Feketemosó: Töredék olvasmányaimból

feketemoso-uj-kozepesEzen kívül még számtalan furcsaság ötlött fel bennem, s ahogy mindezeket sorra vettem, lassan feljött az égre a napkorong, én pedig kint eveztem már a nagy tengeren. Kezdtem sejteni, hogy az úszó építmények nincsenek már messze, s bár a földünk partjaitól nem kívántam messzire sodródni, azért igen megörültem, mikor egy nagy felhő alatt felfedeztem az idegenek óriási csónakját. – Tóth Anikó írja az Apokrif blogját.

Tóth Anikó

Tóth Anikó

Újra fellapoztam a Diario harmincharmadik oldalát, és összevetve a magam nyelvén írott változattal, még mindig úgy láttam, hogy válogatott hazugságok gyűjteményét tartom a kezemben. Igaztalanságai mögött viszont néhány valószerű történet sejlett fel, s hogy ezeket el ne feledjem, tintát s papírt vettem magamhoz. Feljegyzéseim közül egy ha megmarad az utókornak, talán nem lesz haszontalan. S kívánom, hogy ez az egy az legyen, melyet néhány nappal ezelőtt házam népe előtt már megismertettem.

Még tartott az éjszaka, amikor felkeltem, tarisznyámat megtöltöttem egynapi élelemmel, csónakomat elláttam a sziget legjavával, és kieveztem a tengerre. Rokonaim és barátaim még aludtak, igyekeztem idejében elindulni, nehogy beszélnem kelljen velük. Úgy terveztem, hogy mire magukhoz térnek, én már többórányi távolságban leszek, úton az idegenek vízi tornyai felé.

A mieink közül hetet ragadtak el, senki sem tudja, hogy visszahozzák-e őket, de egyebekben nem tűntek ellenséges szándékúnak. Véneink szerint az istenek tértek vissza oszlopos kenuikon, de sokan morgolódni kezdtek, mondván, hogy igen csodálatos volna, ha az istenek emberi alakban állnának elénk, hogy fényes tárgyakért cserébe magukkal vigyék testvéreinket. Ugyanezek a morgolódók azt is elterjesztették közöttünk, hogy a mi isteneink bizonyára nem csodálkoznának szokásainkon és ételeinken, hiszen minden adományt tőlük kaptunk, s így legjobb ismerői minden földi javunknak.

Én magam néhány társammal messzire elvoltam, többnapos hosszú vadászaton, így nem láthattam saját szememmel az idegenek érkezését, és azt sem tudom, hogy a bölcsek ellenében mennyi józanság lehet az ifjak beszédében. Úgy hiszem, s már az első képtelen szavak hallatán úgy gondoltam, legjobb lesz, ha magam nézek utána, mire számíthatok, s mit mulasztottam, de ha veszélyt vállalok, mást nem sodrok bele, csak önnön magamat.

Izmaimban még éreztem a tegnapi vadászerőt, evezőim könnyedén siklottak a víz tetején. Nem borzasztott az idegenek közelsége, de azért tartottam kissé a találkozástól. Mondták, hogy fehér bőrű emberek ezek, akik oly nyakas állatokon járnak, szarvasokon vagy effélén, melyeket a mi vidékünk eddig nem ismerhetett. A fehér férfiak, miután szétosztották csengettyűiket, fényes kövek és nagy sárga mezők iránt érdeklődtek. Mivel azonban népem nyelvét nem ismerték, s az enyéim sem értik az idegenek beszédét, aligha hihetem, hogy jól megértették volna egymást, s a fehér emberek valóban köveink iránt érdeklődtek volna.

Amellett, ha így volna, sem érteném, mi érdekeset találhatnak az idegenek a föld sarában és kavicsaiban, ha ugyan nem ismerik oly hasznát, amelyről nekünk nincs tudomásunk. Igen különös helyről kellett jönniük, ha más értelmét ismerik a természet dolgainak, s ha házaikat a vízen úsztatva olyan helyekre jutnak el, ahol híre sincs az ő nemzetségüknek.

Ezen kívül még számtalan furcsaság ötlött fel bennem, s ahogy mindezeket sorra vettem, lassan feljött az égre a napkorong, én pedig kint eveztem már a nagy tengeren. Kezdtem sejteni, hogy az úszó építmények nincsenek már messze, s bár a földünk partjaitól nem kívántam messzire sodródni, azért igen megörültem, mikor egy nagy felhő alatt felfedeztem az idegenek óriási csónakját.

Tudtam, mily nagy kedvvel cserélik el a fehérek legdrágább javaikat a mi egyszerű tárgyainkra, ezért szerszámainkból és különféle ruhaneműinkből is hoztam magammal, remélve, hogy ezeket majd áttetsző kristályokra válthatom. Kezdtem már rendezni portékáimat, mielőtt evezőimmel a még távoli építményhez siklanék, de amint az idegenek csónakjának orra egy kissé balra fordult, túlsó oldalán egy kenut láttam előbukkanni, hasonlót az enyémhez. Benne egy embert láttam, közülünk való lehetett, s ahogy ültéből felemelkedett, kissé megbillent alatta a csónak. Nagy gombolyagokat nyújtott felfelé, a fehérek irányába, és hangos kiáltással szólt hozzájuk, hogy jönnének, s vennék el tőle ajándékait. Cserébe jót remélhetett, mert igen kitartóan várt az idegenekre.

Azok, amennyire láttam, mind előresereglettek az óriás leplek árnyékából, és ismeretlen nyelvükön biztatni kezdték a vakmerő utast, hogy jönne fel hozzájuk, ott majd meglátja, mi mindent tartogatnak neki. Ez az ember, bár bátorságban nem szenvedett hiányt, mégsem kívánt felmászni a számára lebocsátott köteleken, ami igencsak felingerelte a jövevényeket. Láttam, hogy a nagy csónak mellett egy kisebb kenut eresztettek a vízre, ezt az embert pedig, aki egyedül volt, elfogták, és erőszakkal felvitték a magasba. Javait ott elvették, de cserébe semmit sem adtak neki, s nem láttam jelét, hogy csónakját ismét vízre bocsátanák.

Ekkor kiáltás hangzott a tenger felett, jajveszékelés, melyet az idegenek megátalkodottsága ébresztett. Láttam, hogy magam is nagy veszélybe kerültem, s hogy nem lesz jó, ha közülünk akár csak egy is érintkezik e különös emberekkel, mert könnyen sarkuk alá hajthatnak bennünket, ha mégoly erősek vagyunk is. A vér megfordult ereimben, egy célt láttam csak magam előtt: hogy el ne veszejtsem magam s hogy rokonaimmal idejében tudassam, mit láttam idekint. Jóhiszeműségük erősebb volt gyanakvásuknál, de hét társunk sorsa is mutatja, nem soká maradhatunk meg, ha el nem rejtőzünk a betolakodók elől. Sebesen eveztem a tenger hullámain, de ijedtségemet nem tudtam elaltatni, s karcsapásaimban az űzött vad kósza erejét éreztem csak.

Hogy a tenger fényessége rejtett el, vagy az idegenek keveset látó szeme fordult el tőlem, nem tudhatom. De egyszerre átkozni kezdtem kíváncsiságomat, s áldottam szerencsémet, mert igen nagy bajtól menekültem meg. Mire aztán a nap újra alábukott, megérkeztem szigetünkre, s ott elmondtam rokonaimnak, hogy mi történt velem a távoli vizeken. Szüleim és testvéreim velem együtt örvendeztek, de bölcseink kételkedni kezdtek, s nap nap után faggattak utamról. Elhintették barátaim közt, hogy nagyot vétettem, s visszafordultam mielőtt isteneim arcát megláthattam volna. Lehet, hogy igazat szólnak, s kezdem már azt hinni, jobb lett volna a tengerbe veszni, mint az enyéim haragvó tekintetét kiállni. De hiába mondom véneinknek, elpusztulunk, ha tovább is így vesztegetjük az időt, meneküljünk, mert semmilyen isten nem véd meg bennünket többé. így lesz ez, látom, s legelőbb a régiek fognak elveszni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: