Feketemosó: A patkányfogó

feketemoso-uj-kozepesA patkányfogó jött és ment, elvitt mindenkit, akit csak elvihetett. Nyomában por és a június maradt. És ablakokból szemlélődő emberek – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.

Szalay Álmos
Szalay Álmos

A patkányfogó jött és ment, elvitt mindenkit, akit csak elvihetett. Nyomában por és a június maradt. És ablakokból szemlélődő emberek. Azon a kopár nyáron érkezett, mikor olyan nehéz volt vizet találni a városban és a városon kívül. Napokon át gyalogolhatott az ember, ha rendes ivóvizet akart magához venni, olyat, aminek nincs bántóan fémes utóíze, nincsenek benne furcsa kis dolgok (kagylócskák, csigaházak, szöszdarabok, hajszálak vagy régi cigarettacsikkek). Régi életünk már csak emlék volt, nosztalgiába és kora esti, temperált fénybe mártva.

Ha minden rendben megy, nyilván észrevettük volna oda nem illő alakját, kirívó, színes ruházatát, ködös tekintetét, és hosszú, faragott, díszes furulyáját, amit vastag övében hordott a patkányfogó. De abban a mindent elmállasztó hőségben eltompultak érzékeink, és akkori döntéseinkért nem vállalhatunk felelősséget, nem voltunk a magunk urai. Később már nem emlékezett senki sem, hogy pontosan mikor érkezett, merről jött és melyik fogadóban töltötte nappalait, éjszakáit az idegen. Úgy rémlik, azokban a hetekben a szemünket csak résnyire tudtuk kinyitni a ránk omló fáradtságtól. A meleg, a pára, és az a ritkásan szálló por mindent bejárt, mindenre rátapadt és minden beitta. 

A metrók érthetetlen okból megálltak, nem mentek többé se előre, se hátra, a villamosok csigalassúsággal és suttogva jártak-keltek, nem a megszokott útvonalaikon, hanem amerre nekik tetszett. A pesti villamosok felkaptattak Hűvösvölgybe, a hegyvidékiek lezarándokoltak a Gubacsi útig. Valamennyi idő múlva ennek is vége lett, s nemsokára elmaradoztak, majd végleg eltűntek a megállókból a reménytelen várakozók. Végül már csak a körúti, s még nagyon sokáig az egyes villamos kóborolt rendszertelenül. Meglódult a Bécsi útról, s ment megállás nélkül a Vakok Intézetéig, ott megtorpant, csukott ajtókkal várakozott, és nyöszörögve tovább gurult. A szemfülesek beszálltak, pedig nem tudhatták, meddig viszi el őket a tohonya, halk jármű, amin senki sem mert pisszenni, mintha csak egy halott ágyán ülnének.

Akkoriban (talán egy vagy két héttel a patkányfogó érkezése előtt) elkezdtek az emberek elmaradozni a munkahelyükről. Leálltak az üzemek, üzletek, éttermek és gyárak… Nyitva volt a mozi, de nem vetítettek benne filmet (csak néha, és akkor sem hivatalos műsoridőben), de nem üzemelt a III. Rákóczi Sándor Pasaréti Tekeklub, sőt a Planetárium sem. Ezek a széles körben felháborodást keltő események rövid időre életerővel töltötték el a lakosságot, de a meleg újra és újra győzött felettük, elálmosodtak, eldőltek, amerre jártak, s előbb-utóbb nem is érdekelt már senkit igazán, mi működik és mi nem. 

Miután leállt a tömegközlekedés, és ritkultak az autók, az emberek lassan elfoglalták a hidakat, köröndöket, körforgókat, tereket, úttesteket, és álmos szemlélődésbe kezdtek. Jobbra is, balra is, felhőket is, földet is. Egyszer csak valaki énekelni kezdett, más meg táncolni rá. Így lett, hogy a régen zsúfolt tereken az önkifejezés vert tanyát, s közben néhány vállalkozó tetemes vagyonra tett szert legyezőhajtogatásból. Az Oktogont táncosok foglalták el, az Árpád-híd környékét kézművesek, a Városligetben írók és költők szavaltak felváltva, mellettük, a Széchenyi fürdő környékén festők tanyáztak és árulták képeiket. A pestiek persze tudták, hogy mindennek egyszer vége lesz (ha más nem, hát a beköszönő ősz vet majd véget a különös heteknek), ennek tudatában pedig még jobban élvezték az új aranykort, amiben nem volt munka, tömegközlekedés, tekeklub és planetárium, helyette viszont sétáltak, vagy inkább kókadtan kóboroltak az emberek, mint a késő őszi lomha legyek, amiket olyan könnyű lecsapni. Olvastak, táncoltak, nézelődtek. A távolból finom por szállt felénk, ám ennek nem tulajdonítottunk különösebb jelentőséget: egyelőre láthatatlanul vékony réteggel vont be mindent.

De sajnos a patkányfogó már lesben állt. Sötét kapualjakban, a Városliget fáinak árnyékában és hidak alatt várakozott – figyelt. Láttuk mind. Hatalmas, vastag, gazdagon hímzett köntösének végét a földön húzta, hosszú, hegyes sipkájának aranyszínű vége ott csillogott mindenhol – de nem akartuk észrevenni –, így maradt észrevétlen. Fáradtak voltunk, kimerültek, szomjasak, nem volt kedvünk vitába keveredni egy idegennel.

 – Mit keres itt? – kérdezte tőlem egy fűszeres illatú nő a Vérmezőn, miközben Agatha Christie-t olvastam két bokor között egy padon, de folyton elnyomott az álom. A nő bőröndöt húzott maga után, és valami kosz kenődött az arcára, de túl fáradt voltam, hogy megkérdezzem tőle, mi az. 

 – Ki tudja – feleltem elgondolkozva, és ásítottam egyet. – Valami alak. – A nő szó nélkül elindult a bőröndjével, én pedig utána kiáltottam.

 – Merre megy?

A nő megfordult, lassan, mert nagyon fáradt volt.

 – Madridba. Nagyon régóta vágyom oda.

 – Mi dolga ott?

 – Meg akarom nézni a Pradóban Claude Lorrain Római Szent Paula hajóra száll Ostiában című festményét.

 – A repülők se mennek – mondtam neki, de ő csak bólintott.

Azzal ásított egy nagyot és ment tovább, húzta a bőröndjét, s pár méterrel odébb összeesett. Feltápászkodtam a helyemről és elindultam felé, de engem is elnyomott az álom, azt álmodtam, hogy a nő végül eljut Madridba és a hosszú című festmény előtt áll. Az idegen mindent látott.

Este ébredtem fel, a nő bokájáról emeltem fel az arcomat. A nap még nem ment le, ebből tudtam, hogy nem kezdődött el a koncert a Krisztina téri Fúvósok Kertjében. Ott áll egy deszkából rögtönzött gloriett, abban gyakorolt pár klarinétos, és vártak még egy trombitást, meg egy kürtöst. Tudtam, hogy jó fél órán át nem fog történni semmi. Az esti napfény vadul égette a homlokomat. Körülnéztem, és látva a sok embert, akik leheveredtek a fűbe, magam is így tettem, az álom szinte rögtön meglepett. Zeneszóra ébredtem.

De valami nem stimmelt. A fúvósok, akiknek már rég ott kellett volna lenniük a gloriettben, lent álltak tétován, ijedt arccal. Mindenki más is feszült volt, nyoma sem volt a gondtalan álmosságnak, amire úgy vártunk, és ami végre eljött a forróságtól kísérve. A pavilon színpadán az ismeretlen férfi állt, akit mind láttunk már, furulyával a kezében. Állt ott, mint egy szent, egy szobor és csak a szeme mozgott az üregében. Minket nézett – nem vizslatott, nem az arcunkat, ábrázatunkat, ruházatunkat nézte, csak hogy elegen vagyunk-e. Elegen voltunk vajon, amikor szájához emelte a furulyát? Vagy nem voltunk elegen? Ő úgy döntött mindenesetre, hogy belekezd a dalba, ami megváltoztatta az életem.

Az a dal én voltam. Elvesztett napjaim, amelyek sosem voltak elég fényesek, elég boldogok, az elvesztett barátok, az elherdált szerelmek, dolgok és emberek, amikben ott rejlett egy boldog élet lehetősége, – a dala sorba vette minden elvesztett napomat, az elmúló órákat, a hegy gerincét, ahol álltunk a lemenő napban egy régi nyáron egy régi nővel, és arra gondoltam, hogyan múlik ez a nap is éppen, ahogy az árnyékok hosszú sleppet vonnak körénk, elgurul a perc, amiben éppen állunk, és emlék már előző léptünk is. És sírtam, és sírt mindenki más is, és ringtunk arra a szomorú, csordultig bánattal telt, síró zenére, ami eljátszotta nekünk, mik voltunk, s legfőképp mik lehettünk volna valaha.

De a patkányfogó levegőt vett, nagy levegőt, mert már egy slukkal fújta számolatlan perc óta furulyáját. És akkor kijózanodtam. Megláttam őt, s a körötte dülöngélő, síró embereket. A távolból homokot fújt a szél, egyre vadabbul. Finom réteg rakódott mindenre, beette magát minden rendű és rangú résbe, s fakó sárga színnel vonta be a falakat és az embereket. Azok csak ültek és ringtak a levegővétel után újrainduló muzsikára. Arcukon végigfolytak a könnyek, szántásokat vágva az arcukra száradt homokba, de a homok újra betemette a szántásokat és a könnyek újra kivájták azokat.

A patkányfogó furulyázott és lelépett az emelvényről, elindult a hegyek irányába. Amint megfordultam, csak jöttek, jöttek, jöttek az emberek Pestről át…

A néma városban aznap este eleredt az eső. A hidakon még gyalogoltak az emberek, követték a furulyaszó után hömpölygő tömeget. A szomorú melódia tompán visszhangzott a budai hegyekről. Alig maradtunk a városban, és azok közül, akiket a patkányfogó elvitt, nem láttunk többé senkit. Felvitte őket a hegyre, de hogy merre lehetnek, jó kérdés.

Itt állunk a körúton esténként, a hegyek felé bámulva. Lassan múlik a nyár, egyre hűvösebb van.  Mindent betemetett a homok. Van itt valaki rajtunk kívül? Van itt valaki?

3 Comments

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s