Fazekas Júlia: Tükörmozaik – az én osztottsága Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében (tanulmány)

Nádas Péter (fotó: pim.hu)
Nádas Péter (fotó: pim.hu)

A tükör motívuma végig jelen van Nádas Péter Emlékiratok könyve című regényében. Sokszor teljesen hétköznapi funkciót tölt be, máskor szimbolikus jelentés társul hozzá.i „A tükröt, a középkori szimbólumrendszer hívságokra utaló elemét, a barokk előszeretettel alkalmazta az érzékek megcsalására. Csak úgy tűnt, mintha új teret nyitna, s így »álajtónak« tekinthetjük. Pedig lehet valódi ajtó is, ha az önmagunkkal való szembesülés szimbólumaként bensőnk rejtett termeibe vezet”ii – írja tanulmánya elején Ráfi Dénes. A tükör az önmagunkkal való szembesülés eszközeként jelenik meg a regényben, a mutatott kép és az azzal való azonosság, az attól érzett különbség, a kép elfogadása válik kulcsfontosságúvá. A tükör a műben központi szerepet betöltő problémához kapcsolódik, az identitás kérdéséhez. Scheibner Tamás a szexualitással kapcsolatban írja, hogy a „regény szereplői éppen ezt, személyiségük határait próbálják kitapintani. […] Nincs olyan számottevő alakja a műnek, aki ne küszködne sokrétű identikus válsággal.”iii

Ez az identikus válság több szinten kerül előtérbe a regényben. Ennek a problémának a tárgyalására az „én osztottsága” kifejezést javaslom. A szereplőkiv az osztottság és egész problémájával küzdenek a bennük lakozó több én (megsokszorozódás, megkettőződés), a külső és belső, továbbá a „ki vagyok én?” kérdésével. Az azonosság (ahogyan az önazonosság) és különbözőség az „én és a másik” viszonylatában is megjelenik, ehhez kapcsolódik az „én és a test” – a másik testéhez való kapcsolódás, azzal való összeolvadás. Az emlékezés és az elbeszélés szintjére is áttevődik a probléma. Tanulmányomban ezeket a pontokat tárgyalom, a többsíkú tükröződés és az én kérdéskörével együtt. Mivel a probléma egészen átszövi a regényt, igyekszem a legfontosabb összefüggésekre rávilágítani, de fenntartom, hogy részleteiben tovább-bontható, elemezhető.

A regény fejezeteinek különböző elbeszélői vannak, ők azonban nem választhatók el teljesen egymástól. Nádas írja a Hazatérésben, hogy „a különböző stilisztikai értékű fejezeteknek nem csupán önálló jelentésük lenne, hanem hídként kötnék össze a bennem olyannyira ellentmondót és különbözőt.”v Az egy énben különböző, mégis azonos a szöveg szerkezeti szintjén is megjelenik. Az én kiemelt szerepe és folyamatos jelenléte a műfaj miatt is hangsúlyos. Szintén a Hazatérésből sokan idézik a következő, a témához szervesen kapcsolódó részletet: „Emlékiratokat fogok írni. Több ember, időben némiképpen eltolt, párhuzamos emlékiratát. Kicsit úgy, ahogyan Plutarkhosz az életrajzokat. És ez a több ember mind én lehetnék, anélkül, hogy én lennék.”vi Most nem a szerző és a regénybeli elbeszélő közti azonosság kérdését szeretném ezzel a tárgyalásba vonni, de hasonló benyomást kelt a névtelen elbeszélő és az egyes síkok összekapcsolása (akár másokkal való viszonya) vonatkozásában is: én lehetek, anélkül, hogy én lennék.

Mintha nem is egyetlen ember életének egymást követő szakaszaival, hanem három teljesen különböző ember életének eseményeivel lenne dolga” [II. 113] – az idézet nem a névtelen elbeszélőtől, hanem Thomas Toenissentől származik. A regény számos ponton reflektál az elbeszélők közötti kapcsolatra. A fenti idézet sem annak az alátámasztása, hogy ezek a síkok (ez a három ember?) teljesen különböző és elhatárolható lenne, hanem jelen vannak a másikban, az elbeszélő síkjában és az emlékezésében egyaránt. „[C]sak arra érzem képesnek magam, hogy önmagamról beszéljek, tehát hozzávetőleges pontossággal azt írjam körül, ami velem esett meg”. [I. 306] Az elbeszélő (aktuálisan) valóban mindig önmagáról beszél, az énről, akár a másikban jelen lévő énről legyen is szó.

Visszatérve az elbeszélők kérdésére, Ráfi Dénes írja erről, hogy „az Emlékiratok könyvében szinte azonosíthatatlanul vetülnek egymásra a különböző szintek”vii, valamint „a könyv minden szintje tükörképe az egész alkotás szerzőjének”viii (ezalatt a névtelen elbeszélőt kell érteni). A bonyolult szerkezetben (melyet átláthatóbbá tesz, hogy a különböző síkon játszódó – névtelen elbeszélő, Thomas Toenissen, névtelen elbeszélő fiatal kora – fejezetek [kivéve utolsó előtti fejezet] mindig ugyanabban a sorrendben térnek vissza) egymásba játszanak és egymást tükrözik az elbeszélők. Elhatárolhatóságukat Böhm Gábor a következőképpen látja: „az Emlékiratok könyve című regényben nem három (névtelen elbeszélő, Thomas Thoenissen, Krisztián), hanem csupán két narrátor szólal meg. A névtelen elbeszélő és Krisztián. Előbbi mint a regényes emlékirat implicit szerzője és elbeszélő énje, utóbbi mint e félbeszakadt munka szerkesztője, szöveggondozója jelenik meg. Thomas Thoenissen a névtelen elbeszélő (mint elbeszélő én) elbeszélt énjeként definiálódik.”ix Ezt Károlyi Csaba még egy szinttel tovább osztja: „Először is az implicit szerző két elbeszélőszerepre bomlik: a névtelen elbeszélőre és Krisztiánra, a tudósítóra, szövegválogatóra és kommentátorra. Másodszor a névtelen elbeszélő, aki így alárendelt implicit szerzői funkciót kap, ekkor két szerepre bomlik: a saját magáról szóló első és harmadik történet közös narrátorára, és a fiktív Thomas Thoenissenre. Harmadszor a saját életére emlékező névtelen elbeszélő is két szerepre bomlik az elbeszéltek ideje szerint: a gyerektörténet és a felnőtt-történet narrátorára.”x Az összetettség, a síkok az én osztottságát képezik le a szerkezetben is.

Krisztián némiképp „kilóg” a felosztásból, hiszen csak egyetlen fejezetben jelenik meg (különbözőségét az eltérő stilisztika is jelzi, jóval tömörebb mondatokban fogalmaz),xi perspektívája bonyolítja ugyan a regényt (más nézőpontból hogyan tárható fel ugyanaz az esemény), az én osztottságának problémájához viszonylag keveset tesz hozzá a szólama. „Ma olyannak tetszik ez, mintha én emlékeznék, de nem velem történt volna meg.” [II. 308] Ezen a ponton az emlékezésen keresztül ő is összekapcsolódik a névtelennel – mintha őbenne is lenne valamekkora osztottság, de erre nem tesz további reflexiókat. Ellenben barátjának osztottságára reflektál, családjának bemutatása kapcsán írja: „Végletes ellentétektől szétszabdalt személyiségét csak úgy tudja egyensúlyba hozni, ha megfigyeli önmagát, ha igyekszik szemügyre venni a benne dúló öntudatlan erők eredetét és okát. Ehhez az életfontosságú lélekelemzéshez azonban olyan kiegyensúlyozott szemléletre lenne szüksége, amivel éppen kiegyensúlyozatlansága folytán nem rendelkezik. Ördögi körbe kerül.” [II. 310] A regény végéhez közeledve rávilágít arra a paradoxonra, ami miatt a névtelen képtelen személyiségét egyensúlyba hozni. A művön keresztül folyamatosan figyeli és kutatja önmagát, magával és másokkal való azonosságára próbál magyarázatot kapni, azonban Krisztiántól itt úgy látja, hogy éppen az osztottság miatt lehetetlen választ találnia a kérdésekre.

Thomas vizsgálata sokkal érdekesebb lehet ebből a nézőpontból. „A Thomas-történet az önéletrajzi történet tükörképe, egymásra vonatkoznak, egymást értelmezik, ezt sugallja tehát nekünk a szövegválogató kommentátor.”xii Bár nem vitatom, hogy nem leválasztható a névtelen elbeszélőről, azonban fejezetei külön állnak (a fiktív munka utolsó mondata is tőle származik), a tárgyalás esetén szükségesnek tartom a megkülönböztetést. A névtelen elbeszélő már a regény korai pontján utalást tesz rá: „mindig eszembe jutott elképzelni azt a fiatal férfit, magam helyett, aki egy régi szép napon Berlinbe jött, Melchior nagyapja volt ez a férfi, s ő lett naponta bonyolódó történetem hőse”. [I. 16] Azt azonban, hogy miért és hogyan lesz ez a férfi a történet hőse, egy jóval későbbi ponton adja meg: „Melchior elbeszélései alapján úgy képzelegtem róla, mintha egy kicsit rám is hasonlítana”. [II. 83] Az az „is” szó gyengíti a mondatot, de valójában megtudjuk belőle, hogy Thomas nem egy egyszerű fiktív hős, hanem önmaga tükörképe. Történetük hasonlóságai mellett a személyiségük hasonlóságai válnak hangsúlyosabbá. Mindketten küzdenek az én problémájával, ami értelmezhető úgy, hogy a névtelen önmaga szétesését egy leválasztott, megkettőzött énjébe is beleírja.

Az osztottság problémájának legpontosabb megfogalmazásai talán ezért tudnak a legtisztább formában Thomasnál megjelenni. „Két életre születtem, helyesebben, megosztott életem két fele” [I. 40] – itt a nyilvános és titkos életének elválasztásáról és ennek ránehezülő problémájáról ír, azonban a benne feszülő két élet összeférhetetlensége benne és a névtelenben is megfigyelhető. Amikor kettőt olvasunk a regényben, ahogyan itt is, nem szó szerinti kettősségre, két végletesen elválasztható pólusra kell gondolni. A külső és belső, a nyilvános és titkos mind kijátszható és megjelenő oppozíciók, a megkettőződés is releváns, azonban a kettő helyett inkább mindig a többre kell gondolni. Töredékek vannak, körvonalak nélkül, a kettő jelen esetben a több, a megszámlálhatatlan szinonimája. Thomas írja a másikkal való viszonyban azt is (ezt Károlyi Csaba ki is emelte címként), hogy „egymás tükörképei vagyunk” [I. 112] A tükröződés azonban vonatkoztatható az elbeszélő és az elbeszélt én viszonyára (ahogyan a másikra, a több énre, a testre stb.) egyaránt.

A névtelen elbeszélő és Thomas számára a szétszabdalt énnel való szembesülés lesz az emlékirat, önmaga megfejtése és értelmezése (utóbbi esetében az emlékirat nem készül el). „A teljesen szétesett, magába visszafordult ént csak az értelem keresése, a konstruktív munka, azaz az emlékezés mentheti meg.”xiii A szöveg az én feltárásának lehetetlenségét is problematizálja: mennyiben feltárható a korábbi én egy későbbi időpontból? Az elmondhatóval szemben kénytelenül megjelenik az elmondhatatlan, illetve annak a kérdése, hogy ez átadható-e. „Úgy hallgattam el, mint aki még szeretne valamit mondani, és fogalmam sem volt, mit akarhatok még mondani, és azt sem tudtam, miként keveredtem ide, ebben a hirtelen hamisnak, távolinak és idegennek tetsző történetben” [II. 172] A történet idegen lesz számára, mikor azt Melchiornak szeretné elmondani, önmagán, az énen kívülivé válik. „Csak valamit lehet elmondani, s én egyszerre mindent, az egészet szerettem volna elmondani, a testébe tenni, átadni, átokádni belé nagy szerelmemben, de hát hol kezdődik és hol végződik ama áhított egész? […] És nem a hallgatás-e a teljesebb egész?” [II. 173] Az elbeszélhetőségben is az egészre törekszik, azonban az én töredékességében ez nem bizonyul kivitelezhetőnek. Az oszthatatlan, a csönd jelenik meg esetleges megoldásként – a hallgatásban minden elmondott lehetőség a kimondással való tönkretétel nélkül van benne.

Böhm Gábor szerint a „regény névtelen elbeszélőjének emlékezése olyan élettörténetet konstituál/konstruál, amely nem egyszerűen valami el-múltnak a visszaidézéseként áll elő, hanem sajátos hermeneutikai aktus, az elbeszélő jelenének életösszefüggésébe a legszorosabban beleágyazódó önmagaság megsokszoroz(ód)ása révén.”xiv Az emlékezés nem függetleníthető a múlttól, a regényben az idősíkok azonban nem szétválaszthatók, Szegedy-Maszák Mihály meglátása szerint „múlt és jelen egyidejűnek tetszik”.xv A névtelen elbeszélő gyerekkora a hármas felosztásból (nem számítva most Krisztián fejezetét: névtelen − Thomas – gyerekkor) az egyiket adja. A gyermeki tapasztalás, a gyermeki és felnőtt én kettőssége jelenik meg ebben. Thomka Beáta írja, hogy az „én meghatározhatatlanságával együtt az én ideje s idejei is mind nehezebben ragadhatók meg egymástól éles elhatároltságukban […]. A pillanatok kitágulnak, az idők-terek egymásba illeszkednek, olyan evidenciák veszítik érvényüket, mint amilyen a folyamatok ideje-rendje.”xvi A gyermekkel egy időben mindig ott van a későbbi én, és fordítva, a múlt része a jelennek, nem valami elmúlt tapasztalat, hanem élő és jelenvaló. Ezzel együtt az elbeszélő előhívja gyermeki énjét, élővé teszi az általa megélteket, úgy mutatja be őket, ahogy az akkori énje átélte azokat. „A gyermekkor terének, erdejének, ösvényeinek felidézése a kezdet és a vég értelmében szembesít egymással két időt, állapotot és létérzékelést.”xvii Az érzékelés eltérő, múltbeli és jelenbeli énről van szó, a kettő azonban nem világosan elválasztható, egymásba mosódnak (a gyerek egy múltbeli, de most is látható tükörkép).

A gyermeki énnel együtt fontos problémává válik az elbeszélő számára a leszármazás kérdése.xviii A névtelen elbeszélő számára kérdés, hogy ki az apja (az utolsó fejezetben ezt szeretné megkérdezni Stein Máriátólxix – ekkor már nem gyerek, egész életét meghatározza ez a megválaszolatlan kérdés). Hamar János, az apja és az anyja az egyik hármas a regényben, ahogy minden szerelmi viszony megragadható ilyen hármasokban – és ugyanúgy tovább bontható/bővíthető (pl. itt akár Stein Máriával stb.). Thomas szüleihez fűződő viszonya is az én osztottságának leképeződése. „[M]indig attól szenvedtem, hogy két dolog, két jelenség, két személy közé voltam bevetve, akárha egymáson csikorduló malomkövek közé! már legkoraibb emlékeimben is! mikor mondjuk anyám és apám teste között éreztem megosztva és osztatlanul a testemet”. [II. 121] Az elbeszélő a „megosztva és osztatlanul” paradoxont fogalmazza meg, mely állandóan jellemzi az elbeszélőnek az én-hez való viszonyulását. Nem érzi magát egésznek, a testébe zárva mégsem képes megosztani önmagát, akár a tükörképpel azonosulni. Az én osztottsága mellett az én valójában oszthatatlanságának problémája is felmerül, az énen belüli (érzéki, szerepköri, lélekben) szétdaraboltsága, míg ezt a külső nem tükrözi.

[K]ülső és belső természet, e tőlünk független hatalmas két erő közé ékelődve mi marad, amit némi büszkeséggel még öntudatnak avagy énnek mondhatunk, akkor bizonyára nagyon siralmas, ha nem éppen nevetséges lenne az eredmény, talán kiderülne a szétválasztás önkénye, az, hogy öntudatlanságunkban azonosak vagyunk a fákkal, a kövekkel”. [I. 136] Ebben a részben az elbeszélő egyfelől azonosnak érzi magát a természeti környezettel, külső és belső környezete nem elválasztott, azonban saját testrészeit elidegeníti magától, amit a keze meg a lába tesz, azt nem feltétlenül tekinti az én részének. A regényben ez az állandó kettősség – az összetartozás és szétaprózódás/széttörés – jelenik meg. Az elbeszélő énje is széttörik, a benne élő másik/többi ént azonban egyszerre érzi idegennek és önmagának, egy kerek/teljes öntudat kialakítására nem lehet képes az én egyetlen darabja (pusztán az egyik én).

[O]lyan érzésem támadt, mintha egy idegen lenne ilyen gyáva helyettem, egy idegen, aki én vagyok.” [II. 283] Thomas utolsó fejezetében többször is visszatér ez az érzés. Önmaga idegenként való megtapasztalása az én osztottságának egyik legszembetűnőbb megjelenése. Nemcsak identitásválság, hanem saját maga önmagán kívül való, és azzal a másikkal való (aki ez esetben szintén önmaga) kényszerű azonosulás. Saját maga idegensége a tükörrel is kapcsolatba hozható. „[M]iért iszonyodom egy olyan tükörbe nézni, amely mégis csak engem mutat.” [II. 350] Ez ugyan (kivételes módon) Krisztián megfogalmazása, azonban jól illusztrálja az elbeszélő (és ezáltal egyidejűleg Thomas) problémáját. A tükörbe nézést a szétdarabolt én félelmetesként (mindenképpen negatív tapasztalatként) éli meg, hiszen nem egy szétdarabolt képet, hanem egy egészt mutat, egy olyan egészt, amelyet nem ismerhet (f)el az (egyetlen) énként. Ez az idegenség-tapasztalat a mű más síkjain is tematizálódik. Az idegen ország, a nemzetiségből és nyelvből fakadó emberek közötti elválasztottságxx tágabb kérdéskört nyit meg, most a vonatkozó részek és problémák közül csak a következőt emelném ki: „egy idegen városban, ahol a megszokás meghittsége nem segít, az úgynevezett külső és belső természet nem olyan élesen elválasztható, mint ahogyan a saját városunkban megszoktuk”. [II. 53] A külső környezet idegensége az én belső idegentapasztalatára is hatást gyakorol, megnehezíti az öntudat nyugvópontra jutását – nem véletlenül egy idegen környezetből bomlik ki a regény, és a vele szemben elhelyezkedő, leginkább kiemelt Melchior (akivel azonosulni szeretne) nyelvileg és nemzetiségét tekintve is idegen.

Nádas Péter (fotó: Kollányi Péter, MTI)
Nádas Péter (fotó: Kollányi Péter, MTI)

Én és a másik – ez a következő olyan kérdéskör, amivel ennek a regénynek szembe kell néznie ahhoz, hogy mondhasson valamit arról, akinek a nevét nem árulja el.”xxi – írja Károlyi Csaba. Az elbeszélő számára azok, akikkel kapcsolatba kerül, lehetséges azonosulások esélyét hordozzák. Az én és a másik állandó felállás életének alakjaival kapcsolatban, akikkel hosszabb-rövidebb ideig (attól függően, mennyire foglalkoztatják őt) azonosulási kísérletet tesz. Feljebb már kitértem a szülőkkel (itt az apa számít kiemeltnek) való azonosulás kérdésére, de mellettük még az elbeszélő húga is fontossá válik. A névtelen ugyan, ahogy erre Szegedy-Maszák Mihály rámutat, „hernyónak látja csökkent képességű kishúgát, de önmagát is fölismeri a hernyóban”.xxii „[A]zonosulási és hasonlítási kísérleteim kínjának egyszer s mindenkorra véget vethetek, hiszen úgyis teljesen hiábavaló, senkire nem tudok annyira hasonlítani, hogy azonos lehessek vele, a különbségben pedig minden erőfeszítésem ellenére mindig én maradok ott, egyedül”. [I. 213−214] A húgát betegsége miatt érzi azonosnak magával és az azonosulásra való képtelenség ezen a ponton vezeti őt el a halál gondolatához. A Krisztiánnal való azonosulás vágya több ponton is összekapcsolódik a tükörrel: „a tükör előtt utánoztam a mozdulatait, […] titokban utánozom s ezáltal megpróbálom felidézni magamban azokat a rejtett tulajdonságokat és jellemvonásokat, amelyek azonossá tehetnének vele” [I. 55]; „ha tükörbe néztem, hogy összehasonlítsam vele magam, akkor látnom kellett, hogy én sem vagyok éppen csúnya, bár olyannyira szerettem volna reá hasonlítani, hogy azt akartam, éppen olyan legyek mint ő”. [I. 63] A Krisztiánnal való azonosulási vágy a külsődleges jelleggel is összekapcsolódik – úgy szeretne hozzá hasonlítani, hogy kívülről válik vele azonossá. Ez alátámasztja az én-ben a külső és belső szerves összetartozását. Itt ő maga szeretne a másik tükörképévé válni, azt akarja, hogy ne benne tükröződjenek az én-ek, ne egy elbeszélt alakban, hanem ő maga tükrözzön valaki mást (ahogyan az apja tükörképe is szeretne lenni, hiszen akkor felismerhetné magában az eredetit vagy az eredetet).

Az én emlékezésének tárgya látszólag önmaga, valójában azonban csak úgy tud hozzáférni önmagához, mint emlékezése tárgyához, ha a másikat, azaz Melchiort fedezi/mutatja fel benne.”xxiii – írja Böhm Gábor. Melchior a leghangsúlyosabb az én és a másik viszonylatában. A vele való azonosulás vágya a testen keresztül történne, érintés és érintkezés, valamint a szem és a pillantás lehet ennek az eszköze. „[K]ét test találkozása jóval többet jelent, mint maga a két test, hiszen úgy vannak egymásban jelen, hogy önmaguknál jóval többet jelentenek.” [II. 266] A test és a hozzá kapcsolódó funkciók, azok nyílt bemutatása a regény egyik fontos jellemzője, ezt többen is tárgyalták. Scheibner Tamás megfogalmazása szerint „a másik »test« – mely mindig »testek«, így, többes számban – sajátként történő átélése nemcsak a nemi szerepek (gender) határait oldja fel, hanem a sex értelemben vett nemiség kategóriáit is eltörli. […] A másik teste azonban ugyanakkor mindig távol is marad.”xxiv Melchior és a névtelen elbeszélő ezt egyik legjobban reprezentáló jelenete a „verekedés” az Egy színházi előadás leírásában. „Valójában nincsen se tökéletes szimmetria, se teljes azonosság, különbözőségünk átmeneti egyensúlya a legtöbb, amit elérhetünk, s bár e verekedés egyáltalán nem volt komoly, azért nem lett belőle ölelkezés”. [II. 75] Melchiorral kapcsolatban mindig a szeme játszik fontos szerepet, ez az, ami tükör-funkciót tölt be, mivel önmaga tükörképét látja benne, ez utat jelenthetne az azonosság felé. „Attól, hogy minden kis moccanásunk és érzetünk azonos maradt, minden moccanás és érzet úgy lett saját, hogy a másik moccanásában és érzetében tükröződött; ugyanazt a semlegesnek nevezhető pillantást fogta föl a szemem, amivel, éreztem, én nézem őt.” [I. 73]

A regény többször reflektál a nemi szerepek kérdésére, erre az elbeszélő több ponton kitér. Olykor mintha elmosná ennek határait: „Olyan elevenen éltem át az ő lányságának szempontjait, mintha csak játszanám, hogy fiú vagyok, s az én csalásom is bármikor lelepleződhet.” [I. 253] Az elbeszélő nem annyira féri(as)ságát kérdőjelezi meg, hanem a nőkkel is hasonlónak, azonosnak érzi magát. Ezzel összekapcsolódik az azonos nemhez vonzódás. Az elbeszélőről (sem a névtelenként, sem Thomasként) nem állítható, hogy csak az egyik nemhez vonzódna, kívül áll a szexualitás „beskatulyázható” kategóriáin. A névtelen esetén mintha a nőkkel való azonosulni vágyás vonzaná inkább hozzájuk, míg a szerelem inkább a férfiak számára fenntartott kapcsolat lenne nála (ld. Melchior és Krisztián, esetében a Líviához (egy lányhoz) és Krisztiánhoz (egy fiúhoz) fűződő érzéseinek összevetése lehet érdekes). Bár mindketten vonzzák őt (és a tárgyalás bővíthető lenne Majával, Hédivel stb.) az egyik inkább „tetszés”, a másik megfoghatatlanabb kapcsolat, bár a névtelen egyiket sem tudja meghatározni. Ugyanakkor nem is célja ez a meghatározás, még egy későbbi időpont távlatából is az elmondhatatlan marad. A nemi szerepek meghatározása, annak kényszere (vagy puszta léte) azonban mindenképp nehezen feldolgozható probléma számára. „[U]gyanis mindketten férfiak vagyunk, és a nemek törvénye talán mégis erősebb a személyiség törvényeinél, amit én akkoriban se belátni, se elfogadni nem akartam, mert úgy éreztem, a személyiségem és a személyességem szabadságáról van szó.” [II. 20] Személyisége és személyessége szabadságát sérti az, hogy meg kell határoznia magát férfiként, megosztott énje nem fér bele ebbe a kategóriába. Az Egy színházi előadás leírása végén, mikor Theával felmennek a dombra, egy addig nem felismert tényezőként tárul föl előttük, hogy „ő nő, én pedig férfi vagyok”. [II. 102] Ez összefüggésbe hozható a színházi szerepekkel isxxv – mintha a nemiség csak egy felvett maszk lenne, ami alapján a külvilág meghatároz egyfajta identitást, de az én nemisége komplexebb lehet ennél. Ezért is válnak fontossá a regényben a csigák, lévén hímnősek, egyszerre azonosak mindkét nemi szereppel (anélkül, hogy ez széttöredezettséget jelentene). Hermaphroditos, a férfi és női nemi identitással egyszerre rendelkező mitológiai alak, a regény sokszor mise en abyme-ként értelmezett Egy antik faliképre című fejezetében tárgyalt alkotásának egyik lehetséges szereplője. A fejezet egyik pontjánxxvi Hermaphroditos és Salmakis első találkozását írja le. Az itt elmondottakban szinte minden korábban felvetett problémakör felmerül: a másikban önmaga meglátása, az azonosság és különbség kérdése, a mitológiai alakban a kétneműség. Nem mellékes az sem, hogy Hermaphroditos a víz felszínén, tükörben pillantja meg Salmakist. A határok felbonthatósága nem kényszer ebben a pillanatban. Az elbeszélő ebbe a másikkal való találkozás mindenkori pillanatát látja bele, az egész műben meghatározó az én és a másik viszony ilyen szintű felfogása (a kettő bonthatatlan összekeveredése).

Végezetül az én osztottságának szempontjából meg kell említeni annak a ténynek a fontosságát, hogy a tulajdonképpeni elsődleges elbeszélő névtelen. A névvel való azonosulás egy én-től elszakíthatatlan tényező. Az elbeszélő a névvel sem azonosul, osztott énje nem lenne egy megnevezéshez kapcsolható.

Az én osztottsága rendkívül összetett kérdés az Emlékiratok könyvében, mely több síkon is megjelenik. Azonosság és különbség, határok és elválasztottság egyaránt tematizálódnak az én (önmagában) megsokszorozódása, a másikkal való viszony és az emlékezés, írás viszonylatában is. A tárgykör szimbolikus leképezője a regényben folyamatosan visszatérő tükör. Az én osztottságának szimbóluma azonban nem egy egész tükör lehetne, hanem egy tükörmozaik, egy olyan objektum, mely különálló darabokból áll össze, ezek határai nem egyértelműek, együtt egy viszonylagos egészet alkotva, mely sosem érheti el a teljesség szintjét. Ez nem egy összetört tükör, mely valamikor egész volt, és nem is válhat soha azzá. Egy-egy darabjában is ott az én, ahogy a teljessel szemben állva is, ez az én azonban osztott, több darab és mégis egy.

Bibliográfia

Böhm Gábor, „…megosztani vele a test történetét…” A testi emlékezet nyelve az Emlékiratok könyvében, Kalligram, 2002. október – Nádas Péter 60 éves.
Online elérhetőség: http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2002/XI.-evf.-2002.-oktober-Nadas-Peter-60-eves/megosztani-vele-a-test-toertenetet (Letöltés dátuma: 2016. 05. 08.)

Károlyi Csaba, Egymás tükörképei, avagy az önvizsgálat regénye, Az Emlékiratok könyve újraolvasása, Jelenkor, 1995. július−augusztus, 648−663.

Nádas Péter, Emlékiratok könyve, Pécs, Jelenkor, 2012.

Nádas Péter, Hazatérés, Online elérhetőség: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NADAS/nadas00047/nadas00049/nadas00049.html (Letöltés dátuma: 2016. 05. 08.)

Ráfi Dénes, Csigák és istenek. A mindenség képmodelljei Nádas Péter Emlékiratok könyve című művében. Tiszatáj, 1996/8, 56-66.

Scheibner Tamás, Testiség, szexualitás, identitás az Emlékiratok könyvében, Kalligram, 2002. október – Nádas Péter 60 éves.
Online elérhetőség: http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2002/XI.-evf.-2002.-oktober-Nadas-Peter-60-eves/Testiseg-szexualitas-identitas-az-Emlekiratok-koenyveben (Letöltés dátuma: 2016. 05. 08.)

Szegedy-Maszák Mihály, A megválaszolatlan kérdés, Kortárs, 1986/11., 153−156.

Thomka Beáta, Homíliák az Emlékiratok könyéhez = Diptychon, Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről 1986−88, összegyűjt. Balassa Péter, Bp., Magvető, 1988, 244−263.

Jegyzetek

i Csak két példa szemléltetésül, melyek nem kapcsolódnak szervesen a kiemelt témához: Hamar János kabátját először a tükrön keresztül szemléli („És most megint itt álltam az előszobánkban, talán ugyanabban az órában, s a tükörben láttam, hogy lóg a fogason egy kabát.” [I. 114]), illetve önmagát nézi gyakran benne, itt éppen reflexió nélkül. („Ruháim száradtak a fűtőtesten, s én meztelenül álltam és vizsgáltam magam szállodai szobám tükrében, mikor kopogtattak az ajtón.” [I. 138])

A dolgozatban a következő kiadást használom: Nádas Péter, Emlékiratok könyve, Pécs, Jelenkor, 2012. A zárójelben szereplő római számok a kötetet, az arab számok az oldalakat jelzik e szerint a kiadás szerint.

ii Ráfi Dénes: Csigák és istenek. A mindenség képmodelljei Nádas Péter Emlékiratok könyve című művében. Tiszatáj, 1996/8, 56.

iii Scheibner Tamás, Testiség, szexualitás, identitás az Emlékiratok könyvében, Kalligram, 2002. október – Nádas Péter 60 éves.
Online elérhetőség: http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2002/XI.-evf.-2002.-oktober-Nadas-Peter-60-eves/Testiseg-szexualitas-identitas-az-Emlekiratok-koenyveben (Letöltés dátuma: 2016. 05. 08.)

ivAz egyszerűség kedvéért használom itt így ezt a szót, többesszámban, bár inkább az elbeszélőkről van szó és különösen a névtelen elbeszélőről, erre még részletesebben kitérek.

v Nádas Péter, Hazatérés = N. P., Játéktér, Bp., Szépirodalmi, 1988. Online elérhetőség: http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/NADAS/nadas00047/nadas00049/nadas00049.html (Letöltés dátuma: 2016. 05. 08.

vi Uo.

vii Ráfi, i. m., 59.

viii Uo., 60.

ix Böhm Gábor, „…megosztani vele a test történetét…” A testi emlékezet nyelve az Emlékiratok könyvében, Kalligram, 2002. október – Nádas Péter 60 éves.
Online elérhetőség: http://www.kalligram.eu/Kalligram/Archivum/2002/XI.-evf.-2002.-oktober-Nadas-Peter-60-eves/megosztani-vele-a-test-toertenetet (Letöltés dátuma: 2016. 05. 08.)

xKárolyi Csaba, Egymás tükörképei, avagy az önvizsgálat regénye, Az Emlékiratok könyve újraolvasása, Jelenkor, 1995. július−augusztus, 649.

xi Természetesen Thomas szólama is eltér a névtelenétől, azonban nem ilyen látványosan, hiszen előbbi az utóbbi önmagára hasonlító elbeszélt énje – így az elbeszélésmóduknak is hasonlónak kell lennie.

xii Károlyi, i. m., 650.

xiii Böhm, i. m., valamint a névtelen elbeszélő esetén Thomas története is ennek a folyamatnak az eredménye: „A névtelen elbeszélő a képzeletét hívja segítségül, hogy ezt a destruktív, önleépítő folyamatot az ellenkezőjébe, azaz konstruktív énkonstituáló aktusba fordítsa. Ennek eredménye az én megkettőződése, azaz elbeszélő és elbeszélt énre való elkülönböződése.” (Uo.)

xiv Böhm, i. m.

xv SzegedyMaszák Mihály, A megválaszolatlan kérdés, Kortárs, 1986/11., 154.

xvi Thomka Beáta, Homíliák az Emlékiratok könyéhez = Diptychon, Elemzések Esterházy Péter és Nádas Péter műveiről 1986−88, összegyűjt. Balassa Péter, Bp., Magvető, 1988, 250.

xvii Uo., 261.

xviii Szegedy-Maszák Mihály ebből indítja az identitás válsága felé vezető értelmezését: „E leszármazás kétségessége azért fontos mozzanat, mert a regényt úgy is lehet olvasni, mint a személyiség önmagával való azonosságának vizsgálatát.” (Szegedy-Maszák, i. m., 155.)

xixVégül is nem volt merszem megkérdezni Stein Máriától, hogy a két férfi közül melyiket kell apámnak tekintenem, később pedig hiába ellenőriztem az arcomat, próbálgattam a testemet a tükör előtt.” [II. 438] A tükörben szeretné megtalálni apja magán tükröződő vonásait.

xx Ld. pl. „nincsen szó, még a saját nyelvemen sincsen szó, amely valahová elvezethetne ebben a történetben” [II. 172]

xxi Károlyi, i. m., 660.

xxii Szegedy-Maszák, i. m., 154.

xxiii Böhm, i. m.

xxiv Scheibner, i. m.

xxv Vö. továbbá bekezdés eleji idézetben a játszás fogalma.

xxvi Hosszúsága miatt nem idézem szó szerint, de a pontos hely: II. 331.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s