Asbóth Balázs novellája (archív)

2018. szeptember 17.

Rendelőben

– hamuhodók – 

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

– Hát ez jó! – kuncogott Mályi Ottó a finoman rezgő, szeme elé tolt újságot nézve. – Szóval mély fájdalommal tudatják, hogy tegnap meghaltam. 

– Nem átalkodtak ezt kiadni – mondta Simonyi Berti, lefitymáló kézmozdulattal meglendítve a napilapot. – Nem hi­szem el, hogy nincs egy lektor abban a szerkesztőségben! Hogy küldhetik így, ilyen bődületes hibával a nyomdába?! 

– Biztosan elnézték. Lehet, egy másik Mályi halt meg, nem olyan ritka vezetéknév. A kezdő újságíró meg, akire rátestálták a halálozási rovat túlvilági monotonitását, engem azonosított a hasonló nevű illetővel. Végső soron ezt elismerésként is fogadhatnám, ezek szerint a szerző ismer mint pszichológust, nyilván azért írta bele a gyászkeretbe, hogy „Mályi Ottó, eltávozott lélekgyógyász”.  Olvass tovább »


Gál Soma versei (archív)

2018. szeptember 10.

Metróelágazások apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

A metróban nincsenek kukák,
pedig keletkezhet szemét.
Egy üres rágócsomag,
kiolvasott reklámújság
vagy megunt könyv,
amit egyre kevesebben forgatnak.
Kézről kézre adjuk a lapokat,
az egyik történetet
széttépjük egymásnak,
te, hogy meghatódjak, én, hogy megismerj.
Használat után eldobhatjuk,
hogy összekeverje a szél
igaz történetté,
amiben évek múltán
visszatalálnak az ismert papírok. Olvass tovább »


Nyerges Gábor Ádám regényrészlete (archív)

2018. augusztus 25.

A múlt hét péntek óta érlelődő terv

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

Sziránó aztán némi töprengés után a hétvégén átgondolta az elhamarkodott szakállnövesztést, és inkább megborotválkozott. Meggyőzte a döntő érv, miszerint hétfőn visszazökkenti életét annak természetes medrébe, helyrerakja az épp elromlani indult dolgokat. Nem tudta, ebben a szakállasodás megszüntetése ténylegesen segítségére lehet­-e, vagy csak őneki számít, ő érzi ettől jólfésültebbnek és vállalhatóbbnak magát, de akárhogy is, szent meggyőződése volt, hogy hétfőn nyolckor minden tekintetben a legjobb formáját kell hoznia ahhoz, hogy sikerrel járjon. Olvass tovább »


Háy János: A villanyszerelő (archív)

2018. augusztus 10.

apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3-as számában)

A villanyszerelő

(Vidékfejlesztő opera egy felvonásban)

Szereplők 

Túri Dani, negyven körüli villanyszerelő, művezető
Maszkáni Péter, buszsofőr, harmincas
Marika, Maszkáni felesége, huszonéves
Szomszédnő, Maszkániék szomszédja, negyven körül
Kocsmai asszony, idősödő asszony, ötvenes 

Kis Tibi, helyi lakos, ötvenes
Buszsofőr, Maszkáni munkatársa
Két munkás, ők egyben a kocsmai emberek is lehetnek
Falusi lakosok, ők is lehetnek kocsmai emberek
Kórus (munkások, falusi lakosság, kocsmai emberek) 

Játszódik a mindenkor aktuális jelenben Magyarországon, egy faluban, távol a fővárostól. 

1. jelenet
Falusi utca, faluhangok imitációi, aztán gépek és szerszámok hangja, ebből a zajzenéből bontakozik ki a nyitókórus 

Falukórus: 

Úr isten, mit látok,
na, mit na, mit látok:
Ásók és lapátok,
jönnek a munkások.
Ez most a nagy újság,
Feltúrják az utcát.
Csatornákat ásnak,
út szélén pisálnak. 

Nem kell, nem kell, nem kell az új nekünk!
Ha kell, ha nem, mi ellene tüntetünk.
Nyakunkba sóznak egy úniós vackot,
Pesten meg zsebre dugják a hasznot.
Nem kell, nem kell, nem kell az új nekünk! 

Falusi lakos:

Mért jön ide ez a rengeteg gép, meg azok a munkások, miért? 

Túri Dani paposan:

Mert az úniós támogatások lehetővé tették, hogy a faluban végre föld alá kerüljön minden vezeték, s a korábbi lengővezetékek helyett korszerű formában jusson el a házakba az elektromos áram. Remélem, ez ellen senkinek nincs kifogása! 

Falusi lakos (a megszólaló személyek a lehetőségek szerint változnak, de a megszólalóknak nincs külön karakterük): 

De nekünk már eddig is megfelelő volt, minek azt megváltoztatni, ami eleve jó volt.  Olvass tovább »


Hyross Ferenc versei

2018. július 20.

földes

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

fentről kezdd, nézd a pályáját, ahogy fehér húsát, melleit felőrli a lépcsőfokok rágómozgása. ahogy elkezd egy mondatot, de nem tudja végigmondani. megállítja az állandó berregés, a reszelés, hogy annyira zihál. mintha a szívével zihálna. végül mégis elmegy, nekiindul, pedig tudja mi vár rá. aztán eltűnik a lépcsőfordulóban. 

másnap visszajön, de csupa föld a bokája, földes az inge is. hiányodról beszél, mint karján, csuklóján. mert minden eltörik, és akkor már mindegy, hogy közben vagy előtte állt meg. ilyenkor nem árt azt is elásni. Olvass tovább »


Juhász Tibor novellája

2018. május 6.

Műanyag poharak

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

 

Az édesapa találta ki, hogy menjenek moziba. A férfi három műszakban dolgozott az üveggyárban. Mikor délelőttös volt, az indulásakor még aludtak a gyerekek, a délutános után pedig ő aludta át a közös reggelit. Az éjszakai műszak volt a legrosszabb, mert akkor nem tudta elkerülni a fiúk lefekvése előtti közös tévézéseket. Nagyon nehezen vallotta be, de utált a családjával lenni. Kezdetben szégyellte magát emiatt, hiszen egy családban az együtt töltött idő a legfontosabb, de az édesapa egy átdolgozott nap után mindennél jobban vágyott egy hideg sörre. A cigarettáról már leszokott a pénz miatt, és mégis volt idő, mikor az asszony az anyagiakra hivatkozva az italt is meg akarta vonni tőle. Na, abból aztán nem engedett! Felesége beletörődött a megváltoztathatatlanba, viszont ha a férfi túllépte a napi két üveget, képes volt magánkívül kiabálni vele, csekkeket dugdosni az orra alá, meg a gyerekek iskoláztatásának költségeit sorolni. Erre az édesapa kikelt magából, mert lehetett a minimálbérről meg a kenyérről siránkozni, de ha az asszony a gyermekeket hozta szóba, akkor elveszítette a fejét. A fiai végigbukdácsolták az általánost, a zeneiskoláról nem is beszélve. Egyáltalán nem sportoltak, szabadidejükben, a legkisebb kivételével, bevonultak a számítógép elé, és ott görnyedtek addig, míg beesteledett. A legkisebb, igaz, nem számítógépezett, de az is ugyanannyira félresikerült, mint a többi. Ha viccelődött vele az ebédnél, vagy atyai jóindulattal ugratta, ez a gyerek egyből sírva fakadt. Még csak el sem rohant a szobájába, letette az evőeszközöket, a fal felé fordult, csak az anyjától öröklött göndör hajtömeget lehetett látni belőle, és úgy szipogott. Olvass tovább »


Sebők György versei

2018. március 24.

Potentia sacra apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

Ő földig hajolt a szépség előtt,
és gyűlölte, hogy közben az ölébe tódul a vér,
mint egy ölésre emelt dárda, elvesz, kiolt,
minden pillantása megvágta a képet,
a piros arcokat, a borostyánszemeket,
mellette könnyeztem, hogy nem akarok koldulni.
Olyankor együtt evett az állatokkal,
oda ürített, ahová a kutyák,
négykézláb beszélt a Holdhoz éjjel,
ha felajzva nem álmodhatott,
és csak hallgattam a nyikorgást a teraszról,
suttogott a tölgy-hintaszék, hogy
látod, fiam, mi mind megöregszünk,
és a ráncaink partján csak ültünk és sírtunk,
a busz nem jött, és rám emlékezett vissza
saját magaként a zsolozsmaszagú uzsonnaidőben,
kongott a dohos kakaósdoboz, amikor belerúgtam
mások szégyenét, a busz nem jött,
a dobozból korsó lett, a sörhabot rám kente,
végigcsorgott az ajkamon. Már nem voltam éhes.
A busz megjött, ő fölszállt, kabátszélét
odacsukta az ajtó, földig hajolt megint,
megszokásból. Volt már más, aki kiabáljon a zsíros hajamért.
Én nem szóltam semmit, csak rajzoltam a napköziben
szépen, kötelet, varjakat, mindent, amit kell.

Olvass tovább »