Feketemosó: Retúr a pokolba

feketemoso-kisebbNem tudom a srác nevét, akivel ott beszélgettem. Addig nem jutottam el. Én hostess munkát végeztem a felszínen. Egy unisex dezodort promotáltam egy stand mögött, a pláza azon részében, ahová érzésem szerint, ha az egy templom lett volna, a főhajót helyezik el. Csak nagyritkán jártam ki hozzájuk, a „szemetesekhez”, rendszerint akkor, ha már az üres spray-s kartondobozok a csöppnyi pult mögött szabályos gúlákat alkottak. – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját.

Nem tudom, hogy van-e pokol (mint ahogy azt sem, hogy ennek ellensúlyaként van-e menny), de ha létezik, akkor abban biztos vagyok, hogy annak előcsarnokát ilyen emberek tisztogatják. Legalábbis a purgatóriumból leszállított szemetet, ami kísértetiesen hasonlít egy magyarországi pláza kidobott műanyag és üres üveg készletére, ők válogatják ki. Túl az Óperencián. Pedig ez a hely nagyon is létezik. És sokkal közelebb van, a megszentelő kegyelem neonfényében arcukat süttető nyárspolgárok világához, mint ahogy azt gondolnánk. Csak pár hangtalanul működő duplaajtó, némi ok és szándék kell hozzá, és hopp, máris a nyúl üregében találjuk magunkat. De ennek a történetnek a figuráit, nem egy narkotikumoktól remegő kéz alkotta meg. Legalábbis még senki nem olvasott le vonásokat arról a másik tenyérről.

Nem tudom a srác nevét, akivel ott beszélgettem. Addig nem jutottam el. Én hostess munkát végeztem a felszínen. Egy unisex dezodort promotáltam egy stand mögött, a pláza azon részében, ahová érzésem szerint, ha az egy templom lett volna, a főhajót helyezik el. Csak nagyritkán jártam ki hozzájuk, a „szemetesekhez”, rendszerint akkor, ha már az üres spray-s kartondobozok a csöppnyi pult mögött szabályos gúlákat alkottak. Akkor egy szeretetről tanúskodó, gondos mozdulattal az élükre tapostam őket, majd belepakoltam mind az erre a célra előkészített nagy reklámszatyorba, és utaztam a pokolba. Talán a harmadik, vagy negyedik ilyen körnél szólítottam meg. Kíváncsi voltam, hogy abban az álmosítóan büdös, meleg levegőben lehet-e még egész mondatokat alkotni, vagy tőmondatokra futja csak. Lehetett. De arra gyanakszom, hogyha én is napi 12-16 órákat töltöttem volna ott a konténerek mellett, és az ismeretlen, korszakos löttyöktől ragadó padlón közlekedem naphosszat, ahogy ők, megunom az ilyen fejtegetéseket. És orromon, füleimen, szemeimen át beszivárog és agyamra telepszik az áporodott, meleg levegő. Az impulzus csíraszintjén elfojtva a reménykeltő gondolatokat.

Valami olyasmivel indítottam, hogy hogyan lehet kibírni ezt a munkát. Tudtam, hogy ha egy ilyen együttérző kérdéssel indítok, szinte azonnal megnyerem magamnak. Amúgy is, eleve semmi okom nem volt a barátságtalan, távolságtartó magatartásra, mert minden szatyornyi kartondoboz leszállításakor udvarias volt velem, amivel bevallom, alaposan meglepett. (Hiába, én is csak egy előítéletes barom vagyok.) Rájöttem, nem az zavart, amit mondott. Mert ha valakit egy kicsit is megpiszkálsz itt ebben az országban, annak a szájából, mintha csak erre a pillanatra várna titkon, ömlik és ömlik a válogatatlanabbnál-válogatatlanabb szemét. A jogos- és jogtalan panaszkultúra sose látott reneszánszát éljük itt, ebben a Közép-Európának csúfolt kis mélyedésben, a Kárpátoktól körülhatárolva. Tehát, nem az zavart és döbbentett meg embertelenségével, amit a heti beosztásáról mesélt, hogy 230-240 (!) munkaórát dolgozik havonta, mert nincs leállás. Legfeljebb reggeles, délutános és esti műszakok vannak a kevés kis pihenésre, aminek beosztásán további három-négy ilyen szerencsétlennel osztozik. Vagy, hogy amíg ő beszélt, a többiek a háttérben tekerték a cigarettát és közben ugratták egymást, röhögcséltek a folyamatos bűzben. Nem. Az rémisztett meg, és kölcsönzött igazán embertelen jelleget a beszélgetésnek, amit a tekintetéből kiolvastam. Történetesen magából a szemekből. Mert olyanok voltak, mintha valaha kékebb színben úsztak volna és most egészen fátyolosak lennének. Álmosítóak. Olyan nézés volt ez, ami hozzászokott a megszoktathatatlanhoz. Saját vereségének tudomásulvételével pislogtak rám azok a tompa szemek. Márpedig én olyan ember vagyok, aki tömegközlekedésen utazva inkább elfordul egy-egy ilyen kifogástalanul megtört szempár koslató tekintete elől, mintsem hogy találkozzon vele, mert tudja, hogy ezek a reménytelenek, ezek a szenvedők, a még élők íriszének csillogásaiból táplálkoznak. Hosszú napokra, hetekre lopva ki belőlük a fényt. Ennek, a nálam talán alig öt évvel idősebb férfiarcnak is a képét hetekig hordoztam magamban. Átadhatatlanul.

A munka után, mikor az elgyötörtségtől vegyes izgalommal a Király utcában találkoztam a volt középiskolás barátaimmal – végre összehoztuk, hogy találkozzunk –, nekik is próbáltam egy cigi mellett elmesélni utazásomat a pokolba. Vagy legalábbis alkalmi belépőmet egy lehetséges változatába. De az igazán fontos dolgokról (épp egy koncertre készültünk és alapoztunk) még egy baráti társaságban sem lehet beszélni.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: