Nem számítunk rá, de mégis elragad (könyvkritika)

Orcsik Roland: Harmadolás, Pesti Kalligram, 2015

Harmadolas_borito

„Ne számíts elragadtatásra!” – figyelmeztet Orcsik Roland a 2015-ben megjelent Harmadolás hátsó borítóján található rövid szövegben, ami beillik ajánlónak, versnek (kötetnyitó- vagy éppen záró-? esetleg utóhang?), vagy akár szerzői kommentárnak is. A figyelmeztetés hiábavaló, a gondosan kiválasztott első vers máris magával ragadja az olvasót. A Boszorkánysziget persze nem az egyetlen mű, melynek ez sikerül, a több mint félszáz írás közül számos akad, ami sodrásával egy pillanatra sem engedi el az olvasót, azonban kevés olyan van közöttük, amely ennyire esszenciálisan tudná képviselni a kötetet. A Harmadolást záró Aranykapu például kiemelt pozíciója (és ezáltal szerepe) ellenére sokkal kevésbé állja meg a helyét.

Az említett Boszorkánysziget azonban tökéletes arra, hogy képet kapjunk a kötetről, hiszen annak főbb témáiból számtalan már itt is megjelenik (a Tisza és általában a természet; Dezső, a kutya; a kevertség és a félállapot), ráadásul egy olyan, már-már mágikus realizmusba hajló képben, melynek nyelvezete sokszor visszaköszön a későbbiekben (pl. Kvarc róka, Hajnali megfigyelés). A Harmadolásban megszólaló beszédmódok közül talán ez az egyik legerőteljesebb (és a leginkább költőinek nevezhető) – Orcsik megfogalmazásai hihetetlen erővel hatnak az olvasóra, ráadásul a versek tetőpontján mindig sikerül egy frappáns lezárást találnia, amely utána nem hagyja nyugodni az olvasót („Ekkora valaki, vagy én, belemartam a kezembe. Kék hasítás // a vékony rétegen. Kék indulat a húsban. // Kiserkentem. // Egyedül a vér. Egyedül a vér nem kék. Hanem meleg.”, Boszorkánysziget, 11.).

Ezek a frappáns megoldások a más jellegű versekben is jelen vannak. Visszatérő elemei a könyvnek a Dezső kutyával folytatott szóbeli pengeváltások. A tacskó szarkasztikus, cinikus kiszólásai, vagy legalábbis a mondatok, amiket a versek beszélője neki tulajdonít, sokkal játékosabb írásokat eredményeznek. Ez a játékosság azonban nem jelenti azt, hogy könnyedebbek lennének. Még azok a szövegek is, amelyek egy csattanóra vannak felhúzva, súlyosnak hatnak a kötet szövetében (elég csak elolvasni az Osztozkodás zárlatát, hogy megértsük, mire gondolok: „Felém fordította fejét, // kiolvastam szeméből: // »Egyik állat sem irigyel.«”, 53.).

A kutya-versek jól illeszkednek a Harmadolás többi szövegéhez is, ugyanis függetlenül attól, hogy mely tematika kerül éppen terítékre, visszatérő elemük az értelmiségi ember szerepében élő beszélő szembesülése az idegennel és az idegenséggel. Ez az idegen lehet a vele olyan sokszor kritikus Dezső kutya, máskor a Tiszánál tett séták során megkerülhetetlenül jelen lévő természet.

A természettel és úgy általában a tájjal foglalkozó versek erős irodalmi hagyományban gyökereznek. A Tiszához köthető alkotások esetében a legkönnyebb megragadni ezt – Petőfi Sándort maga a könyv is említi, de a kötet tájleírásaiban, az ember-természet viszony ábrázolásaiban is találni előképeket. A Kilátó című vers, melyben a természet szinte csak áttételesen van jelen, például egyáltalán nem áll távol Oravecz Imre korai táj- és természetleíró verseitől. De nem Oravecz az egyetlen kortárs hatás: név szerint kerül elő Tandori Dezső, de említhetnénk Petri Györgyöt is – különösen, mivel mindkettejükre hivatkozott interjúkban is Orcsik Roland.

Kettejük közül talán Tandori hatása az, ami helyenként nem tesz jót a szövegeknek, egyes avantgárd hatású költemények ugyanis nem működnek olyan jól, és mintha ki is lógnának a mű egészéből (különösen a Célpontok központozásra épülő játéka az, ami szemet szúr). Mindazonáltal ezek a gesztusok egyáltalán nem olyan zavaróak, hogy elrontsák a kötet nyújtotta élményt, sőt, ha hihetünk a fülszövegnek és Orcsik azóta adott interjúinak, akkor magának a könyvnek a szerkezete is egy avantgárd akció keretében lett kialakítva, ez pedig – minden véletlenszerűség ellenére – meglepően jól sikerült. Azzal, hogy Orcsik ellenállt a ciklusokba rendezésnek (elmondása szerint azért, mert túl sok ciklus lett volna), sokkal koherensebb kötetet teremtett (talán csak egyetlen pont van, ahol a versek sorrendjét utólag módosíthatta volna: a Vérre megy a játék és a Dezső orra képében két kutyás írás kerül egymás mellé, ami kicsit belerondít az amúgy egyenletesen megoszló rendszertelenségbe).

A Harmadolás tehát egy izgalmas mű, melyben számtalan különböző hangulatú vers keveredik, de ennek ellenére is képes egységes képet adni az olvasónak. Orcsik témái – melyekből többet jelen kritikában nem is említettem – mélyen emberiek, és a költői hang, amin megszólal, képes arra, hogy elvarázsolja az olvasót, ráadásul úgy, hogy a szerző sutba vágja a hagyományos szerkesztési módokat és a véletlenre bízza, hogy hogyan áradnak a versek.

Szabolcsi Gergely

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: