Feketemosó: A lakatlan sziget

 

feketemoso-kisebbTi, férfiak, azt gondoljátok, minden a ti vadászösztönötökön múlik. Kiléptek a lakásból a tökeitek markolászva, és körbenézve azt hiszitek, hogy minden szoknya miattatok ilyen rövid. Hogy minden lány azért veszi le a pulcsiját ebben a dögletes melegben, hogy a csupasz válla vagy háta a ti sóvárgó tekintetek céltáblája legyen. Hát közlöm veled, nem így van! Nagyon nem! – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját.

A helyszín egy zsúfolt belvárosi szórakozóhely, az ikonikus Deák téri Gödör. Ma már csak Akváriumként emlegetik, de mi, „nagy öregek” még emlékszünk arra, amikor a valaha zseniális Quimby zenekar itt oszlatta fel magát először, frontemberük, Kiss Tibi súlyosbodó drogproblémáira hivatkozva, és ennek apropóján egy fergeteges koncertet adtak, talán az utolsót a formáció életében, amiben még volt lüktetés, volt szív. Azóta minden a pénzről szól. Ez a mostani, „ráncfelvarrt” Akvárium is, italkimérő standjaival, kitelepített székeivel, asztalaival, a maga „célszerű megtervezettségével”, kizárólag ezt az ideológiát szolgálja. Ettől függetlenül helyszínnek helyszín, és Zopán néhanap idejár sörözni, talán csak, hogy felemlegesse magában a régi időket, amikor még tudta, hogyan gyűrje maga alá az éjszakai várost.

(Zopán): Bocsi, leülhetek?

(Ismeretlen lány): Persze. Tessék csak.

(Zopán): Köszi. Láttam, hogy már egy jó ideje egyedül ülsz itt, aztán gondoltam, idejövök, meginni a sörömet. Egyedül itt volt már csak hely. Remélem, nem zavarok.

(Ismeretlen lány): Nem, nem zavarsz. De ha azért ültél ide, hogy felszedj, közlöm, nem fog sikerülni. Barátom van. És nem csípem az egyéjszakás kalandokat.

(Zopán): Jesszusom, erről szó sincs. Jó, persze, egy jobb napomon, amikor összeszedettebb vagyok, nem mondom, hogy nem fordulna meg a fejemben, hogy bepróbálkozzam nálad, és egészen addig lökjem neked a rizsát, amíg ágyba nem viszlek (nevet), de biztosíthatlak, ez nem az a nap. Nem akarok tőled semmit. Csak nyugiban meg szeretném inni a sörömet, ennyi.

(Ismeretlen lány): Milyen aranyos, azt hiszed, hogy ilyen könnyen sikerülne. Hogy az egész csak rajtad múlik, mi. A te kedvedtől, hogy ágyba bújok-e a veled. Mennyire tipikus.

(Zopán): Őőő… parancsolsz?

(Ismeretlen lány): Ti, férfiak, azt gondoljátok, minden a ti vadászösztönötökön múlik. Kiléptek a lakásból a tökeitek markolászva, és körbenézve azt hiszitek, hogy minden szoknya miattatok ilyen rövid. Hogy minden lány azért veszi le a pulcsiját ebben a dögletes melegben, hogy a csupasz válla vagy háta a ti sóvárgó tekintetek céltáblája legyen. Hát közlöm veled, nem így van! Nagyon nem!

(Zopán): Na, jó. Tudod mit, szerintem elmész te a picsába. Na, szevasz.

….

(Zopán): Bocs, leülhetek?

(Ismeretlen lány 2): Persze, gyere csak. Arrébb tegyem a táskámat? Elférsz?

(Zopán): Igen, igen, persze. Köszi.

(Ismeretlen lány 2): Ugyan, nincs mit. Ez csak természetes. Úgyis mindig olyan sokan vannak az Akváriumban. Gyakorlatilag sosincsen hely. Miért ne osszam meg egy embertársammal az asztalomat. De akkor már egyúttal be is mutatkozom: Anasztázia vagyok, szia. (A lány kézfogásra nyújtja a kezét.)

(Zopán): Szia, György vagyok. Vagyis: Gyuri. Tudom, ez nem cseng olyan szépen, de hát ez van. Az én szüleimnek nem volt olyan jó fantáziája, mint a tiéidnek. (Zavartan nevet.)

(Ismeretlen lány 2): Nekem se ez az eredeti nevem. Eredetileg Szandraként anyakönyveztek. Az Anasztázia csak a művésznevem. Görög eredetű szó, azt jelenti, hogy „feltámadott”. Elmondjam, hogy miért ezt a nevet választottam?

(Zopán): Hát figyelj, ha már ilyen kedves vagy, és megengedted, hogy leüljek melléd, persze. Csak előbb hadd kortyoljak bele a sörömbe, mert mindjárt kitikkadok.

(Ismeretlen lány 2): Oké. (Nevet) Szóval, amint említettem, Anasztázia a művésznevem. Tudod, a Buddhista Főiskolán tanítok már három éve meditációt és mozgásgyakorlatokat. A jelenlegi életemet nagyon élvezem, de nem mindig volt így. Azelőtt közgazdaságtant tanultam a szüleim nyomására, sőt, még egy multinál is elhelyezkedtem. Nagyon szar volt. Azt vettem észre, hogy azért költök magamra annyit, mert kompenzálok. A sok mozgás, ilyen-olyan edzés, úszóbérlet, ebédidőben az a sok éttermi kaja mind csak azért volt, hogy ember maradjak a napi nyolc, ha a túlórákat is ideveszem, sokszor kilenc-tíz órás munkanap végére. Tulajdonképpen utáltam a munkámat, az egész addigi életemet, csak nem mertem magamnak bevallani. Aztán jött egy pillanat, és azt mondtam, állj. Elég volt ebből. Változtatni akarok és fogok is az életemen. Ekkor otthagytam a munkahelyemet, a stabil egzisztenciámat, és a pénz világából teljesen kivonultam. Találtam Budapesten egy menedéket, ez volt a Buddhista Főiskola. Ekkor vettem fel az Anasztázia nevet, mert úgy éreztem, meghaltam, és kezdődik egy másik, sokkal kiteljesedettebb életem. Egyszóval szó szerint feltámadtam. (Viccesen széttárja a kezét.)

(Zopán): Hm, ez akár ilyen filmes eredetsztori is lehetne…

(Ismeretlen lány 2): Igen, és azóta sokkal nyitottabban szemlélem a világot. Próbálok mindenkivel kevesebb lenni, mert hidd el, nem számít más, csak a szeretet. Önmagunk és mások szeretete. Ez a kulcs. És szerintem tök fontos, hogy az ember megpróbáljon ezért mindennap tenni. Ezért is ülök le szívesen bárkivel egy asztalhoz. Hiszen ki tudja, mit váltunk ki egymásból.

(Zopán): Hm.

(Ismeretlen lány 2): Tudod mit, például vegyük ezt a helyzetet. Azt, hogy idejöttél az asztalomhoz. Nem máshova ültél le, hanem pont ide. Mellém.

(Zopán): Hát… mondjuk ez nem teljesen igaz, mert előtte ahhoz a mogorva picsához akartam ülni, három sorral arrébb, csak…

(Ismeretlen lány 2): Jó, jó, de ez lényegtelen. A dolog lényegén nem változtat. Hiszen végül is ide ültél le hozzám.

(Zopán): Mire akarsz kilyukadni?

(Ismeretlen lány 2): Hát csak arra, hogy szerintem minden okkal történik. Ha nyitott szemmel és szívvel jársz az emberek közt, akkor szerintem mindig azokat vonzod be, akikkel dolgod van.

(Zopán): Hát nem tudom… Ne érts félre, jó fej vagy meg minden, de én tényleg csak azért ültem ide, mert máshol már nem volt hely. Nem akartam állva inni. Így is egész nap állnom kellett.

(Ismeretlen lány 2): Miért, mivel foglalkozol?

(Zopán): Á, hagyjuk.

(Ismeretlen lány 2): Oké, értem. De akkor ezek szerint te nem hiszel abban, hogy minden okkal történik az ember életében?

(Zopán): Hát, hogy óvatosan fogalmazzak: nem nagyon.

(Ismeretlen lány 2): Szóval szerinted Istennek nem volt veled terve azzal, hogy ideültetett az asztalomhoz?

(Zopán): Legalábbis nekem nem szólt róla. (Mosolyog.) (Kisebb szünet után.) Figyelj, egyszerűen csak szomjas voltam, és meg akartam inni egy sört nyugiban a seggemen, és itt volt szabad szék. Ennyi az egész.

(Ismeretlen lány 2): Ühüm… szóval azt akarod mondani ezzel, hogy nincs semmi e mögött. Nem volt különösebb célja annak, hogy leülj ide?

(Zopán): Dehogynem, nagyon is volt! Most mondtam el az előbb. Meg akartam inni a sörömet.

(Ismeretlen lány 2): Értem… De azért Istenben hiszel, nem? A csillagokban, teszem azt, az univerzum istenében, vagy bármilyen felső hatalomban, ami felülről irányítja a sorsunkat.

(Zopán): Ne érts félre, nem vagyok ateista, vagy bármi, de én egyetlen tanújelét se láttam annak, hogy Isten serényen munkálkodna az én életemben. Például, hogy jobbá tegye azt. Sőt, továbbmegyek, a haverjaim élete se cáfol rá erre az állításomra. Épp elég megtört tekintetett láttam már, hogy tudjam, mennyire szar is az élet harmincon túl. (kisebb szünet) Vagy, ha van Isten a fejünk fölött – elfogadjuk ezt a tényt –, egy olyan valaki, aki ezt az egészet irányítja, és a szívem és a lelkem, meg még kitudja micsodám az övé, akkor ennek ellenpólusaként biztos, hogy van lent is valaki. Egy ördög, aki a mozgásomért, a karjaim és a lábaim hétköznapi mozgásáért felelős.

(Ismeretlen lány 2): Jaj, ezt most miért mondod?

(Zopán): Egész egyszerűen csak azért, mert szerintem ez az igazság.

(Ismeretlen lány 2): Ez szomorú. Igazán szomorú, hogy ezt gondolod.

 (Zopán): Miért is ne? Te kérdeztél, én válaszoltam. (Kissé ingerültebben.) Nincsen ebben semmi szörnyűséges, csak elmondtam a véleményemet. Na, jó. Bocs. Inkább csak csendben eliszogatom a sörömet, jó? Kissé nehéz napom volt.

(Ismeretlen lány 2): Azt látom. Elég elgyötörtnek tűnsz. Tényleg, mivel foglalkozol? Komolyan érdekelne.

(Zopán): Figyelj, tényleg nem akarok róla beszélni. Most nincs hangulatom ehhez.

(Ismeretken lány 2): Mihez? Ahhoz, hogy kitárd a szívedet, és hogy valaki meghallgasson?

(Zopán): Momentán most ahhoz sincs. Meg… meg ti folyamatosan jöttök ezzel a megtérés-élménnyel. És folyamatosan úgy adjátok elő magatokat, mintha az univerzális lenne. Holott kurvára nem az. A ti Isteneteknek, Buddhátoknak, vagy akármiteknek semmi köze nincsen az én személyes frusztrációimhoz. Az én lelkiállapotom egyrészt nem vezethető le semmilyen isteniből, másrészt – és ebben egészen biztos vagyok – én sem tartok semmi isteni felé. Egyszerűen csak magunkra vagyunk hagyatva mindannyian, csúnyán és pofátlanul. És abban is biztos vagyok, hogy egyikünknek sem ezt ígérték anno. Ennyi az egész. (Kisebb szünet.)

(Ismeretlen lány 2): Látod, máris jobban meg tudtál nyílni. Az érzéseidről kezdtél el beszélni. Ha így folytatod, és ha jobban megbízol az emberekben, talán…

(Zopán): Figyelj, ne haragudj, de szerintem te egyáltalán nem értesz. Én azt mondom, hogy szerintem nincs segítség. És pláne nem várható az egy másik embertől, hogy megmentsen. Egyszerűen nem így működik. Nem kérheted a másik segítségét, ha te magad sem tudod komolyan venni ezt az egészet, amiben benne vagy. Ha te sem tudod megígérni magadnak, hogy komolyan veszed az állapotodat. Komolyan, még a saját frusztrációinkért sem állunk ki teljes mellszélességgel. Még azokat se vállaljuk fel, holott azokkal érintkezünk a legtöbbet a hétköznapokban. Akkor hogyan várhatjuk el azt, hogy bárki is segítő jobbot nyújtson nekünk. Mindenki nettó nyomorult, ez az igazság. És a helyzet az, hogy ez mindenkinek az arcára van írva. Már bocs, tényleg, tisztellek is meg minden, és egyáltalán nem akaratlaka megsérteni, és köszönöm, hogy az előbb meséltél a saját életedről, és én meg is hallgattalak, de ennél többet nem adhatok. Egyszerűen nem megy. (Hosszabb szünet.) Hm, most teljesen elcsesztem a hangulatodat, mi. Látod, én ilyen vagyok. Jobb, ha most felállok az asztaltól, és arrébb megyek. Ne haragudj tényleg, bocs.

….

Valamivel később, az Akvárium másik végében Zopán odamegy két félrészeg egyetemistához. Még frissek. Szemmel láthatólag bele vannak melegedve a beszélgetésbe.

(Zopán): Bocs, srácok, leülhetek? Tényleg nem akarlak zavarni titeket, csak ideülnék az asztal végébe.

(Egyetemista 1): (Zopán felé fordulva.) Jó, mit bánom én, üljél. (Vissza a haverjához.) Látod azt a vöröset a pultban? Én mondom neked, mindjárt felkelek az asztaltól és odamegyek hozzá. Csak igyam meg a sörömet. Isten bizony.

(Egyetemista 2): Ugyan, hagyjuk már. Tíz perce ezt mondogatod.

(Egyetemista 1): Nem, tényleg odamegyek hozzá, csak hadd igyam meg, ami a pohárban van. Hú, haver, milyen kurvajó kis segge van, ahogy most így bepucsít a pultnál. Egyszerűen nem hagyhatom ki ezt a csajt.

(Egyetemista 2): Hát, nem tudom, szerintem nem olyan jó…

(Egyetemista 1): Ne-eem?! Hát, te buzi vagy, isten bizony. Az egy bombázó.

(Egyetemista 2): Jó, baszki, nem kell ennyire üvölteni. Nem azt mondtam, hogy rossz csaj, csak szerintem nem olyan jó, mint ahogy azt előadod.

(Egyetemista 1): Persze, könnyen beszélsz, te kurvapecér. Neked ott a Kata. Ha kéthetente összejárnék dugni valakivel, mint ahogy te, nyilván én se lennék ennyire cseszettül kiéhezve. (Sóhaj.) Már azt se tudom, hány baglyom van.

(Egyetemista 2): Hát, haver, nem akarlak elkeseríteni, de szerintem azok már kifejlett kondorkeselyűk.

(Egyetemista 1): Jah, ne is mond. Előbb az egyik belenyalt a sörömbe. (Röhögnek.)

(Egyetemista 2): Amúgy, nem azért, de ha oda akarsz menni hozzá, akkor most menj oda, mert Janónak megígértem, hogy fél egykor találkozunk vele a Toldi előtt.

(Egyetemista 1): Jó, jó, nem felejtettem el. Amúgy meg nem tudom, kurva flegmának tűnik nekem. Szerinted?

(Egyetemista 2): Nem tudom, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel.

(Egyetemista 1): El tudom képzelni, ha egy lakatlan szigeten volnánk, és messze a láthatáron én lennék az egyedüli férfi, és az lenne a feladatunk, hogy az emberi faj fenntartása érdekében kolonizálnunk kellene azt a kis szigetet, lefordítom: minden este ordas nagyokat kéne basznunk, ez a vörös akkor is úgy nézne rám, olyan undorral, mintha nekem tenne szívességet azzal, hogy hagyja magát megdugni. Persze, miközben dolgozom és verejtékezem, ő nem tenne semmit, úgy feküdne alattam, mint egy darab fa. Tudod, ez az a típus, amelyiknek az arcára van írva, hogy messze ő a legjobb dolog az egész szaros kis életedben, ami veled megtörténhet.

(Egyetemista 2): Jah, tudom… kurva lakatlan sziget…

És beszélnek, és italozgatnak tovább. Ahogy rendelik az újabbnál-újabb köröket, az alkohol úgy oldja fel a lelkesedésüket, és a töretlen, indulásba vetett hitüket, hogy még eljutnak valahova az este folyamán. És szép lassan elfelejtik a Janó haverjukat, elfelejtik a formás seggű, kissé flegma vöröset is a pultnál. Berúgnak egy szabad döntésnek csúfolt ősi ösztön szerint, menetrendszerűen, ahogy mindig teszik azt péntek éjszaka. Zopán pedig kortyolgatja, marokra fogja az egyetlen korsó sörét. Úgy tartja a kezében, mintha nem lenne más választása. Szinte kapaszkodik belé, és hallgatja a fiatalokat.

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: