Kerber Balázs verse (archív)

Energiaapokrif-borító

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Az évek energiáját megfojtották,
pedig buzog még, mint az ég,
és a tágas ablakokon úgy rohant
át a fény, hogy senki sem falta fel.
Hátam mögött hatalmas pálya,
fejemet boldogan vetném hátra,
agyamban zsibong a kékség.
Két pörgő tányér, az iramba
belevesznék, lámpacsíkok
kereszteződése a fehér felszínen.
Az éveket kipenderítették,
ülök az ágyam szélén, lóg a lábam.
Riaszt a kinti zsivaj. Pattog
a nap, mint egy labda, minden
pattanáskor kiált valaki. De
csak a zajt lehet hallani,
és, hogy valami zajlik.
Ne lenne a sok épület
sok üreges tégla,
én is dobálóznék. Felülnék
a vasútra, kezemben két
fürdőpamaccsal. Aztán leszállnék
valami elmosódott helyen,
épp csak lépegetnék, míg
fordul egyet a térkép. Hosszú
csíkok az égen. A horizont,
mintha a plafont nézném,
szemcsék tengerében.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: