Feketemosó: Mozaikok egy készülő regényből (1.) – Regina

feketemoso-kisebbCsak el szeretném mesélni. A történetet, a történetemet, nem rólam, azt hiszem, hanem a lányról, aki. Vagy nem is róla. Talán a fiúról, aki szintén. Arról a sok őrültről, aki mégsem, és arról a sok normálisról, aki mintha. Itt serceg az ujjaim alatt. Annyian vannak a fejemben, hogy talán még én is ott vagyok. – Nagy Hajnal Csilla írja az Apokrif naplóját.

1_Regina

Az első mondatból mindennek ki kellene derülnie, ezt Reginától tanultam, de azt hiszem, már ha csak róla kiderülne bármi is, bizonyos értelemben az is elég volna, rólam ugyanis valószínűleg úgysem fog kiderülni semmi, minthogy az én történetem nem rólam szól. És ha valami csoda folytán eljutok az utolsó mondatig, akkor talán rájövök, hogy helyette tehát miről. Regina ezzel hevesen ellenkezne, de azt hiszem, mégiscsak a legelejéről kellene kezdenem, az első napról, amire emlékszem.

Talán kedd lehetett. Azért gondolom, mert az összes többi napot kipróbáltam a talán és a lehetett közé, és a kedd hangzott a leghihetőbben. Úgyhogy kedd volt, egy határozott, kedd délutáni tengerpart, ahol felébredtem. Ez a legkorábbi emlékem. Persze vannak elképzeléseim mindenféléről, halvány politikai nézeteim, filozófiai derengéseim, de fogalmam sincs, honnan szereztem őket. A honnan persze valószínűleg nem is számít, sem ezek a nézetek, és ott akkor úgy tűnt az sem számít, mi előzte meg ezt az egészet. Most is úgy tűnik.

Persze, ha az ember egyedül marad, ráadásul úgy, hogy talán előtte is mindig egyedül volt, hiszen honnan tudhatná, de nem számít, szóval ha egyedül ébredsz egy tengerparton (vagy akárhol, valójában) azt értelmezheted úgy, hogy Isten, vagy egy zöldszoknyás óriás csótány, bárki irányítsa is az univerzumot, vagy senki, de szóval az a valaki vagy az a senki, aki bármi ilyesmit a tudtodra próbálhat adni, talán azt próbálja éppen a tudtodra adni, hogy itt az ideje, tere, akármije annak, hogy meghatározd magad. Kontextus nélkül. Van némi biztos talaj a lábad alatt, de homok-természeténél fogva az is majdnem teljességgel hozzád igazodik. Néhányat lépsz viszont, és a feltétel nélküli lebegésben, az önkeresésre leginkább fizikailag alkalmas közegben, egy végtelen víztömegben találod magad.

Semmi ilyesmi nem jutott akkor az eszembe. Öt évvel később pedig még mindig nem vágyom sokkal többre. Nem vágyom kontextusra, sem feloldozásra, vagy bármiféle magyarázatra annak kapcsán, ami nem sokkal második tudatra ébredésem után az életemet képezte, már nem akarok önmagammal találkozni, sem tiszta, sem teleírt lapot nem akarok látni az életemről. Nem kérem a személyazonosságomat, úgysem volnék már vele azonos. Lehet, hogy eddig sem akartam igazán viszont látni magam, talán végig Regina volt az, aki helyettem is kereste az önmagamat. Milyen reménytelen.

Nem vágyom sokkal többre, mint akkor, de a kezemben van valami. Csak el szeretném mesélni. A történetet, a történetemet, nem rólam, azt hiszem, hanem a lányról, aki. Vagy nem is róla. Talán a fiúról, aki szintén. Arról a sok őrültről, aki mégsem, és arról a sok normálisról, aki mintha. Itt serceg az ujjaim alatt. Annyian vannak a fejemben, hogy talán még én is ott vagyok.

***

Nem kellett hozzá sok idő, hogy biztos legyek benne, Regina a legkülönösebb ember, akivel valaha találkoztam, és ennek a jelentőségéből még az sem vont le, hogy ő volt az egyetlen ember, akivel valaha találkoztam. Mikor ezt közöltem vele, megvonta a vállát, hogy ő találkozott már nála érdekesebb emberrel. Aztán megörült, azt mondta, végre lett célja a barangolásunknak: talál valakit, akit érdekesebbnek látok nála.

Már jó ideje egyetlen, kopott sátor alatt töltöttük az éjszakáinkat, amit találkozásunkkor Regina vett egy utcai árustól. Négy színes követ adott érte. Méretes hátizsákja tele volt ehhez hasonló kütyükkel, amiket ő csinált, és bárhová mentünk, ezekkel fizetett. Nem kellett különösebben szépnek vagy érdekesnek lenniük ezeknek a tárgyaknak, mert az emberek úgyis csak azért fogadták el őket, mert Regina adta nekik.

Egy kisvárosban Regina elvitt egy óriási kőhídhoz, amin különböző emberek készítettek portrékat turistákról, és azt mondta, most valakivel lefestet engem, és majd meglátom, milyen érdekes lesz az ember, akire rábízza a munkát. Hosszas beszélgetésbe elegyedett mindegyikkel a fülem hallatára, néha rám sandított, én pedig alig észrevehetően megráztam a fejem. Akkor tovább ment. A híd túlsó vége felé közeledtünk, amikor megállt egy lány mellett, és elakadt a szava. Egy kartonpapírra az volt írva: „pónilófestés fényképekre.” Regina először lassan leült a földre a lány előtt, majd izgatottan szuszogva nézett fel rám. Megvontam a vállam. Regina keze közé fektette állát, és áhítatos szemmel nézett fel a rövid, vörös hajú lányra.

– Erm… szia! – nyögte ki óvatosan, mire a lány összerezzent, és lenézett a széke előtt kuporgó Reginára. Széles mosolyra húzta a száját és szemét.

– Na, ezt nevezem! – kiáltott fel. Előtte egy állványon egy képkeret széléhez fogatva különböző régi fényképek sorakoztak, mindegyiken más technikával odavarázsolt pónit lehetett látni. – Ez a gyerekkorom! – mutatott boldogan a képekre.

– No, mit szólsz? – nézett fel rám Regina. Csodálatom jeléül én is mellékuporodtam, mire a lány Regináról felém fordult. Arcáról leolvadt a mosoly, hűvösen nézett egy darabig, a továbbiakban pedig úgy viselkedett, mintha ott sem lettem volna. Regina ettől a fejleménytől arcához kapta kezeit, és halkan felsikoltott. Azt suttogta, valami rendkívülit érez a levegőben.

Regina kutatni kezdett a hátizsákjában, előbányászott egy régi fényképet, amelyen egy kislány, aki egész biztosan ő volt, törökülésben ült egy lavórban egy rendetlen udvaron. Kérdőn nézett új barátjára, aki bólintott, és elvette tőle a képet. Miközben precíz mozdulatokkal zöld pónilovat festett bal kézzel a lavór fölé, jobb kezével a mellette fekvő kartonpapírra mutatott. Közelebb hajoltam, és a korábban már észrevett felirat alatt apró betűs szöveget láttam meg, félhangosan kibetűztem.

– „Csak furcsa szemű emberekkel barátkozom”.

Regina megfagyott. Láttam rajta, ezt már nem bírja feldolgozni. Boldog volt attól, amit olvastam neki, és attól is, hogy a fura szemű emberek köz22é tartozhat. Az viszont emberfelettien elkeserítette, ami az én arcomra ült ki. Gyászos lassúsággal előhalászott egy összefestett befőttesüveget a hátizsákjából, és átnyújtotta a lánynak. Minden szó nélkül kicserélték az üveget és a mostanra elkészült fényképet. Regina ezután lehajolt, és szájon csókolta a lányt. Miután felegyenesedett, ennyit mondott:

– Rendkívül.

Megfogta a kezem, és könnyes szemmel elhúzott a lány mellől.

Nagy Hajnal Csilla
Illusztráció: Gužák Klaudia

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: