Testvériség (beszámoló)

FISz tábor, Visegrád, 2017. 07. 19–07. 23.

IMG_1959.JPG

Mit tagadjam, egy kissé megkésve, két nap lemaradásban látok neki a 2017-es FISz-táborról szóló hangulat- és helyzetjelentésemnek. Mire sikerült összekanalazni magam, kiheverni a visegrádi viszontagságokat, félbehagyott ügyeket elintézni, már minden tábortestvér megelőzött jobbnál jobb netnaplóival és beszámolóival: néhány nappal Mogyoró-hegy elhagyása után most valamennyien a Facebookon csüngünk, kiéhezve lesve a hírfolyamunkat, hátha csurran-cseppen még újabb fotó, amelyen vagy újabb írás, amelyben szereplünk, valami kis cupák, amit lehet még szopogatni-nyammogatni egy keveset. Megvoltak a poszttábori bocsánatkérések (lásd félrészeg félszakmai orbákolások és félreértések) és egymásnak fogadkozások (mostantól év közben is tényleg gyakrabban), nincs több halogatás: előszedem „Good day” feliratú, beépített szívószálas poharamat, amely az egész táborban hű társam, nappali bodzaszörpjeim és esti vicéim otthona volt, és limonádét szivornyázok belőle, remélve, hogy e rítussal sikerül megidézni valamit abból, ami óráról órára távolodik (még akkor is, ha a Sparban, a hármas metrón, a Lehel piacon, az edzésen, mindenütt pilledten felém őgyelgő táborlakókat vélek felfedezni, és fáradt tábori favicceket osztok meg értetlen ismerősökkel).Ez évben indulás előtt végre sikerül kialudnunk magunkat Nyerges Gábrissal, és időben érkezni – így viszont nem ússzuk meg a szelíd erőszakkal az arcunkba kínált Gál Soma-féle sármelléki kalapszaggató welcome drinket, amit együtt húzunk le az első nap headlinerével, Soma földijével, Szálinger Balázzsal.

Szálinger, akivel egyebek mellett az epikus lírai hagyományról, a kánonból igazságtalanul kiszorított szerzőkről és az irodalmi humor félreértelmezéséről beszélget Balogh Gergő, az irodalmi műveltség megúszhatatlanságára hívja fel a figyelmet: az első kötetig még csak-csak elevickél az ember anélkül, hogy ismerné a versformákat vagy a kortársak szövegeit, utána már egyre nehézkesebb és kínosabb. Szálinger természetesen nem tekinti ördögtől valónak a webkettőt, de bizonyos káros, a felhígulás irányába mutató tendenciák melegágyának tartja, jelesül, hogy szelektálatlanul kerülnek ki a világhálóra olyan tartalmak, amelyeket leginkább a szerzőjükhöz hasonlóan tájékozatlan kortárs csoport véleményez és szűr meg.

IMG_1879.JPG

Gábrissal bőszen bólogatunk: remek felütés ez egy olyan táborhoz, amely eltagadhatatlan fesztiválhangulata és -jellege ellenére a komoly tanulás és munka színtere is, egy hely, ahol friss irodalmi kapcsolatok kiépítése és régiek ápolása-elmélyítése mellett olyan műhelyvezetőktől tanulhatnak a harmatosabb-tapasztaltabb nebulók, mint a líráért felelős Kukorelly Endre és Schein Gábor, a prózaszemináriumokat tartó Péterfy Gergely és Szabó Róbert Csaba, a kritikaműhelyt vivő Károlyi Csaba és Szirák Péter, illetve Nádasdy Ádám, aki a műfordítás rejtelmeibe avatja be a fejlődni vágyókat. Utóbbi páratlan tanáregyéniségét hazatérésünk után Bödecs Laci méltatta egy szép és lelkesült Facebook-posztban.

A FISz ezúttal is vendégül lát külföldi alkotókat-irodalmárokat, a francia Dominique Meens költő-író-fordítót és a folyóirat-főszerkesztő Franck Fontaine-t, akikkel Szabó Marcell és Mezei Gábor dolgozik együtt, továbbá a mexikói–skót Juana Adcockot és a skót Jennifer Williamst, velük Ferencz Mónika és a FISz eleven perpetuum mobiléje, Hyross Feri műhelyezik (utóbbiaknak, úgy hírlik, a nemzetközi vizek mellett a Dunában is sikerül megmártózniuk a fárasztó és eredményes szövegezés szüneteiben). A FISz és a Jelenkor Horizontok című közös világirodalmi sorozatát Mezei Gábor moderátor, illetve Izsó Zita, Lesi Zoltán és Csordás Gábor (aki a táncparketten a fiatalokat megszégyenítő lendülettel ropja) mutatják be a forró nap után enyhülést hozó alkonyatban.

A korán kelőknek (illetve, ne szépítsük, azoknak, akiknek sikerül emberi időben kikászálódni, szerencsésebb természetűeknek kipattanni az ágyukból) a Décsy Eszter, Mészáros Márton, Kabai Lóránt, Kollár Árpád és Pál Vanda vezette proszemináriummal indul a reggel, ahol megtudhatják, mit tegyenek, ha – Fráter Zoli legendás szavaival élve – „őrült sikerre” áhítoznak az irodalom kies mezején. Sajnos mire mi Gábrissal kitotyogunk egy sorsdöntő kávéért, Lóri már rég sör- vagy fröccsszemináriumot tart a büfé melletti fák enyhelyén, így, bármily fájdalmas, még szívem csücske, a FISz (sajnos már csak egykori) kereskedelmi vezetője, a Gondolat Kiadó irodavezetője, a fáradhatatlan és hősies háttérmunkás Vanda testvér proszemjéről is lemaradok. (Nota bene: a még gyakran előkerülő „testvér” megszólítás a tavalyi tábor gyümölcse, eredete Purosz Leo kötetbemutatóján keresendő, de mostanra szinte univerzális tábori – sőt már táboron kívüli – titulussá nőtte ki magát, s e beszámolóban minden irritálóan bennfenteskedő felhangja dacára funkcióval fog – igyekszik majd – bírni.)

IMG_1883

Úgy tetszik, amúgy is notórius késő és lemaradó vagyok, afféle nyaralgató (jav. beszámolót író) kibic, aki időről időre még a közös étkezésekről is lecsúszik – ilyenkor cserébe oda lehet bandázni a megpihenő szervező-pultos szekcióhoz, Pataky Viktorhoz, Górász Petihez vagy Urbán Bálinthoz, kivételesen nem újabb fröccsért kuncsorogva, hanem békésen szakmázni egyet, míg vissza nem tér a szomjas vendéghad.

Az úgynevezett nagyszínpad meghívottairól persze vétek lenne lemaradni. A második nap vendége Németh Gábor, akivel Tóth-Czifra Julcsi beszélget: Németh legkorábbi élményeitől indítva jutnak el számtalan vargabetűvel frissen megjelent, Ez nem munka című kötetéig, miközben többek között szó esik a szerző számára legfontosabb és legmeghatározóbb szövegekről (köztük Defoe Robinson Crusoe-járól, Kästner Május 35-éről vagy Hajnóczy Péter írásairól), illetve arról is, hogy az univerzális műveltség visszafordíthatatlanul felszámolódott, manapság legföljebb szubkultúrákról, csoportosulásokról beszélhetünk, s ez a folyamat már a latin végképpeni holt nyelvvé válásával kezdetét vette.

IMG_1906.JPG

Az utolsó napon Bán Zsófiát látja vendégül a tábor, akit Antal Nikolett faggat a szövegeit – legyenek bár esszék vagy novellák – meghatározó, bennük újra és újra felbukkanó központi motívumokról és alakokról, mint amilyen a hiány, az elhallgatás, a hazugság – és természetesen a turul, illetve távoli amerikai rokona, az ugyancsak hatalmi szimbólumként használatos dínó. (Ez alkalommal sajnos, tekintve, hogy időnként megfeledkezem tudósítói s nem csupán szimpla nyaralgatói mivoltomról, nem készül fotó a beszélgetésről.)

IMG_1966IMG_1969IMG_1970

Az idei FISz-tábor húzóneve kétségtelenül Nádas Péter, akivel Szegő János beszélget. Nádast mindenki hihetetlen izgalommal várja: akárhány kocsitranszport érkezik öt óra tájban, a nyakunkat nyújtogatva találgatjuk, vajon ő ül-e benne. Bizonyára nincs tudósítás vagy netnapló, amelyben ne esnék szó Nádas Péter szandáljáról (az egyetlenről a cipőgyűjteményében, jóllehet bevallottan lábbeli-fetisiszta), illetve az egyes nemzetek öltözködéséről alkotott véleményéről (hogy a magyar nők nem elegánsak, ezzel házilag luggatott macskanadrágban álldogálva egy fa árnyékában a magam részéről inkább nem szállnék vitába), de természetesen ez csak a bemelegítés, később az irodalom (és az emberi létezés) olyan univerzális kérdéseiről esik szó, mint az emlékezés, a felejtés, a test érzékelése (és ezen érzékelés kényelmetlenségei, lásd a nagyszínpad fenékrepesztő ülőalkalmatosságai) vagy a test minden kellemetlenséggel együtt járó érzékelésének megszűnése, illetve az, milyen visszatérni a nemlétből (és újrakezdeni a számtalan kellemetlenség megtapasztalását). Tulajdonképpen mindegy, miről beszél Nádas, cipőkről vagy élet és halál kérdéseiről, olyan elmélyült és éles-bölcs szemmel figyelő embert hallgatunk, aki a világot tűpontosan, részleteiben látja, legyenek azok világlók vagy árnyékba borultabbak. Jó hallgatni, jó, hogy itt lehet velünk, és jó, hogy ez alkalommal tényleg mi is mindannyian együtt vagyunk.

IMG_1939IMG_1941IMG_1950 (1)

A táborban az idei FISz-könyvek kritikai elemzéséből sincs hiány: első körben Dobás Kata, Hermann Veronika és Borbáth Péter veszi górcső alá Csillik Kristóf Hüllők időszaka és Kulcsár Árpád A harmadik ipari forradalom csöndje című verses-, illetve Szerényi Szabolcs Éhség című prózakötetét.

IMG_1899

Náluk, úgy tűnik, Szerényi viszi a prímet, aki novelláiban groteszk metamorfózistörténetekkel tart görbe tükröt a fogyasztói szemlélet és emberkép elé. Jó kérdés ezek után, hogy akkor miért is jelent problémát, ha egy dehumanizált, természetéből fakadóan hímsoviniszta világ ábrázolásából a női test tárgyiasítása következik? A program után néhány fős, privát kerekasztal-puffogás indul az irodalmi szövegekre alkalmazott polkorrekt gondolkodás visszás hatásairól.

A kritikustusa második etapjában Smid Róbert, Vásári Melinda és a moderátor Szekeres Niki cincálja Horváth Veronika Minden átjárható és Mizsur Dániel Karc című verses-, illetve Szalay Álmos Fák mindenütt című prózakötetét (hogy regényről vagy novelláskötetről van szó, jelen esetben kikerülhetetlen kérdés, a kritikusok lépten-nyomon elszólják magukat, és leregényezik az ezer szállal, rafináltan összekapcsolódó novellaszövedéket).

IMG_1964.JPG

A kritikusok egyértelműen a Minden átjárhatóról vannak jobb véleménnyel, de abban egyetértenek, hogy mindkét verseskötet átgondolt, nagy műgonddal szerkesztett, és szépen végigviszi világosan kirajzolódó koncepcióját – inkább a bennük megjelenő kötetszervező motívumok elcsépeltségéről, illetve eredetiségéről folyik a vita. Álmos viszont duplán jól jár: rengeteg dicsérő szót kap, ráadásul a táborban, a Mogyoró-hegyi stonehenge-nél, a tűzrakóhely mellett olvashatja el Gábris a kötetéről írott kritikáját az ÉS-ben (szemben a reakciókat perverz módon leső recenzenssel). Az alábbi kép nem csupán beállított illusztráció, látnivaló, hogy madarat lehetne fogatni a szerzővel.

IMG_1925

Spontán szemináriumi csoportok és vitaműhelyek is alakulnak az éj leple alatt, amikor leginkább már csak hang alapján lehet tájékozódni: Gábrissal hármas tanácskozás indul Bödecs Laci prózájáról, szavazásra bocsáttatik, hogy vajon jól döntött-e Tinkó Máté, amikor az Angyalföld még messze van helyett az Amíg a dolgok rendeződnek címet választotta a kötetének (az ankét végül utóbbi mellett teszi le a voksát, előbbi mintha a Bestiák és Deák Bill szerelemgyereke volna), illetve természetesen nem múlhat el irodalmárok összeverődése slamcsörte nélkül, amelyet – stílszerűen – Gábris vezet, és – ez is a FISz-tábor mindenkit testvérré avató csodái közé tartozik – nagy egyetértésben zárják a vitát Szén Benjáminnal.

S még annyi mindenről nem esett szó: Visky Ábel és Szőcs Petra rövidfilmjeinek vetítéséről, amelyre alig lehet beférni (nekem például nem sikerül, így maradok a naplementemozinál), vagy a minden évben megrendezésre kerülő bográcsozásról, amit a napközben többnyire sztoikus nyugalommal kamillázó Mucha Attila vezényel le, s amelynek csúcspontja (értsd: az ételosztás) a Szépirodalmi Figyelő lapbemutatójával egybekötve zajlik, Vass Norbi és Vincze Feri közreműködésével. Mint munkátlan henyélő (jav. beszámolót író) különösen büszke vagyok rá, hogy ezúttal részt veszek a krumpli- és hagymapucolásban, jóllehet a vacsora utáni vacsorát nem kóstolom meg, az embernek a táncoláshoz nélkülözhetetlen szénhidrátkóma-kiküszöbölésre is gondolnia kell.

IMG_1904.JPG

Mert a FISz-tábor különös, egyszerre hömpölygő lassúsággal és szédítő gyorsasággal telő idejében valahogy egymást érik a programok és a programnak is beillő, fáradt tábori faviccek szórásával telő üresjáratok és étkezések, mintha folytonosan ennénk, és mégsem laknánk jól – egymással és egymás hülyeségeivel sem. Immár hagyománynak számítanak Bödecs Laci értő és érző, napról napra nagyobb közönséget vonzó éttermi jégkrémorgiái, Tinkó Máté ugyancsak értő és érző szakkomentárjai és Szarka Karcsi minden időpillanatban épp jókor jövő „vannak hibák” megjegyzései.

IMG_1908

Valószínűleg az is van, hogy ez a fiatalság, hogy miközben halálosan komolyan vesszük ezt az egészet (értsd: kortárs irodalom egy döglődő kultúrájú országban), aközben minden vágyunk mulatni, ökörködni és lébecolni. És nemcsak valami elvont eszméhez kapcsolódni (lásd az előző zárójelet), hanem olyan cimborákat, barátokat, szakmai testvéreket, szerelmeket, miegyebeket találni, akikkel ez az egész halálos komolyság és legbelül érzett konok pátosz feloldódik, beleoldódik a visegrádi rekkenő hőségbe.

A debreceni szekció egyik költőtagja, Maklári Judit csodálkozik, amikor – épp bennfentes pofával vonulva a pult felé, kezemben a felütésben már emlegetett, most is a laptopom mellett pihenő, „Good day” feliratú poharammal – elmondom, hogy még csak harmadik alkalommal vagyok a FISz-táborban. Mégis, mintha már ezer éve, valami effélét is hozzáteszek egyszerre elfogódott és büszke röhincséléssel. Elfogódott, mert még csak három, és büszke, mert még csak három – éve veszek részt úgy en block az irodalmi életben, aztán mégis olyan bennfentes pofával vonulászok itt, mintha valamiféle irodalmi doyen volnék. Mert az nem számít, hogy hét éve jelentem meg először az Apokrif online felületén, és öt éve írok kritikákat: akkoriban valóban nem gondolkodtam közegben, sőt azt gondoltam, hogy az irodalom közegfüggetlen, én pedig fanyalgó különutasként kívánok részt venni benne. Három éve, amikor az első regényem megjelent, az Apokrif frissen indult könyvsorozatának hála egyszerre odapottyantam előbb a Könyvhétre, aztán Visegrádra, és hirtelen megéreztem: a mindenféle nézetek sokfélesége dacára egy csónakban evezünk. Az első FISz-tábor éppannyira a bennfentesség érzésével töltött el, mint most a harmadik, annyi különbséggel, hogy a harmadik még jobb volt, mint a második, a második pedig még jobb, mint az első. Közben valahogy mindenki még testvérebb lett. És jövőre valószínűleg még ennél is testvérebb lesz.

Szóval egy érzelgős szerelmi vallomással szeretném zárni megkésett és hosszúra nyúlt hangulat- és helyzetjelentésemet. Kedves (fiatal) magyar irodalom! Kedves testvéreim! Köszönöm, hogy befogadtatok. Köszönöm, hogy részese lehetek az Apokrif szűkebb körének és FISz tágabb körének, hogy a kezdetekkor sem éreztette velem soha senki, hogy kisvuk vagyok (mint ahogy egyébként még most is az vagyok), hogy hülyeségeket mondok irodalmi esteken, és a bagázs feléről lövésem sincs, kicsoda. Azt hiszem, otthonra találtam, pedig nem is tudtam, hogy nincs otthonom. Az utolsó tábori napon enyhén spiccesen grasszálva, mindenkit keblemre ölelős hangulatban nem sok hitele lett volna e soroknak, de most, hogy limonádé lötyög a „Good day” pohárban, talán már hihetőbb.

És amúgy az még a jó ebben, hogy bár Visegrád olyan, mint hazatalálni, Visegrádról elmenni (értsd holtfáradtan eltámolyogni a táborban végig kenyérre kenhetően cuki, de az indulás pillanatában mindig könyörtelen, az alvó embereket házaikból ordibátorral kiverő Kellermann Viki nógatására) olyan, mint kiszakíttatni az anyaméhből, mégis: Visegrád, bármily csöpögősen hangzik, egy kicsit egész évben velünk marad. Szóval hogy nem is Visegrád, na, hanem ez. A testvériség.

IMG_1962.JPG

Szendi Nóra

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: