Feketemosó: Úton

feketemoso-uj-kozepesItt, Hollandiában az ablakok az utcára néznek, nincs magas kerítés, belátni az otthonokba. Zavarbaejtő, de izgalmas. Már ismerek egy középkorú, pocakos férfit, aki esténként újságot olvas a kanapén. Egy kalácsképű macskát is, aki az ablakban trónol. Utóbbi már észrevett, előbbi még nem. – Murzsa Tímea írja az Apokrif blogját. 

Furcsa dolog ez az utazás.

Kiskoromban mindig megkértem a pótnagypapámat, hogy vigyen el buszozni vagy villamosozni. Nem kell konkrét helyre menni, csak menjünk. Üljünk le, nézzük a néniket, bácsikat (arról persze nem volt szó, hogy kérdezzük is meg őket, hogy miért csókoloznak, miért csúnyák, miért nagy az orruk — de én azért megtettem). Ez a mai napig megmaradt. Külvárosi lévén órákat utazom a “városba”. Szeretem ezt a holt időt, én nagyon ritkán olvasok ilyenkor, inkább figyelek: kifelé.

Nem arról a toposzról van szó, hogy közben megismerem magam, külső táj, belső táj. Nincs ebben önreflexió, és ez az, amit végtelenül élvezek benne. Hálás vagyok, hogy kikapcsolhat az agyam, hogy egyedül lehetek. Persze, ott vannak körülöttem az emberek, de nem kapcsolódom hozzájuk. Ez az én kis hordozható magányom, a szó legjobb értelmében.

De azért picit mégis megismerem magam. A távok két éve megnőttek, a finnországi félévem miatt, és ez azóta is tart. Látogatom a barátaimat, a barátomat. Repülök és vonatozom. Ez még jobb élmény. Állandó bizonyítása annak, hogy meg tudok oldani helyzeteket, teljesen egyedül. Az első ilyen Helsinkiben volt. Nem találtuk a buszt Jyväsklä-be, a fogadóvárosunkba, majdnem lekéstük. Sok embert leszólítottam, összekapartam minden bátorságomat, megpróbáltam megkeresni magamban azt a valakit, aki összeszedett is tud lenni.

Asszertív. Ez, aki ismer,valószínűleg tudja, hogy egyáltalán nem alapállapot nálam. Szétszórt vagyok, általában csak egy dologra tudok figyelni, de arra az egyre olyan erővel, hogy órák múlva ébredek rá, hogy még pozicíót sem váltottam az elmúlt pár órában. A családom ezt meg is szokta, kisegítenek, bármikor, bármiben. De amikor egyedül vagyok, új helyen, muszáj átváltanom. Hogy aztán jöjjön az annál is nagyobb megkönnyebbülés: mikor már biztonságban vagyok azzal, akihez jöttem, teljesen rábízhatom magam. A nyelvet nem értem, semmi nem akadályoz meg abban, hogy visszakerüljek abba a burokba, ahonnan nézhetem a várost, ami más, mint amit megszoktam. A homlokzatokat, a macskakövet, a templomtornyot, a kutyákat. Az arcokat. Itt, Hollandiában az ablakok az utcára néznek, nincs magas kerítés, belátni az otthonokba. Zavarbaejtő, de izgalmas. Már ismerek egy középkorú, pocakos férfit, aki esténként újságot olvas a kanapén. Egy kalácsképű macskát is, aki az ablakban trónol. Utóbbi már észrevett, előbbi még nem.

Ma folytatom a keresést, leltározom a várost. Kicsit félek, mi lesz, ha a pocakossal összevillan a tekintetünk. De majd lesütöm a szemem.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: