Molnár T. Eszter regényrészlete (online megjelenés)

Szabadesés

MTETársaságban ritkán iszom le magam, viszont az a délután eleve rosszul indult. Az elsők között illett volna megérkeznünk, de Laura olyan sokáig készülődött, hogy végül a tervezettnél fél órával később hajtottunk be a kavicsos kocsifelhajtóra. Egy egyenruhás fazon elkérte tőlem a Porsche kulcsát, mi meg beálltunk a vörös márványlépcsőkön kígyózó sor legvégére. Mire az előtérig jutottunk, Kathy és Steffi unalmukban többször léptek a lábamra, mint amennyit számon akartam tartani. Nagyon szertartásos volt az egész, Laura szülei a fogadószoba ajtajában állva egyenként köszöntötték a vendégeket, mögöttük faarcú pincérek hatalmas ezüsttálcákon kínálták a pezsgőt. Mikor végre mi is odaértünk, Marie a hivatalos alkalmakra kifejlesztett műmosolyával fordult felénk. Kedveltem az anyósomat. Hiába játszotta a dámát, valójában csak egy jókedélyű, nagyhangú és nagycsontú délnémet háziasszony maradt. Volt valami lefegyverző az egyszerűségében, műveletlenségén és praktikus jóindulatán pedig időnként nagyon jól szórakoztam. Valóságos nemzeti kincs volt az a nő, nélküle talán senkinek sem jutott volna eszébe, hogy Luther-bibliákat küldjön a brazil árváknak és több tucat dirndlit egy indiai lányiskolának.

Az apósom, Karl-Louis, messze nem volt ennyire szerethető. Összeráncolt homlokkal üdvözölt, mint egy mogorva bulldog, és ahogy megrázta a kezemet, széles vállai között egyensúlyozott szögletes fején rezgett a háj. Próbáltam vele baráti viszonyban lenni, de abban sem lehettem biztos, hogy van ilyen üzemmódja. Napjainak minden percét hatékonyan osztotta be, és az ő társaságában a szórakozás is jobban elfárasztott, mint mással a munka.

– Hallom, nálad van a Becker-ügy – suttogta harsányan, miközben a kezemet ropogtatta. – Na, csak ügyesen, pajtikám. Az én vejem, nemhiába. – Kedélyesen hátbavágott, rákacsintott a mögöttem toporgó férfira, és elengedett. Eltűnődtem, hogy mit akart ezzel mondani, de rájöttem, hogy valószínűleg jobb, ha nem tudom. Karl-Louis nélkül is elég bonyolult volt a helyzet a munkahelyemen.

Hamarosan a teraszon találtam magam. Az esőáztatta földek felől olyan penetráns trágyaszagot fújt a város felé a szél, hogy még a grillhúsok illata sem tudott versenyre kelni vele. Engem minden levegővételnél mellbevert a hányinger, de a fehér napernyők alatt gyülekező jólnevelt társaság igyekezett tudomást sem venni a bűzről, és csak itt-ott lehetett kiszúrni egy-egy felhúzott orrot vagy a szájat diszkréten takaró kezet. Az idősebb férfiak, Karl-Louis barátai, a terasz egyik oldalán csoportosultak, a fiatalabbak, Karl-Louis üzletfelei, a másikon. Az utóbbiak között volt az én több ügyfelem is, velük le kellett állnom udvariaskodni. Gépiesen köszöntem, kezeket szorongattam, és vállakat paskoltam, de közben már az italpultnál jártak a gondolataim. A jó karban levő ötvenesek közül senki sem ivott, a koszorúerükre, vagy talán a délután folyamán várható üzleti lehetőségekre való tekintettel még az érkezéskor kezükbe nyomott pezsgőt is letették egy korty után, de a pasztellszínű kosztümökben pompázó, extravagáns hajszínű feleségeik kevésbé fogták vissza magukat. A kertet nemsokára harsány női nevetés töltötte meg, szúrós pillantásokat váltva ki a másik térfélen üldögélő tisztes anyaságban és jótékonyságban megőszült nagyasszonyokból.

– Az ilyenek miatt találták ki a papok a cölibátust. – Christoph, Laura bátyja ült le mellém, széles ujjai között egy teli koktélospoharat forgatva. Egy különösen hangos nőre mutatott, akinek méretes fenekén repedni készült a túl szűk, virágos ruha. – Most nézd meg ebből a szögből. Nagyon nem kéne neki megenni azt a sztéket.

Bírtam Christophot. Ahogy ott ült a választékosan politizáló vendégek között, és átható, mély hangján felváltva szidta a gazdákat, amiért trágyáztak, és a marhákat, amiért büdöset szartak, direkt rájátszott a megbotránkoztatásra. Pedig tőle ezt már senki sem vette sértésnek, ő el lett könyvelve a vad ifjúságát kiélő bohém fenegyereknek. Én tudtam, mivel kellene előhozakodnia, ha tényleg ki akarná akasztani a hallgatóságát. Pár évvel azelőtt összefutottunk egy berlini bárban. Én egy prostival voltam, ő egy vékony, szőke fiúval. Soha nem beszéltünk az esetről utána. Christoph minden családi rendezvényre hozott egy álbarátnőt, hosszú lábú, hosszú hajú lányokat, akikről aztán rögtön meg is feledkezett. Aznap is egy szőke bombázó pezsgőzött unottan pár méterrel a hátunk mögött, és hiába üvöltött róla, hogy hostess, Marie mégis megpróbált vele társalogni. Fél füllel hallottam is a szöveget, amit a lány betanult.

– Szóval medika a csinoska? – kérdeztem hunyorítva Christophtól.
– Cölibátus, bazmeg. Az kell ide.

Fotó: Medgyesi Dávid

szabadeses_cimlap_OK

One Response to Molnár T. Eszter regényrészlete (online megjelenés)

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: