Tárlat: 6D – Paramnézia. A tökéletes megismételhetetlenségének nyomasztósága, Budapest Galéria
A címadó paramnéziát déjà vu néven ismerik sokan: az emlékezet egy sajátos érzékcsalódása, amely úgy téveszti meg az agyat, hogy az átélt szituációt már korábban megéltként fogja fel. Tudományos magyarázatán kívül – miszerint az egyik szem hamarabb küld jelet a látott képről – számos spirituális megfejtése lehet. A tárlat egyébként is néhol a spiritualitás határát súrolva a kollektív mantrák, rutinok és emlékezés kulcsszavai köré szerveződik. A memória visszakapcsolódásai individuális élmények átadása vagy a visszatérő álmok valóságba való ültetése során jelennek meg a kiállítótérben.
A frissen diplomázott képzőművészekből álló héttagú 6D csoport több projektben és kiállításon vett részt az utóbbi időben. Első megjelenéseik az Omnivore Galleryben történtek, ahol tagjaik párban vagy csoportként mutatkoztak be az Egymás mellett középen és az azt követő kiállítássorozat keretei közt. Jellemzően helyspecifikus formában készítenek installációt, objekteket, szobrokat vagy kollázsokat.
Mostani kiállításukon két szálon fonnak össze egyéni mitológiákat. Egyrészt az alkotók önálló munkáiban a repetitív cselekvések kerülnek a fókuszba, másrészt a tárlat egyik termében egy gyerekkori játékot – a klasszikus „add tovább!”-ot – felidézve szorosan reflektálnak egymás koncepcióira. Így a tárlat két elkülöníthető egységet alkot. A koncepció szerint az egymás mellett álló szubjektív és autonóm művek egy összetett installációs kísérlet részei, amelyeket „már a készítés során egymásra és a galéria terére hangoltak”.
A 6D tagjai tehát párbeszédet kezdeményeztek a művészeti mezőn belül létrejövő kapcsolatokról. Ennek érdekében döntöttek úgy, hogy nem egyszerűen csoportosan állítanak ki, hanem kimondottan szoros együttműködés formájában hoznak létre tárlatot: vagyis nemcsak csoportos, hanem valóban közös kiállítást rendeznek. A temporális közösséggel és a választott kiállításmóddal (tehát nem a tárlat témájával, hanem magával a kiállítási formával) csatlakoznak a relációesztétikainak nevezhető tendenciához, ahhoz az áramlathoz, amelynek képviselőit az emberek közötti viszonyok foglalkoztatják.[1] A Paramnéziát megelőző alkotófolyamat a relációesztétikai tendencián belül azokhoz a projektekhez áll igazán közel, amelyek során a művészek egymás munkáira reflektálva kísérleteznek. Ugyanakkor a 6D szoros együttműködésre alapozott kiállítása modellt is kínál azáltal, hogy kibővíti a kapcsolatok terét. A modell célja, hogy a csoporttagok műveit nem csupán relációba hozza, hanem azokat egyfajta tér-idővé, láthatatlan perspektívákká is próbálja bővíteni – ezt sugallja a csoport már a névválasztással is.
A kiállítás mottójaként választott Kierkegaard-idézet az identitáskeresés különböző vonatkozásait veti fel. „Az ismétlés és az emlékezés ugyanaz a mozgás, csak ellenkező irányban, mert amire emlékezünk, az volt, vagyis visszafelé megismétlődik; a tulajdonképpeni ismétlés ezzel szemben előre emlékezik. Ezért – már amennyire lehetséges – az emlékezéssel ellentétben boldoggá teszi az embert, persze csak akkor, ha időt szakítunk az életre, és nem keresünk már születésünk órájában ürügyet arra, hogy kilépjünk belőle, mondván, elfelejtettünk valamit.”[2] Az ismétlés tehát – mint előreemlékezés, illetve mint a jövőhöz és a múlthoz való ragaszkodás egyik mintája – az újdonság keresésének vágyát tagadja.
