Feketemosó: A Kocka megérkezik

feketemoso_2018Azt a repülőgépet, azt viszont nem tudta elfelejteni soha. – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos
Szalay Álmos

5500 milliárd kilométer távolságra Anitától, s az Univerzum szempontjából elhanyagolható téridő-incidensétől, a madaraitól és a várostól, amit felperzselt a patkányfogó, egy éjfekete tárgy közeledett a Naprendszer felé. Éppen a Kuiper-öv belső szélén járt, körülötte ájultan suhantak el kisebb és egészen hatalmas kövek. Egy sem találta el, mióta úton volt, egyenesen a Nap felé. Szabályos kocka volt, pontosan harminc centiméteres oldalaival, hibátlan éleivel. Oly apró és sötét, hogy száz méterről sem látszott kérlelhetetlen közeledése. Mint egy gonosz karácsonyi ajándék vagy egy magányos, szörnyű vicc a fekete mélységben. A Tejút, s a távoli Androméda élénken virítottak pompás színeikben, a kocka mégsem tükrözött vissza semmit. Mintha úgy tervezték volna, hogy láthatatlan maradjon az óvatlan szemek elől. Békén is hagyta mindenki, amíg meg nem állt.

Mikor Violet Obshore, az alabamai Langdon Creek egyetlen amatőr csillagászati klubjának, a John Winthrop Műhelynek tagjaként hajnali fél négy felé észrevette, hogy valami megállt a Naprendszer szélén, ha mást nem is, annyit megértett, hogy ennek most nem kéne megtörténnie. 

Két héttel korábban kereken hétezer dollárért vette meg a PlanetEye legjobb távcsövét, amit bátran nevezhetünk vakmerő döntésnek.

 – Szeretném látni a Plútót! – mondta eszelősen nagyra nyílt szemekkel, és enyhén reszkető kézzel (az eladó kiszúrta és bizalmatlanná tette), a kérdésre, hogy mi a célja. Vékony arcából úgy kukkantottak ki nyuszifogai, mintha őket is égetné a kíváncsiság: a felettük kimeredt szemek meglátják-e aznap a Plútót vagy sem?

 – Hát hölgyem… akkor csak egyetlen cuccot tudok magának ajánlani. Egy kisebb vagyont ér, de… Érdekli egyáltalán? – Violet úgy festett, mintha bármikor összeeshetne az izgalomtól, és a pultos rápillantott a mobiljára, hogy kéznél legyen, ha mentőt kell hívnia. Előszedte a raktárból a legdrágább holmit, amit valaha árult, és még senki nem vitte el. Szépen kicsomagolta, mintha királyi ékszerek bújnának meg a selyempapírok mögött. Aztán belekezdett: – Egy PlanetEye 180-as full automata GoTo távcső. Hetvenezer égi objektumot ismer, automatikus bekalibrálja magát, és automatikusan rááll bármelyik égitestre, vidéki égbolton pedig a mély-ég halványabb objektumaira is rálát. A 1550 mm fókuszú parabolatükör optikai minősége igen derék a rövid fókuszú okulárokkal, a Barlow-lencsék miatt ráadásul eszement nagyításokat végezhetünk. Van a csomagban többféle okulár, 10mm-es, 25mm-es, de például a Barlow-val 260-szoros nagyítást is produkál ez a szépség…

 – Kell – mondta Violet, és már meg is fogadta magában, hogy jövőhéten Nancy nénikéjétől kér kölcsön kajára meg lakbérre, újdonsült szerzeményét pedig eldugja előle. Máskülönben nem csak a nyomott áron adott albérletből, de a városból is páros lábbal rugdalná ki ez a kedélyes asszony.

 – És most 18 ezer dollárért van itt egy akciós cuccom is. – A nő teljesen őrült, gondolta magában az eladó, és talán van annyira őrült is, hogy jó eséllyel még egy zsák pénzt elkölt valamire, amire semmi szüksége.

Violet tudta, hogy a betétkönyvében megbújó utolsó, végső tartalék hétszáz dolláron kívül semmije, de igazán semmije sincs. Majd vigyázni fog rá, és gyűjtöget, gyűjtöget szorgalmasan! Erre gondolt, amikor megtörtént: Miss Obshore, a Redicor reklámújság tördelője, heti hatszáz dolláros fizetéssel fél óra múlva hazafelé tartott a legdrágább PlanetEye készülékkel, és egy Lune FS 120 Hidrogén-alfa naptávcsővel. Majdnem úgy érezte magát, mint amikor Bill Jesaip huszonegy évvel ezelőtt egy májusi napon váratlanul felajánlotta neki a suli előtt, hogy este elviszi autósmoziba. Az évfolyam legjobb hátvédje az első ötszáz méter után masszírozni kezdte a combját, és még jóval a mozi előtt, a Rókavár-erdő lekanyarodójánál leparkolta Opel Sedan-ját. Holdvilágos tekintettel előkaparta középnagy, az úttest melletti régi lámpák fényében spenótszínűnek tetsző farkát. Szégyen vagy sem, Violet véresen komolyan vette a Jesaip-fiú közeledését, ami öreg hiba volt. Pontosan ilyen érzés kerítette hatalmába a világ legjobb távcsöveivel (mit távcsöveivel, a világ legjobb CUCCaival) furikázva hazafelé. De nem baj. A Jesaip-ügyet sem csinálná vissza semmi pénzért. Élete legjobb kufircai voltak. Ezekkel a kis csodákkal olyan pontosan láthatja a Hold felszínét, hogy talán még Armstrong lábnyomát is megkereshetné rajta. Ez azért talán túlzás. És a Nap! A Nap, te magasságos mennybéli! A nap felszínét is megnézheti vele! Kell ennél több ebben a rohadt életben? Hát nem. Hát persze, hogy nem kell.

Aznap éjszaka, miután kibontotta a holmikat, befalt egy epres jégkrémet, és kisvártatva ismét útra kelt. Amilyen gyorsan csak tudott, felhajtott a Szarvas-szikláig, Langdontól jó húsz kilométerre. Október vége volt, egy különösen hideg október vége. Ki kellett próbálnia a Világ Legjobb Cuccait. 

A következő hetet lázasan töltötte otthon, és meg volt róla győződve, hogy az izgalom okozta, nem a hideg. Túl sok volt, úgy érezte, túl sok volt a gyönyörből.

 – Többet kéne pasiznod, Vi! – kiabált a telefonba Rachel Gordon, hivatalosan is Legjobb Barátnője. – Nagyon szép ez a… hobbid, de… Basszus, Violet! Mégiscsak harminchat éves vagy, úgy értem… Nem öreg, egyáltalán nem öreg, sőt, szerintem nagyon is fiatalos csajszi vagy, amivel azt akarom mondani, hogy nem nézel ki harminchatnak, ami amúgy sem egy… amúgy sem az időskor, de… Miért költötted minden létező pénzed távcsövekre basszameg?! Távcsövekre, Violet!

Ezt nem érti senki. Talán csak a csillagász szakkör, bár azzal kapcsolatban is erős kételyek marták. Nem volt nehéz elképzelnie, hogy az amatőr csillagászok, akik néhány száz, de legföljebb is ezer dolláros “járgányokat” (ők hívták így egymás között) szegeztek az égnek, addig ő negyvenötezer dollárral szállt be a ringbe. A többségüknek jóval több pénze volt, mint neki. Csak ők olyasmikre költötték, mint a gyerek egyetemi tanulmányai, utazások, kertipartik és nagy családi ebédek. Mr. Chapman, a szakkörvezető pár hét múlva kitessékelné a klubból a saját, külön bejáratú planetáriuma miatt, ebben egészen biztos volt.

Ázva-fázva hazaérve arra gondolt, ezek a gyönyörűségek elszakítják az emberektől. Akiknek fogalmuk sincs, milyen rettenetesen nagy dolog ilyesmit birtokolni!

Violet Obshore két héttel később (azon az estén, mikor Rick Chivanski egy üveg William Peel márkájú whiskey-ért cserébe összekötötte Violet PC-jének monitorját a távcsövével) megpillantotta azt az izét. Nem tudta persze, hogy ez egy kocka volt, ami a Lokális Csoport valamelyik névtelen, sötét és kietlen részén át, elsuhanva az Androméda-galaxis peremén jutott el a Tejútig, s ez az út már a Lokális Csoportba érkezéskor is 1200 millió éve tartott. A Földön akkoriban éppen a többsejtű élet tette meg első, gyötrelmes próbálkozásait az áttetsző tengerekben, s mindenhol sötét és valószerűtlenül kékes színek kavarogtak az égbolton. 

Most pedig Violet Obshore, Langdon Creek lakosa, és senki más szeme láttára a Kocka megállt. Minden felhajtás nélkül, egyszerűen csak véget ért az útja. A Lokális Csoport, ami az Univerzum méreteihez képest még mindig egészen mikroszkopikus volt a maga tízmillió fényévnyi átmérőjével, csak az utolsó állomás volt. De ki tudja, honnan érkezett?

Violet, bármennyire is élvezte, hogy láthat dolgokat, de nem volt csillagász. Az egész csillaghobbi kezdetben csak eszköz volt arra, hogy kikeveredjen a válásból, és messzebbre lásson saját piszkos kis életénél. Így amikor az a cucc megállt a képernyőjén, úgy gondolta, talán csak egy pixel halt meg a monitorján. Pár héttel később el is felejtette az egészet.

Azt a repülőgépet, azt viszont nem tudta elfelejteni soha. Annyira rettenetesen unatkozott, és annyira szerette volna megfigyelni a Napot három héttel később egy dögunalmas vasárnapon, de hiába. Helyette egy tíz kilométer magasan utazó repülőgép került a lencséje elé. Az ablakait is tisztán látta. Amikor ráközelített, az arcokat is kivehetőkké váltak az ablakok mögött. De hogy lehet ez, gondolta, mikor a gépnek csak az alját kéne látnia. A gép felségjelzése, a pilóták arca, az ablakok mögötti sikoltozó arcok… Mindent látott. Aznap este látta a CNN késő esti kiadásában, hogy lezuhant egy gép a Sziklás-hegységben. Több ezer kilométerre a házától. Mégis minden adat stimmelt. A felségjelzés, a légitársaság, az időpont… Csak a helyszín nem. Aztán eszébe jutott a pötty a Plútó közelében. És eltelt még egy hónap, és el is felejtette volna az egészet, ha nem kezdődnek el azok a rémisztő dolgok a kertjében.

(folyt. köv.)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s