Feketemosó: Also starring

feketemoso_2018

Ezt akarom csak mondani, hogy nem tudom a választ a kérdésre, amit végül még a legnagyobb részeg sírás közben sem mertél vagy bírtál feltenni, szó szerint a vállamon zokogva, tudniillik, hogy minden rendben lesz-e. Vagy akár csak bármi. – Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif blogját.

Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)
Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)

Kedves Ismerős,

ez, azt hiszem, egyik hajnali ide- vagy odakószálásunk során sem került szóba, de úgy sejtem, talán még nem olvastad a Kemény-regényt, amit most, kezdés gyanánt, kiforgatva kicsit megidéztem – egyszer majd olvasd el, nem rossz. Mindenesetre megtalálod majd benne, ha egyszer elolvasod, azt a szívszorító belső parancsot, ami folyton-folyvást belesusog hősünk tudatába, hogy, tudniillik, törekedj a szeretetre! Ez, azt hiszem, ahogy nekem, úgy neked is sokat jelentene. Mert hiszen ismerjük egymást, felszínes ismeretségünk dacára is, attól tartok, túl jól. Egymás iránti ambivalens rokonszenvünknek is ez lehetett, úgy hiszem, az alapja, hogy nagyon más életszakaszaink közben is annyi párhuzamosságot találtunk, olyan hasonlóan vagyunk behuzalozva, hogy az belőlem, mint mondtam is, kontrollálhatatlan idegenkedést, undorral vegyes szeretetérzetet vált ki. Valamelyik csámborgás alkalmával panaszolhattam is talán, hogy egyre vészesebben közeleg az aktuális Feketemosó leadási határideje, s nincs miről írnom – azaz, lenni éppenséggel lenne mit, de, ugyebár, vannak azok, amikről úriember nem beszél, más pedig mostanában szinte nincs is.

Félig viccből, de azért elég komolyan, hogy komolyan vehesd, megígértem, hogy megelőlegezett, kölcsönös bizalmunk pókhálófinomságú (heh, ezt neked, költői véna) szövetét nem sértem meg, nem írok rólad semmit. S ezt most is betartani kívánom, ez itt, a megszólított kedves Ismerős most nem te vagy személyesen, hanem legyél most inkább egyfajta szimbóleum.

Sokat jár a fejemben mostanában, lényegében egymás életében lezajlott, mindössze pár epizódnyi, nem is különösebben emlékezetes vendégszereplésünk (also starring…: egy-egy név) óta Karinthy egyik legismertebb rövidprózája, ezt bizonyosan ismered, a Találkozás egy fiatalemberrel, mely legyen ez esetben most találkozás egy fiatalabb nővel, vagy hogyan volna kevésbé modoros a megfogalmazás, engedelmeddel takarékra teszem most kicsit az egy ideje amúgy is alvó üzemmódba kapcsolt költői vénát. Egy szó, mint száz, ahogy azt legutóbb próbáltam is fejtegetni, valami ilyesféle dolog történt velünk is, ahogy húszéveskorombeli mondataimat hallom a szádból, s nem tudok, vagy inkább csak nem akarok mit felelni rájuk. Most akkor, kedves Ismerős, kedves Szimbóleum, valami ilyesmit kísérlek meg, lehetőleg nem túlságosan belesüppedve az agg Yoda mester pózába, rossz szórendű életbölcsességekkel tetézve az ifjú Skywalker amúgy sem bosszúságmentes sorsát. Szóval nem tudom. Ezt akarom csak mondani, hogy nem tudom a választ a kérdésre, amit végül még a legnagyobb részeg sírás közben sem mertél vagy bírtál feltenni, szó szerint a vállamon zokogva, tudniillik, hogy minden rendben lesz-e. Vagy akár csak bármi. Nem tudom, pedig én elvben már inkább a közepe felé közelítve élek valami hasonló történetet, mint amilyen a tied, semmivel sem vagyok vagy lettem okosabb a kettőnk életkora közt eltelt éveimben.

Persze, ezek mindig csak állapotok (heh, a yodamesteri véna), az ember egyszer bölcsebbnek, egyszer (olyan bölcsfélén) butábbnak érzi magát, bennem még ez is percről percre váltakozik egy ideje. Eleve, a beismerés, hogy nem tudom, sem fejthető meg, hogy végtelen bölcsességem, tengernyi élettapasztalatom vagy épp megmosolyogtató butaságom és überelhetetlen balekségű naivitásom leleménye-e. Amit tudok, hogy azért mondjak is valamit: ha életünk, ahogy sejtettük szinte az elsőnek váltott szavaktól fogva, valóban megdöbbentően párhuzamosan alakul, s így folytatja tovább is, nem sok jót ígérhetek. Elkerülhetetlen személyes tragédiád, melyet megállítani nem áll módodban, mert rajtad kívül álló dolgok szabályozzák, be fog következni, s egyedül leszel benne, olyan egyedül, amilyen egyedül csak ember lehet, akárhányan lesznek épp melletted, az ember ilyenkor egyszemélyes vákuummá válik, jó, hogy erről prédikálok neked, pont én, aki végül (eddig) nagyobbrészt, huzamosabban megúsztam ezt a fajta vákuumságot, de azért épp elég ízelítőt kaptam belőle ahhoz, hogy minden szolidaritásomat, őszinte, tehetetlen sajnálatomat magadénak tudhasd. Nagy és kis problémáid, ha továbbra is úgy alakul az életed, olyan ijesztően hasonlóan, mint az enyém évekkel ezelőtt, nos, nem nagyon múlnak el. Inkább csak megszokottabbak lesznek, megdermednek, kérgesednek majd rajtad, mint egy bőrkeményedés. Lesz azért, persze, ami jobb lesz, de az a kozmikusabbféle magányérzet, az a csak nagyon nehezen elbeszélhetősége mindennek, ami fontos, és ami általad most, úgy tűnik, csak részegen, s úgy is csak alig elmondható, nos, az félek, nem lesz jobb, csak ideig-óráig feledhető. (Nyugtasson azért végtelen bölcsességem gyárihibás mivolta, a mondataimhoz mindig hozzábiggyesztendő lábjegyzet, hogy: de persze lehet, hogy tévedek.)

Mit mondhatnék, mármint valami jót, valami biztatót, hazugság nélkül, na ez az, ezért is voltak olyan végtelenül elszomorítóak még a vidámabbnak indult alkalmak is – hát, nem sokat. Azt mindenesetre igen, hogy te még majdnem egy évtizeddel korábban jársz nálam, s ebből fakadóan még sok minden alakulhat másként (legyünk optimisták: jobban) veled, mint velem, még ha már-már patronáló féltéssel úgy is sejtem, nem fog. Sőt, van rá esélyed, az alapján, hogy mennyi húszévesen az én számból ugyanígy kibuggyanó mondat hagyja el a tiédet, hogy akár rosszabbul is. Szóval ne kerteljünk, szar évek várnak rád, de közben, ezt azért, legalább ennyit legyél szíves elhinni, sok jóval is fűszerezve. Olyan lesz tehát, gyengébb pillanataidban legalábbis majd, attól tartok, te is úgy érzed, mint valami cukrozott fekália. Most kéne jönnie a csavarnak-csattanónak, a pozitív kicsengésű zárlatnak, hogy nézz rám, jól vagyok, te is jól leszel. Tulajdonképp ez is jön: nézz rám, jól vagyok, eddig stimmel. Te is jól leszel, még ebben sem kételkedem. Az aggodalomra okot adó része a dolognak, ezt tudod te is, kedves Ismerős, épp úgy, ahogy én is, az, hogy mit értünk jól alatt.

Valahogy úgy érzem, hogy, noha szükségszerűen kiírtam magam életed forgatókönyvéből, s én is, gondos, előrelátó producerként, lezártam rövidke történetszáladat az enyémben, tartozom neked azzal, hogy eminens stréberként valami jobbat értsek jól alatt, járjak elöl jó példával, hogy te is inkább elhidd, hogy lesz még szőlő, lágy kenyér majd tíz (meg további párszor tíz) év múlva is. És akkor vissza a startmezőhöz, hogy nem tudom. Nem tudom, mi lesz, sosem tudtam, ahogy senki, mindig csak sejtettem, és hát, ilyen vagyok, mindig inkább valami rosszat. Többnyire igazam lett, amikor meg nem, előbb-utóbb kiderült, hogy, nos, még akkor is. Még nem is csak önsorsrontásból, hanem (így hittem annyi évesen, amennyi most te vagy), a dolgok természetéből fakadóan. Pedig akkor még tíz évnyi további cukrozott fekália előtt álltam, s ma már sokkal magabiztosabb arroganciával és dölyffel jelenthetném ki, jelentőségteljes hangsúllyal, hogy bizony, így van. De erre is csak azt tudom felelni, hogy nem tudom, s ami még ijesztőbb (ha már kozmikusan érzett szorongások), hogy a dolgok kimenetele, naná, nem is teljesen rajtam-rajtad, rajtunk áll. De valaminő kevéskét azért mégis.

Szóval, mit van mit tenni, csak azt tudom a végére ideyodamesterkedni, amire legutóbb testvéremként szeretett barátommal jutottunk, hogy hát akkor csak tesszük a dolgunkat, lelki értelemben is, tehát egyben maradunk, amennyire tudunk, egészen emberi alakot igyekszünk ölteni kívül-belül, de mindezt anélkül, hogy bármi karmikus jutalmat, késedelmi pótlékot, kamatot vagy megtérülést várnánk, és, néha, és akkor az majd mindig valami csodaszerű lesz, nagy-nagy ritkán talán történik valami jó is. Csak úgy. Mert az is a dolgok rendje. És az már talán elég is lesz. És addig meg, ezzel meg én vigasztaltam őt úgy egy-két éve, egy akkor épp neki szarabb (cukrozatlan) életszakaszban, az ínségesebb napokkal is eltelik így-úgy az élet, addig sem unatkozunk. Törekszünk a szeretetre.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s