Zopán története folytatódik

 

feketemoso-kisebbLemegy az emeletről, de már csak bejárat előtt éri utol a lányt. Belépője pár árnyalattal erőtlenebbre sikerül, mint ahogy azt előzetesen eltervezi, de a nosztalgia és mindkettejük eltökélt maradása hamar közös nevezőt biztosít számukra. A szavak gyors egymásutánban követik egymást. Persze, leginkább a lány beszél. Olyan dolgokon, olyan ősrégi történeteken lamentál, amelyek ekkora időtávlatból vagy megtörténtek, vagy nem. Zopán legalábbis nem tudja eldönteni, leginkább csak bólogat, és mosolyogni próbál. Megtanulta kocadohányos évei alatt, hogy bármilyen helyzetben jól kell magát viselnie. Ez a legkevesebb, amit a dohány ellenében jótevőjének adhat, a legkevesebbet: társaságát és figyelmének egy jelentékeny hányadát. – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját

Zopán nem tud hazamenni. Pár órája egy csajjal randizott, akivel annyira elhúzódott a találka, hogy már nem éri el az utolsó csatlakozását Gödre. Kénytelen Pesten maradni. Csövelni hajnalig, vagy ami rosszabb, felhívni Árpi haverját, hadd aludhasson nála. Ugyan a nagy Á. többször hangoztatta a közös kocsmázások alkalmával, hogy bármikor kisegíti szorult helyzetben levő barátját egy takaros, öreg kanapéval, hiszen ő is évekig Piliscsaba és Budapest között, így tudja, milyen fárasztó a bejárás. Viszont Zopán meg azt tudja, hogy Árpi dolgozó fiatal, ami menetrendszerűen pontos, hajnali ébresztőket jelent, így nem teheti meg, hogy az éjszaka kellős közepén, valamivel fél kettő után állít be hozzá, legszebb álmából riasztva fel őt. Így marad a virrasztás és tudatának különböző szerekkel történő mesterséges ébrentartása. A kísérleti szerek pedig leginkább: a kávé és a sör. Bebuszozik a belvárosba, gondolva, hogy amíg zakatol alatta a busz, kitalálja, hova is ülhetne be átvészelni, mintegy kibekkelni az éjszakát. Végül az Astoriára esik a választása, kamaszkori emlékei szerint itt van egy-két becsületsüllyesztő, ahol nem okozna túl nagy feltűnést azzal, ha megmaradt pénzéből egy espressót és egy pohár sört rendelne magának, és csendben behúzódna az egyik kivilágítatlan sarokba. Miután leszáll a buszról, elindul a Blaha irányába, rögtön az első utcán balra fordul, a Síp utcánál tér le, már csak azért is, mert nincs rendesen felöltözve, és ez a kora tavaszi éjszaka, így hajnaltájt, egyértelműen a megfázás lehetőségével kecsegtet. Végigmegy az alig pár házból álló, szűk kis utcán, megáll a sarkon egy apró épületes kocsmánál, dohányzó fiatalok és éneklő részegek között. Persze, nem ez a látvány bírja őt maradásra, de bebeszéli magának, hogy félig átfagyott, nyomorult helyzetében most úgyse találna jobb helyet. Tehát betér, ahol a csapos barátságos hangon fogadja, és megjegyzi, felismeri az arcát. Majd magabiztosan veszi elő a hűtőből a behűtött, üveges ászokat, lepattintja a kupakját, elé teszi, és még mindig magabiztosan mosolyogva megkérdi, ugye még egy espressót is kér hozzá. Zopán meglepődik, mert pontosan tudja, hogy ő még sosem járt ebben a kocsmában, a csaposnő nem ismerheti fel, viszont, hogy hamarabb szabaduljon a bizalmaskodó felszolgálótól (és hogy végre letegye fáradt ülepét), ráhagyja a dolgot, nem megy bele ebbe a súlyos episztemológiai vitába. Tehát leül, a felső emeleten talál magának egy nyugodt sarkot, a kávé és sör sorrendjének szigorú betartásával élesztgeti magában a halódó szellemet. Aztán rajzol, leginkább csak firkálgat, amikor arra gondol, milyen jó lenne egy szál cigaretta. Nem a dobozos, nehezen szívható fajtából, hanem egy tekert, dohányszálaiban ide-oda játékosan szétszálazó durva trombita, ami után nem kíván az ember másikat. Ekkor hallja meg lentről, a bejárati ajtó felől egy régi egyetemi évfolyamtársa hangját, és abban bízik, hogy majd őt lehúzhatja eggyel. Lemegy az emeletről, de már csak bejárat előtt éri utol a lányt. Belépője pár árnyalattal erőtlenebbre sikerül, mint ahogy azt előzetesen eltervezi, de a nosztalgia, és mindkettejük eltökélt maradása hamar közös nevezőt biztosít számukra. A szavak gyors egymásutánban követik egymást. Persze, leginkább a lány beszél. Olyan dolgokon, olyan ősrégi történeteken lamentál, amelyek ekkora időtávlatból vagy megtörténtek, vagy nem. Zopán legalábbis nem tudja eldönteni, leginkább csak bólogat és mosolyogni próbál. Megtanulta kocadohányos évei alatt, hogy bármilyen helyzetben jól kell magát viselnie. Ez a legkevesebb, amit a dohány ellenében jótevőjének adhat, a legkevesebbet: társaságát, és figyelmének egy jelentékeny hányadát. E nélkül nem úszhatja meg. Aztán azon kapja magát, ahogy változik körülöttük a táj, kevésbé részeg, csendes bölcselkedők váltanak elviselhetetlenül részeg bepálinkázókat, a csaj egyre inkább közelebb húzódik, és a beszélgetés egy felfokozottabb pillanatában kerek perec az ölébe kéredzkedik. Zopán ekkor a lányra gondol, akivel órákkal korábban találkozott, akinek azt hazudta, hogy Pesten lakik, csak azért, hogy egyáltalán összejöjjön a találka. Vajon mit szólna most, ha látná, hogy férfi énjének legbensőbb óhajával kísértik meg őt: jön egy idegen, aki minden előzmény nélkül megkívánja. Egy idegen lány, akinél még csak produkálnia se kell magát, hogy minden ígéret és játszma nélkül összejöjjön az, ami elsődlegesen sodor egymás karjaiba két fiatalt. A legnehezebb kísértés ez úgy, gondolja hősünk, hogy pontosan tudja, évek óta nem ért hozzá senki úgy. Most pedig itt ez a régmúltbeli alak, pórusaiból árad a vágy, mozog az ölében kéjes mozdulatokat imitálva, mintha már fent lennének a lakásán. Végül a lány megcsókolja, és Zopán nem elég férfi, hogy vissza ne csókolja, de közben még mindig az eldönthetetlen szituáción őrlődik. Hogy kell ilyenkor viselkedni, amikor nem kapott attól a randevútól konkrét ígéretet a folytatásra. Jelzések persze voltak. De hát annak a szép barnának barátja van. Nem is akármennyi ideje. Vajon ő jelenti-e a lánynak azt a futó viszonyt, amitől csak megerősödik kapcsolata a sráccal, és ha most belefut ebbe a könnyen jött felajánlkozásba, akkor tulajdonképpen csak kiegyenlíti egy láthatatlan isten előtt a számlát, kvittek körbecsalják egymást, vagy a másik kifutása bármiből, rossz kapcsolatból, nem menti fel az alapvető erkölcsi alapok betartása alól, tehát bármilyen bonyolult is a szituáció, neki akkor is tisztességesen kell eljárnia, még akkor is, ha az igazán tisztességes hozzáállás az lenne a szép barna részéről, ha messziről elkerülné az ő társaságát. Ilyen és ehhez hasonló gondolatok sorjáznak a fejében, miközben a csaj ott ül az ölében. Z. nem tudja, mit tegyen. Egyrészt nem akar férfiatlannak, vagy impotens vadbaromnak mutatkozni, így megkérdezi, hogy merre lakik a hölgyemény, mire merész egyszerűséggel jön a válasz: „Zavarba ejtően közel.”, ami csak még jobban megzavarja őt. Tulajdonképpen most kihez kell hűségesnek lennie. Egyáltalán csak a kialakult helyzetre reagál azzal, hogy döntést hoz, vagy döntéshozatala valóban megsüvegelendő férfias tett lesz, bármilyen következtetésre is jut. A lány végül félreérthetetlenül jelzi, hogy most már menne, és szeretné, ha Zopán vele tartana. Feltápászkodnak, és el is indulnak egy irányba, nagyjából tíz-tizenöt métert tesznek meg abban a hiszemben, hogy összejön az este. Győz a csábító, és az elcsábított, mint egy hálás, megszelídített kutya csillogó szemekkel vonul újdonsült gazdája után. Végül Z. szívében a tomboló kétségek mégis csak felszínre hoznak valamit, hangot ad annak, hogy nemrég ismert meg egy lányt, akivel „csodásan alakulnak a dolgok”. Persze eltitkolja régi egyetemi évfolyamtársa elől, hogy egyelőre még minden csak spekuláció szintjén mozog, de hát ennél kevesebb indokkal is utasítottak már vissza beláthatatlan következményekkel járó egyéjszakás kalandot, gondolja, így többet nem tesz hozzá mondanivalójához. Végül egyetemi társnője szólal meg helyette, némi szünet után: „Akkor biztosan nagyon érdekes lehet ez a lány, hogy érte így ismeretlenül is hűséget fogadsz.”, de Zopán erre csak zavart csenddel tud válaszolni. Egyrészt azért, mert még egyáltalán nem tudja, mire vállal hűséget, másrészt zavarja az, hogy rendíthetetlen ólomkatona kiállása sokkal meggyőzőbbre sikerült volna, ha nem hezitál ennyit, ha nem kíséri el lánytársát legalább tizenöt méteren. És végső soron, ha nem csókol vissza, hanem egyből, kerek-perec visszautasítja a lány közeledését, akkor talán, de csak talán, érdemes lenne arra a lovagkeresztre, aminek sosem volt ennél félreérthetőbb csillogása, mint mostanság, a kétezer-tízes években.

Vallomással tartozom. Azért írtam meg ezt a történetet, mert múltkor összefutottam Zopánnal a fent említett Síp utcai kocsmában, és nagyon sérelmezte, hogy mennyire kifacsarva, mennyire átírva adtam közre a sztoriját, arról nem is beszélve, hogy a januári írásban szereplő karaktert egy kispolgárian szorongó, gyáva embernek mutattam be, holott ő minden erkölcsi mórikálás nélkül, seperc alatt seggbe rúgna egy kötözködő hajléktalant. Ráadásul az az utolsó bekezdés, amiben fontoskodva kommentálom a két történetet az ő nevében, egyáltalán nem illik rá. Ő nem írna le ilyesmit. Szóval az egészet, úgy ahogy van, kikérte magának. Teljes joggal. Ezért, hogy régi barátságunk megmaradjon, arra gondoltam, közzéteszek Gyuriról egy teljesen más hangvételű történetet, amiben a magam részéről megsüvegelendőnek tartom azt, hogy barátom a sztoriban szereplő helyzet minden kétszínűsége ellenére, megpróbál valami erkölcsileg korrekt döntésre jutni. Persze az más kérdés, hogyan vívhatunk ki magunknak bármilyen erkölcsi fölényt, vagy ha fölényt nem is, hogyan tarthatjuk meg a gerincünket, ha eleve vesztes alapállapotú, tehát kisszerű és rossz döntések, vagy relatíve rossz döntések meghozatala közt enged dönteni az a szituáció, amiben éppen vagyunk.

 

 

 

 

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: