Juhász Tibor novellája

2018. május 6.

Műanyag poharak

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

apokrif_2015_3_borito

 

Az édesapa találta ki, hogy menjenek moziba. A férfi három műszakban dolgozott az üveggyárban. Mikor délelőttös volt, az indulásakor még aludtak a gyerekek, a délutános után pedig ő aludta át a közös reggelit. Az éjszakai műszak volt a legrosszabb, mert akkor nem tudta elkerülni a fiúk lefekvése előtti közös tévézéseket. Nagyon nehezen vallotta be, de utált a családjával lenni. Kezdetben szégyellte magát emiatt, hiszen egy családban az együtt töltött idő a legfontosabb, de az édesapa egy átdolgozott nap után mindennél jobban vágyott egy hideg sörre. A cigarettáról már leszokott a pénz miatt, és mégis volt idő, mikor az asszony az anyagiakra hivatkozva az italt is meg akarta vonni tőle. Na, abból aztán nem engedett! Felesége beletörődött a megváltoztathatatlanba, viszont ha a férfi túllépte a napi két üveget, képes volt magánkívül kiabálni vele, csekkeket dugdosni az orra alá, meg a gyerekek iskoláztatásának költségeit sorolni. Erre az édesapa kikelt magából, mert lehetett a minimálbérről meg a kenyérről siránkozni, de ha az asszony a gyermekeket hozta szóba, akkor elveszítette a fejét. A fiai végigbukdácsolták az általánost, a zeneiskoláról nem is beszélve. Egyáltalán nem sportoltak, szabadidejükben, a legkisebb kivételével, bevonultak a számítógép elé, és ott görnyedtek addig, míg beesteledett. A legkisebb, igaz, nem számítógépezett, de az is ugyanannyira félresikerült, mint a többi. Ha viccelődött vele az ebédnél, vagy atyai jóindulattal ugratta, ez a gyerek egyből sírva fakadt. Még csak el sem rohant a szobájába, letette az evőeszközöket, a fal felé fordult, csak az anyjától öröklött göndör hajtömeget lehetett látni belőle, és úgy szipogott. Olvass tovább »


Sebők György versei

2018. március 24.

Potentia sacra apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

Ő földig hajolt a szépség előtt,
és gyűlölte, hogy közben az ölébe tódul a vér,
mint egy ölésre emelt dárda, elvesz, kiolt,
minden pillantása megvágta a képet,
a piros arcokat, a borostyánszemeket,
mellette könnyeztem, hogy nem akarok koldulni.
Olyankor együtt evett az állatokkal,
oda ürített, ahová a kutyák,
négykézláb beszélt a Holdhoz éjjel,
ha felajzva nem álmodhatott,
és csak hallgattam a nyikorgást a teraszról,
suttogott a tölgy-hintaszék, hogy
látod, fiam, mi mind megöregszünk,
és a ráncaink partján csak ültünk és sírtunk,
a busz nem jött, és rám emlékezett vissza
saját magaként a zsolozsmaszagú uzsonnaidőben,
kongott a dohos kakaósdoboz, amikor belerúgtam
mások szégyenét, a busz nem jött,
a dobozból korsó lett, a sörhabot rám kente,
végigcsorgott az ajkamon. Már nem voltam éhes.
A busz megjött, ő fölszállt, kabátszélét
odacsukta az ajtó, földig hajolt megint,
megszokásból. Volt már más, aki kiabáljon a zsíros hajamért.
Én nem szóltam semmit, csak rajzoltam a napköziben
szépen, kötelet, varjakat, mindent, amit kell.

Olvass tovább »


Szabó Csanád versei (archív)

2018. február 26.

tengertagadások 5apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

hazatérésből jövök gyorsvonattal az alföldön
át a hegyek elsimulnak amint a szorongás
felveszi megszokott lüktetését s amit eddig
hátak fedtek el biztos szemmel látható lesz Olvass tovább »


Nyirán Ferenc verse (archív)

2018. január 19.

van itt ez az… apokrif_2015_3_borito

(megjelent az Apokrif 2015/3. számában)

…érzés mely a szív nevű galaxis apró
naprendszerének távoli bolygóján
élve mit sem tud bár sejt egy másik
bolygón párhuzamos időben létező
lényről valahol a pitvar szélső
szegletén de sohasem találkozhatnak
s még felfogni sem képesek a máj
vagy a tüdő csillagrendszereiben élő
társaik pulzálását pedig valamennyien
érettem mint az ő istenségükért
vannak s akkor még nem is szóltunk
a más emberekről és az ő csillagrendszereikről
s tágítva a létezés határait hol mi is
csupán egy sejt lehetünk egy nálunk
felfoghatatlanul nagyobb valami
szervében mely őérte van s ő pedig
társaival a maguk bolygóján egy még
hatalmasabb megszámlálhatatlan galaxisból
álló lény részeként építik
a végtelent de ne menjünk ebbe most
bele tágabban maradjunk a
felfogható szívsejtemnél mely valami
oknál fogva a te egyik azonos
szervben pulzáló sejteddel került
egyazon hullámhosszra ez nálam
szapora szívverésben és izzadó
tenyérben arcpírban és dadogásban
nyilvánul meg de lévén hét év a
csereszavatossága már nem sokáig
kell szenvednem miattad


Wágner Ádám novellái (archív)

2017. december 9.

Éhség

 

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

apokrif-2015-2-boritoBauer Márton 12:30-kor kilépett az irodából, és megindult valamerre. Nem sok értelme, hogy megindult, mert ugyan hova menne? Az lesz a legokosabb, ha bevillamosozik a belvárosba. Nem tudja, mitévő legyen. Néhány utca, amin végigmegy – néhány bolt – néhány fanyar, férfias gondolat… Mindjárt talál egy csemegeboltot. Gyakornoki helyén fél óra ebédszünet jár mindenkinek, és ez alól ő se lehet kivétel. Mennyi pénze van, lássuk csak. Szívét valamilyen ünnepi, lebegő érzés fogja el, mint amikor az ember egy kivilágított templomba lép. Bauernek nagy gyengéje az evés, és ezt ő is tudja magáról. Egyelőre mindent nem lehet egyszerre. Izgatottan tervezgetni kezd. Tudja, hogyha betér egy pékségbe, biztos lehet benne, hogy legalább négy darab valamit venni fog, a nagyáruházakban pedig végképp nem tudja megállni. Szemei előtt színes, szivárványos felhőcske ugrál, a torka elszorul. Édes melegség hullámai öntik el. Egyetemi évei alatt, amikor már neki kellett magáról gondoskodnia, kidolgozott egy önmegtartóztató stratégiát, hogy amúgy is tekintélyes súlyfeleslegét legalább szinten tartsa, ha már lefogyni nem volt képes; módszere abban állt, hogy csak későn vagy egyáltalán nem reggelizett, óráit úgy vette fel, hogy mindig jusson idő az ebédre, és így csak este evett, amikor hazaért az egyetemről. Ott valami más történt, tudta, de elfelejtette… Szigorú beosztással éltek. Bauer ugyanis alkatánál és gyenge akaratánál fogva képtelen keveset vagy kis mennyiségűt enni. Kínlódva rágja a ragacsos, foghoz tapadó csirizt, és a nyála és a könnye fuldoklón csurog le a torkán. Eközben már érzi, hogy szédül. Nem szenvedett akkor sem, ha keveset adtak neki, de ha rajta múlt, sohase kínozta magát ilyesmivel. Két perc múlva a bukott férfi ott áll a csemegekereskedésben.

 

 

Olvass tovább »


Bezsenyi Tamás novellája (archív)

2017. november 13.

Az első napon

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Löttyedt keménységű labda pattogott a járdán. A kisfiú belerúgott, de a szél félrelökte. Az apuka gyorsan utánaugrott, nehogy kiguruljon az úttestre. Egy szakállas csöves ácsorgott mellettük. Ujjai között cigit, kezében egy kis üveg vodkát szorongatott. A slukk-korty szabályt csak akkor szegte meg, mikor ráfeledkezett a kisfiú esetlen rúgásaira. Pár pillanatra elmerengett, tekintetéből ítélve valami nosztalgikus emléken. A szemben lévő kisboltban a presszósnő lefőzött egy újabb adag kávét, és a fütyülve menekülő meleg levegő lassan felgőzőlte a hajnali dermedt hűvös levegőt. Olvass tovább »


A nosztalgia ötven árnyalata

2017. október 17.

Gucsa Magdolna esszéje Kovács Olívia festményeiről
(Megjelent az Apokrif 2017. őszi lapszámában)

Kovács Olívia: Most/Volt I, 2017, olaj, vászon, 30 × 40 cm

A nevetés és felejtés könyvében meséli el Milan Kundera egy különös fénykép történetét. 1948 februárjában Klement Gottwald kommunista vezető megjelenik egy prágai barokk palota erkélyén, hogy győzelmi beszédet tartson. Hozzá legközelebb Vladimír Clementis áll, aki gondoskodóan Gottwald fejére teszi szőrmesapkáját, meg ne fázzon a későbbi csehszlovák államelnök. Négy évvel később Clementist árulással vádolják és felakasztják, a képről pedig leretusálják, csak a szőrmesapka emlékeztet a bukott pártfunkcionáriusra. Ahogy végignéztem nemrég a Kelet Kávézóban Kovács Olívia „fotóalbumát”, leginkább a szőrmesapka mögötti kéz, a rendszer nyomainak hiánya ötlött szembe a hetvenes–nyolcvanas évekre jellemző díszleteken. Nincs a Kádár-korszak címere a művház színpada felett, sehol egy templom – nyilván a család életét nem a keresztelő, elsőáldozás vagy templomi esküvő mérföldkövei szervezték közös történetté. Ha a saját, leginkább persze digitális albumomat pörgetem végig, akkor képről-képre beszüremlik a közélet egy-egy momentuma a magánélet intim atmoszférájába: rendre ott van a háttérben egy, a kétezres években elpanamázott, felállványozott homlokzatú épület a Belső-Erzsébetvárosban, egy Soros-plakát, egy ugrótorony. Kovács minden bizonnyal nem maga retusál, egyszerűen a családi fényképekről hiányoznak azok az attribútumok, amelyek konkrét jelölői volnának annak a politikai rendszernek, amelyben a fotók készültek, amelyre rábólintott a nagyszülők generációja: jó, hát akkor itt fogunk élni. S tulajdonképpen éppen ez a jellegzetesség, a politikum hiánya – s a képekből szintén leszűrhető, kispolgári jólét – teszi a kádári alku pontos képi metaforáivá a festő olajképeit.

Olvass tovább »