Evellei Kata verse (archív)

Szigetelésapokrif_2015-4_borito

Megjelent az Apokrif 2015/4 számában

Előbb-utóbb – alig veszed majd észre –
beköltözik a füledbe a csönd,
és kitölti a járatokat, mint az ólom.
Az ujjaid minden nap hidegebbek
lesznek egy kicsit, a végük hegyesebb,
fölszúrod az áldozattá váló tárgyakat,
a tenyered üres, elmélyülnek benne az árkok.
A tested ragad, magához szorítja a padló,
lezárt szemhéjad mögül homok pereg.
A közös használatra szánt mosoly
fültől fülig reped végig az arcodon,
belőle lusta, fekete massza buggyan,
körbefonja a mellkasodat,
gyökereket enged a köldöködbe,
fehéreket, simákat, mint a csont.
A szoba megrándul, aztán elnyúlik
mozdulatlanul. Az ablakokra
átlátszatlan papír feszül, a levegő
kristállyá keményedik. Az utolsó
átpréseli magát a pengevékony ajtón,
visszanéz, lekapcsolja maga után a villanyt.
Valami lassan kúszik feléd a sötétben. 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s