StrukTúra: Seth Sentry – Strange lot, Pripyat

Az Apokrif Online Zene rovata új sorozatot indít, amelynek célja, hogy minél több pályakezdő kritikus színvonalas írásának adjon publikálási felületet. Ezek az írások nem albumajánlók vagy recenziók, és nem stílusspecifikusak: az itt megjelent szövegek a minket körülvevő popkultúra sokszínűségét, egy-egy zenei művének mélységét mutatják be azok szoros hallgatásán keresztül. A struktúrák komplexitását, amely fölött a mindennapok során gyakran átsiklunk, amikor nincs túrabakancs, hogy a hangok sűrűjében barangoljunk.

– Szabó Csanád

Seth Sentry

Seth Sentry

Tetszőleges hétköznap reggel, felhajtott kabátgallér, cserepes száj, felrepedezett ujjak, keresztben jégeső, bal-jobb, bal-jobb. Seth Sentry 2008-as Waiter Minute című kislemezének dala, a Strange lot belső perspektívából – ezáltal rendkívüli érzékletességgel – mutatja be bármelyikünk hétköznapjait.

Elsőre talán bosszankodónak, akár lázongónak hat (a többször elismételt „Step aside!” felszólítás miatt), végső soron viszont mindig fásult. Egyszerű, álmos dallamra félhangosan morogjuk el a saját kliséinket, de azokat sem tudjuk cinikus megjegyzések nélkül elviselni. Mintha a rendszerint kevés szótagos, de több soron át ismétlődő rímek is csak a mantrázhatóságot volnának hivatottak elősegíteni. Az a tragédiája, hogy nincs tragédiája. Olyannyira mindennapi, hogy nem képes a saját súlyát súlynak tekinteni – hiszen minden viszonyítási rendszer kérdése. Seth világában (így írom, mintha nem a miénk volna) már nincsenek áldozatok, és nincsenek bűnösök, „yin és yang”, csak ezek összefolyása, kompromisszuma: a szürke – megvilágító erejű kép: a nagy narratívák feloldódását, erkölcs és ideológia megalkuvását illusztrálja; azt az időt, ahol már csak az indulataink mozgathatnának, ha volnának még. De „mifelénk csak sört szolgálnak, nem célt”. Az olykor használt váratlan, szürreális képek is öncélúak, valami ócska, rosszindulatú viccet szolgálnak – ahogy minden. Hát adj gázmaszkot a kanárira, úgy küldd le az aknába. Mert hát miért ne. Még egyszer legalább nevetünk. A jattot azért ne feledd.

And welcome to the day that the daisy chain
Breaks from the weight and strain, but everything remains the same
(…)
And welcome to the night that while the captain slept
We abandoned ship with our lanterns lit”

Az utolsó verzében (ahol Seth sávja szembeszökőn halkabb) találkozunk először a változás mozzanataival – a változás a megtörés, de a megtörésből sem következik semmi. Fölkínál ugyan néhány ócska megváltásképet, de mindent áthat a cinizmus. Végső válasznak a kivonulást kínálja – a hajót elhagyó legénység képével. Na most, ha egy legénység elhagyja a hajót, hol találja magát? Ugyanúgy a végtelen óceánon, csak a csónak kisebb, szűkebb és borulékonyabb. Ez Gogol, ez Kafka.

Erre a hangulatra rímel a 2015-ös Strange New Paston megjelent Pripyat. Ugyanaz a kezdősor, más az építkezés: felidézi a Strange lot alaphelyzetét és képeit, esetenként átértelmezi őket, de most sem mellőzi az ironikus felhangot – folytatása annak, és párbeszédben is áll vele. A Pripyat első része mégis mintha érvényes megoldásnak tekintené a Strange lot kivonulását, valamilyen saját világ megkonstruálását. Ugyanakkor ez az elképzelt tér közel sem ideális: a csernobili atomkatasztrófa után szellemvárossá vált Pripyat – a kiüresedés és a magány szimbóluma, a szövegben viszont menedék. Ráadásul ide is beszivárog az a feszültség, fenyegetettség, ami elől Seth menekül – minél kétségbeesettebben akar elszakadni, annál mélyebben itatja át őt és Pripyat képzelt terét egyaránt. Így pedig összemosódik a fantáziavilág a valósággal, és sem a szövegből, sem a zenéből nem a meglelt béke szól ki, hanem az üldözöttség, a frusztráció.

And I’m gone, not even a blip on the minimap
Gone where the forest is taking the city back
Gone, yeah, you see me, but already know where I’m really at
Gone inside of my head where it’s calm
So I’m sending this letter from Pripyat”

Seth felismeri, hogy az exodus nem lehet teljes, mégsem mond le róla, elfogadja, hogy Pripyatban sincsenek átlátható dichotómiák, viszonyítási pontok, ahogy a Strange lot valóságában sem voltak. Csak a saját, esendő narratíva, ami mégis egyetemes percepció.

Kondor Tamás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: