Lépéselőny

Tárlat: Terápia, Blinken OSA Archívum – Centrális Galéria, Budapest [Küszöb Fesztivál]

Dobokay Máté: ua, 2018

 

Végéhez ért az idén először megrendezett Küszöb Fesztivál. A kiállítássorozat olyan – óhatatlanul is csak átmeneti – támogató intézményrendszeri struktúrát kíván biztosítani, melyben a pályakezdő képzőművészek lehetőségeinek (ön)reflexív tematizálása révén azok kiterjesztése is megvalósulhat. A fesztivál központi – és egyetlen – csoportos kiállítása, a projekt főszervezője, Don Tamás által kurált Terápia a személyes tapasztalatok közösségi feldolgozásán keresztül kísérelte meg a rendszerszintű hiányosságok verbális és műalkotások általi megfogalmazását. A kérdésben ugyancsak érintett kurátor a művészek válogatásával olyan reprezentatív mikroközeget hozott létre, mely a benne artikulálódó attitűdöket és művészi praxisokat illetően heterogén, ám az azokat aktuálisan befolyásoló élethelyzet tekintetében igen hasonló. A kiállítók a tárlat előtt fél éven át két pályakezdő pszichológus vezetésével, csoportos foglalkozások keretében vizsgálták azokat az anomáliákat, melyeket az induló művészek helyzetének erős intézményrendszeri meghatározottsága és e rendszerbeli helyének tulajdonképpeni meghatározhatatlansága teremt. A „művész-lét” – képesség – és társadalmi lét – piacképesség – távolsága (Kazsik Marcell: Supernormal project); a művészeti intézményrendszert jellemző jogi és etikai „egyezményes” eljárások életszerűtlenségének feszültsége a személyes valósággal (Balogh Viktória: Szerződés); a művészetközvetítés terének funkcióvesztése (Demeter Dávid: artist really uses the white cube) és kommunikációs zártsága (Tóth Balázs Máté: Csoda I–II); illetve a bizonytalan fogalmi alapokon álló meggyőződések illékonysága (Lima Victor: Egymásodpercesek) mind tartósan nyomot hagynak a pályakezdő művész attitűdjén, míg az a szisztémán belül önmagának nyomát sem látja (Dobokay Máté: ua).

Részlet a tárlatenteriőrből

Mind a kiállítás által felvetett, mind pedig az annak kapcsán felmerülő kérdések vizsgálata során fontos szem előtt tartani, hogy a „művész-lét” önreflexív tematizálása, a közismert – és közoktatott – Történet túlzott evidenciája ellenére, lényegibb puszta szentimentális beavatási ceremóniánál; több kanonikus művész-szerepek láncolatához való csatlakozásnál, melyeken a saját létmód folyamatos igazolása gyanánt feltétlenül túl kell esni. A saját szerep és élethelyzet felülvizsgálata különös fontossággal bírhat a művészi pálya azon szakaszában, amelyben a művész ugyan már rendelkezik bizonyos tapasztalattal önmagáról mint alkotóról, illetve releváns fogalomkészlettel a művészet intézményrendszerére vonatkozóan, mégis e kettőt látszólag lehetetlen aktuálisan működő összefüggésbe hoznia. Érintettsége már fennáll, de helyzete még nem tisztázott.

 

Ebből az ellentmondások által meghatározott, de a pálya egészét tekintve talán a legkevésbé rögzített pozícióból – a küszöbön állva – a művésznek idő- és térbeli lehetősége nyílik arra, hogy helyzetére tudatosan ránézzen: megfigyelje, megértse és verbalizálja azt. Az objektivált tapasztalatok és benyomások a küszöböt jellemző statikusság és a megfigyelői aktivitás kettős viszonyában körüljárhatóvá, több irányból vizsgálhatóvá lesznek; az önismeretet végző távolabbi, átfogóbb nézőpontot választhat, hátrébb léphet vagy egy pillanatra le is ülhet. 

Balla Csönge – Thury Lili: Tarthatatlan, 2018

Ideálisan az önismereti folyamat minden egyes rövid és hosszú távú intézményi működés során lezajlik, melynek feltételeit elsősorban az adott intézménynek kell biztosítania. Az előbbiek fényében fokozottan igaz ez a művészeti oktatás helyeire; a tudáshoz való hozzáférés mellett a művészek önmagukról való tudásának lehetőségét is meg kell teremteniük. A művészeket időről-időre olyan helyzetbe kell hozniuk, melyben az önreflexió minél változatosabb formában valósulhat meg. E tekintetben az egyetemek sajátos közegében kézenfekvő a közösségiség gyakorlata, hagyományosak a különféle együttműködések. Az önismeret itt hasonló léthelyzetű emberekkel való interakciókon keresztül bontakozhat ki, azaz egy olyan miliőben, melyben a rögzült – passzív – személyes realitás „változó közössé” – aktívvá – válhat. Aktuálisan a helyzet mégis az, hogy a felkínált intézményi ösztönzés egyfelől igen ritka, másrészt a művészek részéről a kooperációra való hajlandóság az artikulált igények ellenére sem feltétlen. Nem arról van szó, hogy elutasítanák egy közös tapasztalati tér lehetőségét. Az érdekeltek – mind közül a kezdeményező intézmény leginkább – ugyanakkor hajlamosak arra, hogy saját realitásukat féltve minél definiáltabban lehatárolják azt, hogy aztán a fragmentumokat hierarchikus rendbe szervezzék. Egy ilyen szisztémában viszont nemcsak az együttes gondolkodásra nincs lehetőség, de egy közös nyelv kialakítására és elsajátítására sem, melyet alkalmazva a közös gondolkodás egyáltalán elindulhatna. 

Molnár Judit Lilla: Függő helyzet, 2018

E függő helyzetben akad néhány olyan köztes láncszem – és tulajdonképpen bármelyik viselkedhetne ekként –, mely kizárólag erősen meghatározott feltételek mellett és mindig csak ideiglenesen újrastrukturálhatja – új helyzetbe hozhatja – a láncolat egy részét. Az ilyen vállalkozás az érintett művészeti szereplők mindegyike számára kockázattal jár, így a kezdeményező kénytelen olyan formát választani, melyben a kockázat azok realitására nincs tényleges hatással: ideiglenes játékteret épít. Mégpedig úgy, hogy az addigi hierarchikus struktúrát a lehető leginkább átrendezve a résztvevőket egymás mellé ülteti, és a székekből kört alakít. Ebben az új viszonyban a kijelölt közös tapasztalati tér – „a körön belül” – mindenki számára teljesen és egyformán beláthatóvá válik. Körbejárható lesz, tágul vagy szűkül annak megfelelően, hogy a kört alkotók mennyit és milyen módon engednek bele a saját realitásukból. A kör zártságának ténye elég biztonságot jelent a helyzet tudatosításához: bárki egyenesen ránézhet a másikra, megfigyelheti, hogy a kör mely pontjai utalnak vissza saját élethelyzetére, és észlelheti, hogy mások hol és hogyan térnek el attól. A körön belül ugyanakkor nincsenek rögzített pozíciók: a látottak szerint bárki bármikor újragondolhatja saját szerepét, stratégiáját. Így válik a spontán vagy tervezett interakciókon keresztül folyamatosan – ülésről ülésre – a játékosok személyes benyomásaiból olyan közös értelmezési keret, melyben már kialakítható egy közös fogalomkészlet, közös nyelv. 

Secco@Fresh.ko (Keresztesi Botond és Szigeti Árpád): Gazdálkodj OFFosan, 2015

A kollektív verbalizáció lehetősége pedig alapjaiban változtathatja meg nemcsak a játékosok, de a láncszemek beállítódását is: a művészeti intézményrendszert jellemző problémák, anomáliák, hiányosságok, illetve az ezekre adott javaslatok és stratégiák megfogalmazásával azok passzív elszenvedőkből megoldás-orientált cselekvőkké válhatnak. Ettől fogva az önismeret folyamatát nem az a kérdés határozza meg, hogy milyen érdekek és törekvések láncolata hozta létre azt a rögzültnek vélt szisztémát, ami a jelen helyzetet látszólag determinálja, hanem hogy miként lehetséges úgy változtatni, korrigálni a személyes taktikákon, viselkedésmódokon, hogy azzal az egyén kijátszhassa magát ebben a rendszerben – és kijátssza magát a rendszert. Az objektivált tapasztalatok egymás mellé helyezhetők úgy, hogy arra teljes rálátás nyíljon. Csoportosíthatóvá és újra-csoportosíthatóvá válnak aszerint, hogy mely pontok utalnak vissza egymásra, hol vannak átfedések, melyek azok, amelyek esetleg kiválthatnák egymást – egy fehér javaslat egy piros problémát, vagy két fekete egy fehéret.

A kiállítás panaszfala

A kiállításban felvetett és az általa felmerülő kérdések vizsgálata során fontos szem előtt tartani ugyanakkor azt is, hogy a játékban mindig van tét: a közös „művész-lét” tematizálása apropóján együtt-cselekvővé alakulók egymás versenytársai a székfoglalósban. És bár a játék folyamatát a résztvevők döntései befolyásolják, az egyes döntések eredményére hatással van a többiek lehetséges választása – a körhinta mozgását pedig mindvégig a játékmester irányítja.

 

Nagy Zsóka

 

A Terápia című csoportos kiállítás a Küszöb Fesztivál keretei és a Blinken OSA Archívum – Centrális Galéria falai között volt látható május 7-e és június 10-e között. A fesztivál többi tárlata itt böngészhető.

One Response to Lépéselőny

  1. […] Az írás a május 24-én elhangzott kiállításmegnyitó-szöveg szerkesztett változata. Hajdu Zsófia tárlata június 21-ig látható a Liget Galériában. (A Küszöb Fesztivál központi kiállításáról szóló recenzió itt olvasható.) […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

w

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: