysem lehet.
Jöjjön inkább – ezt akarták ők is –
az új nemzedék, ők javítsanak
a folyton romló arányokon,
írják be magukat a könyvbe, alakítsák
a befejezetlen emberi rendet. Olvass tovább »


Kerber Balázs verse (archív)

2017. május 15.

Energiaapokrif-borító

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Az évek energiáját megfojtották,
pedig buzog még, mint az ég,
és a tágas ablakokon úgy rohant
át a fény, hogy senki sem falta fel.
Hátam mögött hatalmas pálya,
fejemet boldogan vetném hátra,
agyamban zsibong a kékség.
Két pörgő tányér, az iramba
belevesznék, lámpacsíkok
kereszteződése a fehér felszínen.
Az éveket kipenderítették,
ülök az ágyam szélén, lóg a lábam.
Riaszt a kinti zsivaj. Pattog
a nap, mint egy labda, minden
pattanáskor kiált valaki. De
csak a zajt lehet hallani,
és, hogy valami zajlik.
Ne lenne a sok épület
sok üreges tégla,
én is dobálóznék. Felülnék
a vasútra, kezemben két
fürdőpamaccsal. Aztán leszállnék
valami elmosódott helyen,
épp csak lépegetnék, míg
fordul egyet a térkép. Hosszú
csíkok az égen. A horizont,
mintha a plafont nézném,
szemcsék tengerében.


Bödecs László versei (archív)

2016. november 11.

Megszülettél

(megjelent az Apokrif 2015/1. számában)2015_1_borito

Más napokon az emberek
ezresével születtek,
ma persze csak neki
van születésnapja.

Még mindig fiatal lehet.
A szőke hajára emlékszem,
sárgul bennem,
mint egy régi fénykép.

Talán elmennénk
egymás mellett az utcán,
meg sem ismerném,
vagy rá se néznék.

De ha rá gondolok, még
fennakad a szemem,
és a hamu nadrágomra
hull észrevétlen.

Egy pillanatra
ilyenkor magam is
csak fénykép vagyok,
árnyék kövön, kerítésen.

Olvass tovább »


Halmi Tibor verse (archív)

2016. október 23.

 

Macskák és edények2015_1_borito

(megjelent az Apokrif 2015/1. számában)

vajjal kenem be cicáid mancsát,
szép halottam,én egyetlenem,
vállalva puhább talpak szorongó éjjelét,
mert annyi dög van kint
a vágyódó ködben,
miért gondolnánk, hogy mi megússzuk.
vajjal kenem be, mert így a szép,
lásd, olvadó vaj nyomait
a tűzfalon,
ha kérdezed, ez jobb, mint a kés:
a kiújuló, kendőzetlen fájdalom.
a szomszédban mind zsákba varrják a macskák fejét,
és nehéz téglákat visz a háztulajdonos,
hallani az asszony fojtott,
szobáinkon áthalló kínzó nevetését,
ahogy férje szinte az ő nyaka körül rántja össze a
zsákot,
azzal, hogy az éjszaka kedvelt lényei közül,
éppen az ő macskáit használja fel
a házon ülő rontás kivédése ellen.
vagy azt szeretnéd, ahol el se felejtik egymást,
mert nem is találtak egymásra teljesen;
a fiú mindig idegen kötényekbe
nyúlkál, míg a lány
otthon sírva kerülgeti a bontatlan macskaeledelt,
mert azt hallotta, hogyha ebből eszik,
új kismacskái lesznek.
kintről egy befelé irányzott lépéssel
leköpik az ablakot, és bent,
a mosogató tálcán
erre összerezzenek az edények,
és macskáink közt egyensúlyoz újra
a madár-agyú ősz bűnös, ősi rémülete,
hogy szerelmeink mégsem érintetlenek.
ezért a vaj: átkok ellen mártogatunk,
te tartod a fejrészt, és a hozzá-
tartozó csigolyákat,
a farok, és a folyton imbolygó lábak
köze, ami aligha vajas,
az én reszortom.

 


Kovács Kristóf versei (archív)

2016. augusztus 28.

Inflálódás

(megjelentek az Apokrif 2015/1. számában)

(Torino- Lazio 1-3)
2015_1_borito
valami meccs mindig megy a kocsmákban.
és unalom, mikor még sincs miről beszélni,
pedig azt hittük, majd sok mindent kell mesélned.
többen csak most érkeznek.
hajnalban teniszmeccseket is szoktam nézni,
csak mióta elmagyaráztad
a szabályokat, kevésbé izgalmas.

idézgetek, amikor nem terelem a szót, mesélem,
hogy verseket álmodom, és mérhetetlenül unom.
főleg az ilyeneket.
igazán nagyra nőnek a tétek, lesz vesztenivalóm bőven.
de feltűnt, hogy pár nap alatt értéktelenedik, az is, amiket
mondtál.
persze ami nem inflálódik, az nincs.
talán ma aludni is tudok valahol, mert otthon az már
nem megy.
csak ne mutass irányt, ne ígérj, hagyd meg nekem az előnyt.
a látszatot, hogy így marad, és hogy egyszer lesz minden,
ami eddig…
és ez megtart majd, amíg a szobám végső esélyeiben,
kiegyenlít az előre kiszámítható bűntudat.

Olvass tovább »