Vissza a jelenbe

Tárlat: Rosa Barba – From Source to Poem to Rhythm to Reader, HangarBicocca, Milánó

Rosa Barba: A Shark Well Governed (részlet), 2017

A sötét hangárt hatalmas vibráló vásznak és apró light boxok szabdalják szét szabálytalan terekre – amelyek mégis összeérnek a kattogó a gépeknek, a film egymásra csúszó szalagjai surrogásának, a hangfoszlányokkal összefolyó dobveréseknek köszönhetően.

A HangarBicocca és Roberta Tenconi kurátor From Source to Poem to Rhythm to Reader címmel rendezett monografikus kiállítást az olasz származású Rosa Barba (1972, Agrigento) tizennégy munkájából. A Berlinben élő alkotó 2009 és 2017 között készült művei jórészt 35 és 16 milliméteres filmek, amelyeket egy helyspecifikus installáció (Perpetual Response to Sound and Light, 2013/2017), valamint kinetikus filmszobrok (Coupez Ici, 2012; A Shark Well Governed, 2017; A Spacelenght Thought, 2012; Sight Enables Us to Appreciate Distance, 2013/2016; Boundaries of Consumption, 2012) egészítenek ki.

A kísérleti dokumentumfilmek visszatérő elemei a természet (sivatag, folyótorkolat, vulkán, tenger) és az ember alkotta környezet elemei (templom, város, megfigyelőállomás). A hosszú snitteken ezek az egységek nem állnak össze lineáris elbeszéléseké, a narrátor monológját ütős hangszerek és különböző nyelvű szövegrészletek szakítják meg. A tájak és a ritkán megjelenő emberek elhagyatottnak tűnnek, az ismétlődő és önmagukba forduló mozdulatok egyszerre valószerűek és valószerűtlenek. Valószerűek, amennyiben tisztán kivehetőek és leírhatóak mint a köznapi látvány ismerős képei – valószerűtlenek amennyiben nem határozhatóak meg a közöttük levő ok-okozati és az időbeli viszonyok. A valóság darabokra esik Rosa Barba filmjeiben, maradnak a megtörtént események eltérő egyéni és közösségi értelmezései. Munkáin az idő képlékennyé, Dalì-féle nyúlós camembert-ré válik, minden jelenet egyaránt megtörténhetne a jövőben és a múltban.

Rosa Barba: Subconscious Society, a Feature, 2014

Rosa Barba: From Source to Poem (részlet), 2016

Rosa Barba: Enigmatic Whisper, 2017

A valóság rekonstruálásának lehetetlenségéről szól többek között a The Empirical Effect (2009), illetve a Subconscious Society, a Feature (2014). Az előbbi egy soha végre nem hajtott evakuációs gyakorlatot mutat be. A főszereplők Ottaviano lakosai, akik a Vezúv úgynevezett vörös zónájában élnek, és túlélték a vulkán 1944-es kitörését. Színes tájképek és a Lumière fivérek nápolyi fekete-fehér felvételei váltakoznak az elképzelt menekülés, valamint egy elhagyatott megfigyelőállomáson folytatott párbeszédek jeleneteivel. Mint azt a kísérőszövegek megvilágítják, a második alkotás az ipari forradalom korszakának végét idézi fel (elárvult 19. századi metodista templom, a Temze kopár tölcsértorkolata, rozsdás hajók a brit tengerparton), és egy új, anyag nélküli digitális kort vizionál a jelenben. Dobszóló kíséri a hosszú, madártávlatból feltáruló, klipszerű jeleneteket, amelyek titokzatosnak tűnnek a lágyító, homokszínű szűrő alatt. A cím utalhat arra, hogy amit látunk, az a nyugati civilizáció utazása a tudatalattijában; emlékezni próbál, újra és újra lepörgeti a belső filmjét, de a kópia fakul, és fokozatosan elfelejti saját múltját. A munka különös hangsúlyt kap Milánóban, Olaszország egyik legiparosodottabb vidékén. (Szintén a kiállítóhely, a Pirelli gumigyár csarnokainak eredeti rendeltetésére és az ipari környezetre reflektál a brazil testvérpár, Gustavo és Otávio Pandolfo Outside the Cube című graffitije a hangár külső falán.)

Több filmben fontos szerepet kapnak – az idő relativitásán és az önkéntelen nyomhagyáson túl – az emlékezés és az archiválás tervezett módjai és lehetőségei. Ilyen például a kiállítás címét is megihlető From Source to Poem (2016), valamint az Alexander Calder roxburyi műtermében forgatott Enigmatic Whisper (2017). Az előbbi fő helyszíne a virginiai National Audio-Visual Conservation Center Packard kampusza, ahol több mint négymillió felvételt (mozgóképeket, hangfelvételeket) őriznek a mintegy százötven kilométer hosszú polcrendszeren. A téma, valamint az archivált hanganyagoknak a jelenkori beszéddel való összekeverése Rosa Barba egy korábbi munkájában, a The Hidden Conference (2010–2015) című művében is megjelent. Ebben az esetben a hangtár helyett európai múzeumok – a berlini Neue Nationalgalerie, a római Musei Capitoli, a londoni Tate Modern – raktárait választotta helyszínül.

Rosa Barba: The Long Poem Manipulates Spatial Organizations, 2014

Rosa Barba: A Shark Well Governed, 2017

Rosa Barba: Sight Enables Us to Appreciate Distance, 2013/2016

A tárlat jól elkülöníthető részét képezik azok az alkotások, amelyek a filmnyelv alapvető elemeit, a színt, a formát és a ritmust vizsgálják. Ide tartozik a The Long Poem Manipulates Spatial Organizations (2014) és a Hear, There, Where The Echoes Are (2016). Az első az automatikus írás problémakörével is kapcsolatban áll: a negyvenöt fokkal megdöntött vetítő ollóval kivágott betűket vetít a falra különböző színekben. A második fény- és színnyalábokból álló installáció, Mondrian festményeit felidéző vizuális költészet, amely egyszerre öt kivetítőt ölel fel, és ütőhangszerek ütemeire elevenedik meg. Ezek a kísérletek sokat köszönhetnek Hans Richternek és a film kezdeti időszakából származó úttörő munkáknak. A film és a szobrászat határterületén mozognak azok az installációk, amelyek a filmtekercs és a vetítőgép párosításából álltak össze, és a tárgyak plasztikai minőségére építve sokszor meglepő kompozíciót alkotnak. A Shark Well Governed (2017) egy földre helyezett világító kockából és egy hegyes cápauszonyra emlékeztető falból áll. A kockán szabálytalan sorokban tekeredő filmszalag a Sight Enables Us to Appreciate Distance (2013/2016) című műnek is fontos alkotóeleme. A LED egyszínű háttérvilágításán élesen rajzolódnak ki a filctollal teleírt szalag betűi, amelyek azonban csak ritkán állnak össze érthető mondatokká az egymásra csúszó sorok miatt. A praktikus funkciójának betöltésén túl az erős fény kiemeli a filmtekercs anyagi voltát, annak esztétikai értékét. Ez a megoldás felfogható Rosa Barba időről és valóságról alkotott elképzeléseinek metaforájaként is: A különböző személyes, illetve történelmi narratívák – ahogy a filmszalagok önmagukban – világosak, érthetőek, azonban egymásra vetülve kibogozhatatlanná válnak.

Farkas Mariann

 

A kiállítás 2017. október 8-ig tekinthető meg a milánói HangarBicoccában.

 

(A fotókat Agostino Osio készítette, és a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre).

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: