Szegő Márton novellája (online megjelenés)

Felszívódás

Ők hárman voltak a legjobb barátok az osztályban. Nem volt nagy osztály, egytől húszig húzódó volt az a névsor – már ugye létszámilag –, amelynek birtokosai Szín Tanár Úr felügyelete alatt töltötték iskolai idejük nagy részét. A kis részét inkább egymás felügyelete alatt szenvedték, avagy ha szerencsések voltak, szórakozták el.

Mindhármuk utálta az iskolát – nem meglepő, gyerekek –, na de annál érdekesebb, hogy egyikük ennek ellenére, nem hogy jól, de kiválóan teljesített. Ez alatt azt értem, hogy szó szerint kivált társai közül, valahogy a tanárok is máshogy tekintettek rá, tiszteletbuborékjuk övezte őt, mely minden egyes helyesen megoldott, majd beadott dolgozat után csak puffadt-puffadt – persze olykor, ha akadt ideje, maga kreálta feladatokat is megoldott, melyek meghaladták volna amúgy is egy ötödikes gyermek képességeit –, mígnem hazaért, ahol szétrobbant, annak minden fényével és csillogásával. Két okból. Egyrészt, nem fért volna be az ajtón, hiszen szerény kis házikóban élt a család, ami inkább fél-család, ám próbálkozhatott volna az ablakon keresztül bejutni a szűkös életterüket képező objektumba, de az apja korábban, amikor még velük élt, egy sörösüveget próbált meg háttal bedobni a kukába a tükörből leselkedve, amit sikeresen végre is hajtott, ám felesége, nehezményezve ezt a tevékenységet, bátorkodott felemelni hangját, ezáltal is kikövezve utat gondolatainak, melyen leginkább Mr. mégis, mi a faszért kell ezt mindig csinálni és kedvese, rohadj meg Kisasszony sétálgattak andalító mámorban. Erre a férfi bátorkodott felemelni a nőt, és bizonyítani, hogy igenis, a céltalálat nem egyszeri eset, kivágta a nőt a csukott ablakon. Másrészt nem is sajnálta annyira a kislegény, ha durran a nyálkás szappanburok, minden nap írtak dolgozatot valamiből, így képes volt megtermelni a kellő számú sárgás-rózsaszínes kerek szájjal rendelkező tanárállományt, mely büszkén és kitartóan pumpálta a levegőt a kis kedvenc nagy, ám nyúlós ketrecébe.

Egy nap, mikor épp hazafele tartott az iskolából, fura zajra lett figyelmes a háta mögötti széles betonsáv végtelenjén. Mire megfordult, azon szándékából kifolyólag, hogy a hanghoz egy képet, vagy ha azt nem is, legalább egy alakot társítson, ami azért szükségszerű ilyen helyzetekben, hogy ezeket megoldja az ember, vagy legalábbis a lehető legjobban döntsön a számára lehetséges alternatívák közül, addigra a hangot kibocsátónak hűlt helye volt a kisiskolással együtt. Csak a kék hátitáska maradt hátra egy nagy nyáltócsában, melyből az önbizalomhiány pótlékának és a megfelelési kényszernek fénynyalábjai sugároztak, de persze lehet, hogy csak a nap sütötte erősen, mindegy. A lényeg, vakító látvány lapult szét a szürke csíkon.

Az eltűnt kisiskolás, Emil anyja teljesen kiborult. Ezúttal nem fizikális valójában, hanem inkább mentális teljességében. Kiborult az elméjét racionális korlátok közt már csak alig tartó, gyengécske alapokon álló és ritkított vakolatú fallal bíró házikójának eddig még csak épp, hogy megrepedezett üveglapú ablakán. Csak úgy ömlött ki belőle, akár egy tollhegyből az önálló életre kelt tinta. Mindent beborított.

Mániájává vált eltűnt gyermeke meglelése. Úgy érezte, nem számíthat semmire, senkire, ami kicsit is hivatalos vagy törvényes. Ezek – vélte a nő, Noni – nem kapkodnak, nem elég alaposak, vagy ha azok is, akkor túl alaposak, csak hátráltatják saját magukat. Kvázi válságparadoxon-lények. Minden valóságfoszlányt érintő és deformalizáló elméjében kreált terve alapján arra jutott, a legnagyobb segítséget Emil két barátja testesíti meg. Fiát ők ismerik a legjobban, már persze saját magán kívül, velük töltötte szabadideje elég nagy szeletét, logikus. Egykorúak, egy gondolkodás, egy út, egy cél.

Rövid óraegyeztetés után indult is a keresés. Megállapodtak, hogy Noni elviszi őket kocsival a táska lelőhelyére, majd a srácok bemennek az erdőbe, körbeszaglásznak, míg a nő az út másik oldalán található farengetegbe veti bele magát hasonló céllal, és kerek egy óra múlva találkoznak, megbeszélik az újonnan szerzett tapasztalataikat, aztán az elmondások alapján újraszerveződnek, kivéve, ha meglelik Emilt.

Beléptek mindahányan az erdőbe. Este volt, így zseblámpa fénye világította be a látóterüket, akár egy kézben hordozható kicsi nap, ami nem égeti a tenyerüket. A talpuk alatt minden ropogott-recsegett, míg nem egy nyálkás és büdös mocsárféleségbe lépett a nő, amit közelebbről megszemlélve rájött, hogy szarvas rakományozta szar. A fiúk is megtorpantak e pillanatban. Mindkét osztag hallott valami egészen furát a háta mögül. Körülbelül másfél perce kutakodtak az erdő mély és szeles vitrinjében, melyben ezer polc volt, ha nem több, mikor megfordultak, akárcsak Emil pár napja. A mozdulat magával vonta a zseblámpákból áradó fény irányát, majd annak hiányát. Minden sokkal hűvösebb lett.

A gyerekek és a nő fejében különböző gondolathullámok folytak át. Lehet, hogy valaki követte őket, talán pont az, aki felelős Emil felszívódásáért, talán Emil az, aki így hörög, mert megfázhatott és nem tud beszélni, vagy kimetszették a hangszálait, hogy lanthúrként használják, melytől csak édesebb lesz a muzsika, vagy csak a szárítón szakadt el az addig jól bevált madzag és most szegény kicsikéjének szerve helyettesíti azt, gondolta Noni lavinaként áramló és pusztítóan pánikbeteg tudata. A fiúk szimplán csak Emilre tippeltek. Mindhárman a hang irányába szegődtek, ami az út felől hallatszódott.

Végül a nő kiért az úttestre, az autója sehol sem volt, csak két hörgő törpét látott, amint szemük helyén aprócska, sűrű feketeség tátong, és akik fogaik, illetve nyelvük hiányában csak krákogással és morgással tudtak dialogizálni.

Mit sem gondolkodott, agyonverte mindkettőt a zseblámpájával, és hogy végleg kiiktassa őket, amikor már nem bírtak felkelni, a betonba vágta semmitmondó tekintetű fejüket, míg a fekete pontok egy nagy piros körré nem hízták magukat. Ez a kör egyre csak terjedt, már túllépett az arcokon és a betonon folytatta honfoglaló hadjáratát.

Noni újabb hörgést hallott a háta mögül. Hirtelen hátrakapta a fejét, és nyomban beleveszett annak zajába.

Ezek után – ültetési rendváltoztatás következtében – mások foglalták el a három diák korábbi helyét, és már senki sem bukfencezett ki a törött-szilánkos ablakon, pontosabban az új tulaj felesége erre nem volt rákényszerítve.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: