Tíz album, amit érdemes (zene)

Ezt a listát Dudás Norbert, Kopcsák Róbert, Nyéki Gábor, Szabó Csanád és Vas Máté (továbbiakban a monogramjaik fognak szerepelni szövegeik után) állította össze. Az írások terjedelmük miatt inkább albumajánlók, semmint a teljesség igényével készült elemzések. Az összeállításkor is eltekintettünk egy objektív, átfogó, nagyon szakmai állásponttól, még rangsorolás sincsen, csak tíz tavaly megjelent lemez, amelyeket hallgatásra fontosnak találtunk. Egyrészt azért nem tartottunk igényt erre, mivel alapból nehéz objektívan nyilatkozni ilyen témákban, másrészt hozzánk is egy előzetes szűrőn keresztül (nemzetközi és hazai listák, kritikák) jut el a kultúra – fölösleges volna tehát pár rangsorolási nüanszon újítva megismételni azokat a kontenteket, amelyek alapján képet kapunk a kortárs zene helyzetéről. Szóval csak öt magyar és öt külföldi, amit érdemes otthon, utcán, koncerten. Bárhol.

Christopher Waver – Christopher Waver

Huszár Kristóf (többek között az Agavoid tagja) első lemeze különleges utazásra invitálja a hallgatót: egy bolygó terraformálását, az emberiség ezzel kapcsolatos küzdelmeit, viszontagságait hangfesti meg kilenc számon keresztül. A futurisztikus trip során egyik gondosan felépített szerzemény ömlik a másikba, az album saját sztorija mellett sci-fik olvasgatása, munka/tanulás mellé is instant hangulatbombaként ajánlható (Dan Simmons, William Gibson társaságában kifejezetten jól érezte magát az LP). És úgy igazából bármi mellé, akár csak egy-egy számot kiragadva; gondosan odafigyelve az egy-egy okosan és jó ízléssel elszórt vokálra, első lépéseket tevő fotoszintézisre; gomolyodó felhőzetre; ismeretlen organizmusokra; velük párhuzamban elburjánzó városokra, vagy csak simán nagy egészként, a folyamban elveszve élvezni a lemezt. Ügyes munka, érdemes lesz odafigyelni az alkotó következő dobására. Az én személyes kedvenceim a záró (Slow) és a nyitó (Panspermia) szerzemények voltak. Az albumcím viszont kis hiányérzetet kelt bennem, valami maradandóbbat is el tudtam volna képzelni, ha már a konceptlemez általános buktatóit oly könnyedén veszi. A korábbi single borítóját pedig muszáj mellékelnem, elég jól sikerült alkotás. Tessék csobbani egyet:

ChrisWaver

(VM)

youtube

Warpaint  – Heads Up

A kortárs indie/art-rock szcénához tartozó Warpaint immár a harmadik albumához érkezett, a Heads Up pedig, ha nem is gondolja újra a műfajt, de olyan profin mozog a saját határain belül, hogy emlékezetes és élvezhető lesz a végeredmény. A lemez nagy utat tesz meg: a nyitó Whiteout még egy lassan csordogáló, elszállósabb pszichedelikus szám, amely után szinte józanítólag hat a By Your Side basszusának hidegsége és karcossága. A New Song ezt követően már úgy tesz, mintha mi sem történt volna: nyoma sincs az éjszakának, és a Warpaint új oldalát mutatja meg egy vegytiszta, táncolható popslágerrel. Így megy mindez tovább a maradék játékidőben is: a befelé fordulós, szétesős szerzeményeket csuklóból váltják fel az olyan szellősebb dallamokkal dolgozó felvételek, mint például a címadó és az Above Control duója. A hangulatváltások azonban cseppet sem erőltetettek vagy csapongóak, a lehető legnagyobb természetességgel kerülünk át túlfűtött indie-diszkóból egy hazafelé tartó út magányosságába. Akárhol is vagyunk, a banda a háttérzenét mindvégig hibátlanul szolgáltatja. (NYG)

youtube

Odákovics – Erőszakmantra

Vegyünk fel egy tetszőleges pontot Csepelen vagy Budafokon. Alkossunk meg egy, a z-tengelyen lefelé tartó, tölcsérszerű, szűkülő körökből felépülő rendszert, Dante Poklának a mását. Tekintsük a magyar underground leképzésének. Ha ez így van, akkor Odákovics Erőszakmantrája egyenesen a kilencedik körből jön. Az album megtestesíti mindazt, amivé a magyar rapszcéna egyik fele válni szeretne, és aminek a másik fele nagyképűen hirdeti magát. Az ütemezés dinamikus, a hangszín egyedi, a számok nívója változatlan. Tartalom és rím szimbiózisa valósul meg, egyik se élősködik a másikon. A mondanivaló nem terméke a fogyasztói társadalomnak, hogy könnyű legyen, mesterséges és megszokott, hogy babusgassa a hallójáratokat. A mondanivaló ezek ellentéte: velünk filozofál, velünk nevet, a rap művészetté érik. 2016 egyik legforróbb korongjáról van szó, hallgatásra erősen, gondolkozásra még erősebben ajánlott. Minőségét megőrzi. (KR)

soundcloud 

David Bowie – (Blackstar)

Amikor Bowie-ról van szó, nem lehet elvárásokról beszélni. Karrierje során tanúi lehettünk annak, ahogy a glamtől kezdve, az iparin és elektronikuson át az ambientig szinte minden zenei stílus elemeit termékenyen ötvözte dalaiban: nem meglepő, hogy utolsó albuma is ízig-vérig úttörő jellegű. Jazzes beütéseket gyakran hallhattunk ezelőtt is a zenéjében, viszont ezúttal teljes mértékben a kísérleti/avantgárd jazzt választotta meg közegeként. Egyáltalán nem rádióbarát album, a dalok rajta hosszúak és a hallgató teljes figyelmét követelik meg. Bowie sikeresen előtérbe tudta helyezni a hangját, át tudja adni a mondanivalóját, így sosem veszünk el a komplex ritmusokban (mint például a Sue vagy a Blackstar című számok esetén). Halál ide vagy oda, az album remekmű: egy olyan ember hattyúdala, akinek munkássága több generációnak volt meghatározó élmény, annak ellenére, hogy egyik sem ismerhette ki igazán. DB mindvégig megfejthetetlen rejtély marad(t). (DN)

youtube

Camp Koala – Why art?

A Camp Koala ki tudott tölteni egy régóta létező hiátust a magyar zenei életben azok örömére, akik a nálunk még az underground berkekben is kevésbé népszerű, New Yorkban született no wave, noise rock, experimental (Teenage Jesus and the Jerks, Glenn Barca, Sonic Youth), valamint a ’90-es évek elejétől induló olympiai feminista punk (Bikini Kill, Riot grrrl-mozgalom) irányzatokat aktualizáló bandákat szeretnének látni Budapest eldugott koncerttermeiben. Egyszóval azt a szubkultúrát a Hüsker Dü-től kezdve a Dinosaur Jr.-on, The Jesus Lizard-on keresztül egészen Jay Reatard-ig, amelybe Magyarországon csak pár mainstreambe emelt slágernek köszönhetően nyerhettünk bepillantást, de ötvözni a hazai undergrounddal az elmúlt 4-5 évet megelőzően nem igazán tudtuk. A Why art? első albumhoz képest nagy visszhangot keltett: írt róla a VS.hu, a Magyar Nemzet Online és felkerült sok hazai ’best of 2016’ listára is (pl.: az Indexére), nyilván nem véletlenül. A Kispál, Hiperkarma, 30Y, Kistehén, Szabó Benedek-irányvonal mellett fontos, hogy a punk, noise rock, shoegaze szintén erősödjön. És ehhez szükség van a Camp Koala kaliberű bandákra, sok Cut, vagy Force-driven Development szintű dalra, amit egy szar nap után is ugyanolyan jól esik fülessel hallgatni a metrón, mint egy szar nap után pogózni rá az Auróra utcában. (SZCS)

youtube

Panel Surfers – Redroom

„Songs about being mad these days
While everything seems great around you
Arról, hogy szar rájönni, de végül meg csak tanultunk”

Tegyétek fel a srácok első nagylemezét, és hagyjátok, hogy megtépjen-rágjon, szaggatva-botladozva hullámlovagoljon át a napi forgatagon ez a lendületes surf-punk csoda, még egyet-nyolcat csavarva és bomlasztva rajta. Kellően rozsdás, itt-ott megnyúlik, majd a szeletelő dobbal együtt összecsomósodik, rázza le magáról a hullapermetet a gitár és a csődületben dervisként táncát járó ének. Megvan a maga tévelygő, magasfeszültségtől kábult, újra meg újra mindennek nekirugaszkodó, fürdőköpenyben dajdajozó, zsiványos bája. Első hallgatásra szerelem. (VM)

youtube

Alter Bridge – The Last Hero

Az Alter Bridge az utóbbi évtized során minden albumával egyre felkapottabb lett, és jogosan, hisz egyre magasabbra tette a mércét. Ez a folyamat a legutóbbi, 2013-as Fortress című albumban kulminált, amely kétség nélkül az évtized egyik kimagasló pontja volt zeneileg. Ezt a szintet a következő lemez, a The Last Hero talán nem ütötte meg, de ennek ellenére még mindig hozta az AB-tól várható professzionalizmust, és könnyen megugorja a mai népszerű metál-szcéna alacsony lécét. Myles Kennedy és Mark Tremonti, az iparban talán a jelenleg legjobb énekes/gitáros páros jó úton jár, hogy a Lennon/McCartney és Jagger/Richards szintű zeneírók közé sorolhassuk őket. Az album összességében meglepően derűs, vidám hangulatú, annak ellenére, hogy bőven van rajta irdatlanul kemény, agresszív szám is (a Crows On a Wire mindenképp emlékezetes). A változatos hangulatok koherensen követik egymást, nem csak dalok véletlenszerű gyűjteménye a lemez. A The Last Hero mindenképp 2016 jobb albumai közé sorolható, és sokan példát vehetnének arról, hogy a „keménységet” hogyan kell a melódia/harmónia teljes lerombolása, vagy épp inspirálatlan lábdob-maszturbációk nélkül elérni. (DN)

youtube

The Strokes – Future Present Past EP

Szokás siránkozni afelett, hogy a The Strokes ugyan első két albumával megadta a kétezres évek alaphangulatát, azonban ezt a tökéletes belépőt  azóta se tudta felülmúlni. Talán nem is akarták: a Julian Casablancas vezette együttes inkább megmaradt a kísérletezés mellett, minden lemezzel valami újat keresve. Mostanra pedig odáig jutottak, hogy egy egyszerű EP-vel is képesek úgy fordítani az előzményeken, hogy az hallgatásra érdemes legyen. A Future Present Past összesen három számot tartalmaz (plusz egy bónusz remixet), és bár ezek mindegyike már elképesztő távol áll a pályafutás elejét jellemző flegmaságtól, ezzel együtt továbbra is hiteles és profi a csapat. Ennek oka, hogy az alapok ezúttal is rendben vannak: százfelé elkalandozó, de fogyasztható indie-gitárszólamok, remek dallamérzék, és Casablancas hibátlan vokálja, amely hol hisztérikus, hol elhaló, hol mindkettő egyszerre. A kiadvány egészében kiváló kedvcsináló a várhatóan idén érkező új nagylemezhez, de azt azért nem árt megjegyezni, hogy az Oblivius olyan szinten talál be, hogy ha csak ezt az egy dalt adja ki az együttes, már akkor is elégedettek lehetnénk. (NYG)

youtube

Ricsárdgír – The Dark Side of the Moon

„Eladom a testem, hogy legyen, aki szeresse”

Walter White kék meth helyett ugyanúgy terjeszthetné ezt a 12 lépésben megőrülő, zúzós-agresszív, kiválóan megírt, szatirikus szövegeket éterbe üvöltő látomásturmixot, amit legújabb albumukba sűrítve pakolt le elénk a hazai avantgárd hagyományokat továbbfűző, elképesztő hangörvényeket és rohamokat vezénylő szentendrei zenekar az idei évben. A Palvinbarbi VHS-klipjével szép nagy port kavartak a média populárisabb terein is, most az albumon újraműtött változatával ismerkedhetünk meg. Van itt kórkép, látlelet, egyik-másik szerzemény jobban és direktebben tolja felénk a rögvalóság nevetni való, ironikus sorkatonáit (Mindenki boldog, Éva otthon), máshol hiába marnak kevésbé a szövegek és szelídebb a humor, de zeneileg ugyanúgy csontokat tör, beomlasztja a tetőt a lemez, csengő helyett fejszét ragadva keresi fel a kedves hallgatót. Egy hiperaktív, okos lángszóró ez az album. (VM)

„Nesze nektek, most olyan leszek, mint ti, rossz, mint a gitár, rossz, mint a szinti”

bandcamp 

Mourn – Ha, Ha, He

„don’t hold that hard what one day will die”

A katalán kvartett második nagylemeze megfelel az elvárásoknak, sőt az olyan számokkal, mint a Flee; Howard; Getrudis; Get Through This!; Irrational Friend, túl is szárnyalta azokat. Átgondolt, letisztult album, kicsit „katonás” (ahogy Kurt Cobain mondta a Breeders Podjára) és nagyon érzékeny. Csak 1-2 perces dalok (a leghosszabb a záró Fry Me három és fél perccel), jól újraértelmezett punk riffek, PJ Harvey, Bikini Kill, The Muffs, Kim Deal öröksége, az újabbak közül meg a Perfect Pussy Say Yes to Love című album dalai hasonlóan elsöprő erejű lüktetése jut eszembe. Okosan megkomponált lemez: egy röpke félórába sűrített szenvedéstörténet, dinamikus váltások, melodikus hisztéria és egészséges cinizmus. Vagy rögtön tombolni kezdünk, vagy csuklóból ikszeljük a youtube-linket annak hallatán, hogy „there must be some mistake / there must be ha, ha, he, ha, ha-hey ”, középút szerencsére nem nagyon lehetséges, mint a legtöbb klisés, rádióbarát dalnál. Tény, hogy ezek a barcelonai tinédzserek olyan irányzatokhoz nyúlnak vissza, amelyek az elmúlt években kezdenek újra megszólalni az underground szcénában – a Mourn az egyik úttörő lehet a ’90-es évek lo-fi, garage rock szubkultúrák hangzásának felélesztésében. Zaj, fájdalom, lappangó agresszió. És semmi póz. (SZCS)

youtube

One Response to Tíz album, amit érdemes (zene)

  1. […] pedig a kritikus nagykutyák mellett mi is megírtuk, hogy mennyire király lett a Why art? (ld.: Tíz album, amit érdemes). Az újra beinduló punk, noise rock, post goth irányt a dalversenygőztes Gustave Tiger […]

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: