Évzáró körkérdés: Smid Róbert válaszol

A 2017-es év végéhez közeledve költőket, prózaírókat és kritikusokat kérdeztünk az év legfontosabb műveiről.

Smid Róbert
Smid Róbert

Melyek szerinted 2017 legjobb magyar szépirodalmi művei?
Mivel már annyian elmondták, néhányan pedig felmondták nagyjából ugyanazokat a címeket, illetve a Könyvesblog éves rangsora számomra is konszenzuális, inkább azokról a kötetekről beszélnék, amelyek váratlanok voltak, vagy kicsit tudományosabban, horizontváltást idéztek elő nálam.
Biztató pályakezdésnek tartom Horváth Veronika és Dezső Kata debütáló versgyűjteményeit a Minden átjárhatót, illetve az Akiket hazavártakot. Mindkettő a születés és a halál kérdéseivel foglalkozik a családi viszonyok társadalmi és biológiai aspektusain keresztül, poétikájukban pedig egyértelműen a kauzalitás és a kronológia megbontását hajtják végre ennek eredményeképpen. Komoly lírai teljesítmény mindkettőjüké, szépen tovább-bontják azt a keserű, veszteségekkel teli metafizikát, amit talán Izsó Zita kezdett meg ebben a nemzedékben. Nem mellesleg birtokában vannak azon szakmai tudásnak is, amelynek kevesen a fiatal költők közül: a szabadvers nem azt jelenti, hogy képeket halmozok egymásra és néha ütök egy entert. További meglepetés volt Szalay Álmos antológiaregénye, a Fák mindenütt. Amellett, hogy iszonyat jól ír párbeszédeket – amin nem csodálkozhatunk eredeti végzettségét tekintve – a szöveg egésze jól dramatizált, szerkezete és dinamikája biztos kézben tartott, ezért nagyon jól tud működni az olvasóra gyakorolt hatása. Ritkaságszámba megy, hogy egy (újra)kezdő ilyen szintű vállalkozása – ennél nem merem jobban meghatározni, nehogy elspoilerezzem – elsőre sikeres legyen, ne pedig értékelendő kudarc.
Aztán ott vannak a felületesen fordulatoknak tűnő művek a pályán. Pál Sándor Attila Düvője a magyar líra Arany-féle népiességét képviseli egészen bátran 2017-ben. Vagyis nemcsak, azazhogy elsősorban nem a romantizált falusi motívumok miatt tartható falupoetikának, mint inkább az ütemhangsúlyos verselés számtalan ritmusalakzatának kreatív, az adott tematikához (körtánc, ballada, stb.) valamilyen módon viszonyt kialakító alkalmazása folytán. Szijj Ferenc Növényolimpiája már keményebb dió, de talán épp azért nem maradhat ki a felsorolásból, mert nem született róla olyan kritika, amelyből ne áradna a recenzens zavara, amikor Szijj eddigi munkásságához próbálja kötni ezt a regényt, illetve akkor is, amikor megpróbálja szétszálazni a szöveg verbális és időbeli viszonyait. Szerettem még, hogy Tóth Kinga prózában folytatta a kiborgköltészetét az A holdvilágképűekben, és ha már az önéletírásé volt az év, számomra fontos olvasmány volt Györe Balázs Amerikai grafitja. Utóbbi – Nádas, Vida, Kemény, stb. mellett – azért sem maradhat ki, mert a kunsztjai a kompakt terjedelme vagy a követhetetlen családi viszonyok és a nyelvváltások által kiváltott szándékos káoszban – mely, nincs kétségem afelől, hogy nagyon pontosan mutat rá az emberi élet és identitás narratívákat nélkülöző részeire – sokkal látványosabbak, mint az év irodalmi toplistáinak az élén egyébként joggal szereplő művekben. És akkor ott van még Gerőcs Péter Ítélet legyen! c. esszégyűjteménye, amely valóban könyörtelen ítélet arról az időszakról, amikor az irodalomkritika és -esztétika, illetve a magas irodalomtudomány gyanúsan méregetik egymást, közben ellehetetlenül a minőségi félrekalibráció korrigálása. Hogy ebből nem lett botránykönyv, pontosan alátámasztja a szöveg egyik sugalmát: jobbára mímeljük a szakma komolyanvételét. Valamennyire kakukktojásként említeném a Nyugat+Zombikat: egyáltalán nem értek a képregényekhez, de nagyon tetszik a grafikai világa.

 

Mely világirodalmi műveket szeretted a legjobban 2017-ben?
Karl Ove Knausgård Min kamp hexalógiáját kezdtem el olvasni mostanában, nagy valószínűséggel kellemes mélypontról indítom ennek köszönhetően az új évet. João Tordo Memory Hotelje már egy fokkal vidámabb olvasmány volt, amelynél nem lehet nem kiemelni a fordító teljesítményét. Az idén „messzireszakadt” Urbán Bálintnak egyszerre kellett portugálról magyarra fordítania úgy, hogy a Paul Auster-féle posztmodern amerikai prózanyelv magyar allűrjeivel is le kellett permeteznie a honosított szöveget. Szerintem sikerrel járt, mert jóval ismerősebbnek tűnik a regény nyelvezete, mintha csak egy tisztán portugál regényt olvasnék magyarul. A Fitzgerald-dömping, vagyis a Dunajcsik Mátyás fordításában az amerikai kiadást villámgyorsan követő Meghalnék érted c. gyűjteményes kötet, illetve az Amazon által készített The Last Tycoon limited series, nálam úgy csapódott le, hogy a húszas évek első felének novellisztikájához fordultam, a Flappers and Philosophers, a Tales of the Jazz Age és a All the Sad Young Men felé.

 

Voltak-e olyan irodalomtudományos vagy kritikai kötetek, melyeket szívesen olvastál idén?
Szilágyi Márton Arany-monográfiája az emlékév kiemelkedő tudományos mérföldköve: amennyire szerénykedik a kötet bevezetőjében, akkora teljesítmény valójában a Szilágyi által kitűzött cél: „Az a cél, hogy ne próbáljam meg axiómának tekinteni azt a minden magyar olvasóban többé-kevésbé benne élő tételt, miszerint Arany János a legnagyobb magyar költő – inkább ezt is bizonyítandó tételnek tekintettem, s érveket kerestem hozzá.” A második nagyobb részben, az Arany és „a kisebb költemények” címet viselőben különösen jelentős és nem csak szűk értelemben filológiai téteket mozgat – mondom ezt úgy, persze, hogy nem vagyok XIX. százados. Hasonlóan fontos mű és abszolút unikális a Hansági Ágnes, Hermann Zoltán, Mészáros Márton és Szekeres Niki által szerkesztett Mesebeszéd tanulmánykötet a gyerek- és ifjúsági irodalomról; ebbe először a FISz táborban tudtam belenézni, ugyanis a Könyvhéten mind egy szálig elkapkodták a példányokat a bemutatót követően!
A nemzetközi kultúratudományi felhozatalból főleg a posztdoktori projektem ihletforráskeresése közben kezembe akadó könyvekből tudok válogatni: J. Jerome Cohen Stone c. nagyon furcsa monográfiája és a mindig zseniális stílusú Tim Morton előadássorozatát írásba foglaló Dark Ecology már csak azért is említésre méltók, mert laid-back nyelvezetük és a heideggeri etimologizálás falig elvitele mellett nem feltétlenül azt kérdőjelezik meg, hogy voltunk-e valaha is modernek, mint inkább azt a kérdést teszik fel, hogy mivel vagyunk beljebb a modernségünkkel. Az Erich Hörl és James Burton által szerkesztett General Ecology: The New Ecological Paradigm pedig igazi best of both worlds kategória, a ma igen népszerű ökológiai trendre felült nemzetközi kultúratudós nagyágyúk egy-egy cutting edge tanulmányával.
Nem idei és nem kötet, de Molnár Gábor Tamás szólt nekem nyár végén, hogy a Literán fent van Kelevéz Ágnes hosszú interjúja Balassa Péterrel: ezt év végén nagyon szívesen olvastam, főleg a II. és III. részek járulnak hozzá nagymértékben a generációm önmegértéséhez – a felsőoktatás helyzetétől a kompromisszumok nélkülözhetetlenségén keresztül a szekértáboros gondolkodás anatómiájáig és mechanizmusaiig. Nem az a fontos benne, hogy hiába reménykedett bizonyos árkok betemetődésében, azok csak megmaradtak, mert könnyen azt a megállapítást tehetnénk ennek alapján, hogy itt ’93 (’83?) óta semmi nem változott. Éppen ellenkezőleg, ha visszatekintve Balassa álláspontját sem kezeljük a koordináta-rendszeren kívüliként, inkább szembetűnő az, hogy bár a frontvonalak nem mozdultak, maga a harctér és a csata dinamizmusa – de sok lesz már a militáns figurákból – teljesen átalakult: ebben a helyzetben a megmaradt és örökölt reflexek, amelyek egy-egy új eseményhez való attitűdünket döntően befolyásolják, nagymértékben anakronisztikusnak hatnak az interjú elolvasása után. Legalábbis az egyik jelenkori törésvonal egészen biztosan azok között húzódik, akik úgy gondolják, valami valamikor elromlott, félrement („Miért hagytuk, hogy így legyen?” paradigma), és akik szerint ez sosem lehetett volna másként, mert egy bizonyos szemszögből tök logikusan következetek még a disszonáns elemek is az elmúlt 40 év irodalmi szcénáján (anti-nosztalgia paradigma).

 

Mely irodalmi rendezvényeket szeretted a legjobban 2017-ben?
A már említett és mindig kiváló (idén pedig különösen nagy dobásokkal előrukkoló) FISz tábor és a Könyvhét mellett élményszámba ment az Írószövetség által gimnazistáknak szervezett írótábor Zsennyén: egészen furcsa volt azzal szembesülni az ott töltött napon, hogy a tizenévesek mennyire komolyan készülnek a szépírói hivatásra, és hogy az éjszakai buli alapja nem a kevert, hanem az egymásnak szóló felolvasások, a közös gondolkodás a szövegeken. Kulcsár-Szabó Zoltán Szimpla Cafés könyvbemutatója, ahol Bednanics Gábor tett fel unortodox kérdéseket, szintén az év top irodalmi eseményei között van számomra. A konferenciák közül nagyon produktív volt a Szabó Lőrinc emlékére rendezett konferencia (ELTE BTK ÖH – PIM), az Apokrifról szóló tanácskozás (DOSz) és a Radvánszky Anikó és Orbán Jolán áldozatos munkájának köszönhetően minden évben jó hangulatú és inspiráló Derrida-ülés (PPKE – PTE).

 

Milyen folyóiratokat olvastál szívesen idén?
Mármint az Apokrifon kívül, ugye. Nagyon szerettem a Prae antropocén számát, – ez önreklám, de a szépirodalmi rész is telitalált – a Tiszatáj februári számában, az Alföld Arany-számát, a Bárka humorfesztiválos számát, a Kalligram nyári dupláját. Az online megjelenések közül természetesen a Szifonline idén is könyvjelzőzött volt, illetve mindig nagyon várom a Műút Dűlő mellékletét. Az Irodalmi Szemle online-ra Gál Soma és Szalay Álmos szövegsorozatai miatt kattantam rá idén. Az A Szem pedig annyira sokszor bukkant fel a Facebook feedemen, hogy szerencsére rájöttem: nem egy tudnodkel.com vagy ebredomagyarok.hu kategóriájú, misztikus tudást ígérő oldal, hanem az egyik legmenőbb progresszív-experimentális irodalmi és kultúratudományos portál. És persze az ég valamennyi kegye kísérje minden lépését annak, aki az ÉS honlapján kitalálta a reklámnézős alternatíváját az smsnek.
A nem magyar periodikák közül a LiLi, az Arcadia, a Theory, Culture & Society, a Critical Inquiry, az MLN, a Representations, a Qui Parle, a Prallax, a Literary Geographies és a Fibreculture azok a print és online tudományos fórumok, amelyeket idén is igyekeztem követni. Kerekes Amálnak köszönhetően idén rábuktam a Le Foucauldien-re is. Továbbá követem még a The New Yorker könyvrovatát (a többi résztől elbúcsúztam, és a The Atlantickal pótoltam, ahol kevésbé gurult el a gyógyszer a Trump-érában, vagyis még közölnek ténylegesen elemző cikkeket), valamint a Times Higher Education és a The Chronicle of Higher Education online változatait. Utóbbiak nemcsak azért hasznosak, mert gyakorlatilag az első világban mindenütt jelenlévő felsőoktatási kérdésekkel, kihívásokkal és problémákkal foglalkoznak, hanem egy csomó hasznos pedagógiai fogást is el lehet sajátítani a cikkekből.

 

Melyik apokrifos publikáció volt a kedvenced idén?
Egyértelműen az Apokrif all stars, a 2017/1. szám, en bloc.

 

Mely 2018-ra tervezett könyveknek várod a megjelenését?
Mielőtt erre rátérek, egy folyóirat megjelenését is várom: ez az ELTE frissen megalakult Digitális Bölcsészet Központjának nemzetközi folyóiratáét. (Illetve tűkön ülök, hogy a kezembe vehessem a Zeitschrift für Kulturwissenschaften 2018/1-es Mapping tematikájú számát.)
A könyvek közül nagyon várom Juhász Tibor új kötetét, bár most nem nagyon tudom, hogy a líra vagy a próza jön-e előbb. Reménykedem abban, hogy Nyerges Gábor Ádám hányatatott sorsú kézirata megnyugvást talál valamely kiadónál, illetve Mucha Dorkának is nagyon szorítok, hogy az új év pozitív kiadói visszajelzést hozzon. Várom még Csikár Norbert Adrián debütálását is, amelyben én is bábáskodom, ha minden jól megy: egy új Termelési-regény auráját árasztotta a kézirat első olvasásra. Szendi Nóra új kötetét is szeretném már olvasni, persze nem csak azért, hogy mennyire hatott a ledorongolásom, amit az első regényére rászabadítottam. Érdekel, milyen lesz Zoltán Gábor új könyve, amiből végül mégiscsak megszületett az Orgia. Shrek Tímea novelláskötetét szintén olvasnám már, mert olyan idegenségtapasztalatot kínál, amely nem sokszor esik meg velem a magyar irodalomban: Kárpátalja XX. századi és jelenlegi traumáiról a nagypapájával való viszonyán és a saját tanítói tapasztalatán keresztül fog mesélni – csak sajnálom, hogy nem dialektusban írja. És persze ott van Gerőcs új regénye, amelynek csak – ahogy Németh Gábor nevezte – forgácsai a nemrég megjelent esszék; akkor milyen lesz maga a regény?!

1 Comment

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s