A kiállítás legizgalmasabb része az Add tovább… című, egész teremre kiterjedő installáció. Koncepciójának kiindulópontja az egyik csoporttag, Koller Margit visszatérő álma. A nehéz életszakaszt Koller egy videóloopban dolgozta fel, amelyben egy lány (a művész) fut fel a végtelenített, kanyargó lépcsősoron. Az önreflexív munka valós térből és valós tapasztalatokból merít, és erősen személyes.
A Koller videóloopját továbbgondoló Lipták Ágnes Érzékenység a kezdőfeltételekre alcímű munkája egy több képből álló, rendezetlen adathalmazként definiált rendszer. Itt jelenik meg elsőként a végtelen egyezményes jele vagy a Lorentz-rendszer megoldása, valamint koncentrikus körök és egy szobabelső. A mű fraktálszerű elemeiből kaotikus rendszer jön létre, miközben a káoszelmélet dinamikai rendszerére is utal. A sorban következő Győri Blanka kollázsfüzete, amely a mottóként választott Kierkegaard-idézettel kezd párbeszédet: viszonyítási pontot, az én határát keresi – éppen úgy, ahogy a címlapon elhelyezett, ujjbegybe állított távolságmérő rajzolja az ujjlenyomat koncentrikus köreit, illetve keresi középpontját. A füzet voltaképpen a Newton-féle gravitációs törvény szubjektív tapasztalatát jeleníti meg. Előrehaladva Horváth Csilla polcrendszere elé jutunk, amely az idő egyik tulajdonságát vizualizálja, és előhívja a kiállításlátogató kíváncsiságát. A dobogóra lépő voyeur a tipikus tárgyakkal megpakolt álpolcon, a könyvek és az óra mögött látja meg az apró szerkezetet, amely a végtelen egyezményes jelét rajzolja a homokba. A gyermekkor kíváncsi természetét és az idő végtelenségének felszabadult élményét idézi.
Az idő legeslegújabb cáfolata szerint relatív monotonitása egy kihangosított másodpercmutató segítségével fejezhető ki leginkább. A tereminstallációba ágyazott komplex Hardi Ágnes-installáció az ismétlődés hiábavalóságát két síkon jelzi: egyrészt az óra- és percmutató nélküli – lényegétől megfosztott – falióra ketyegése az egész teremben hallható, másrészt az apró tárgyak révén szintén a végtelenített „kép a képben”-motívum is visszatér. Az audiovizuális installáció olyan ritmust ad a térnek, melynek köszönhetően nemcsak képi szinten lesz ez a kiállítás legsűrűbb és legvonzóbb terme. Hardi munkájára reflektál Hitter Magdolna képkeretbe szerelt ablaktörlője, amely mint metronóm ad vizuális monotonitást a white cube összhatásának. Az üres kép ismétlődő visszatörlése mechanikus mozgás, mely ironikus asszociációkat kelthet. Szintén mozgással kapcsolatos, de már a dinamikában rejlő változatosságot ábrázolja Ilka Rita örökmozgó-szerű függönyrendszere, amelyet egy Hardi Ágnes fémdobozaira emlékeztető kubusban helyezett el. A szabályos időközönként leereszkedő vászon más és más pozíciót vesz fel két meghatározott pont között: egy újra és újra el nem kezdődő színdarab függönyének ereszkedését idézi.
Szóval különös játékok kibontakozására ad teret most a Budapest Galéria. A tereminstalláción kívül elhelyezett munkák közül Hitter Magdolna emblematikusnak szánt műve, egy interaktív videómunka az előtérben kapott helyet. Üdvözli a látogatót és búcsúzik is tőle: az integető félkarok egy végtelen tájban ismétlik mozdulatsoraikat, és a képkivágásból eredően a képernyő mellé álló néző protézisévé válhatnak. Az egyszerű gesztus a formális frázisok kiüresedettségén is elgondolkodtathat. Eddig érintett munkáján kívül Hardi Ágnes olyan fémdobozokat is gyártott a tárlatra, amelyekben a tükröződés kap hangsúlyos szerepet. Az enteriőrök szimmetrikusak, és végtelenített sokszorozványként jelennek meg a benne elhelyezett ajtók, székek vagy objektek. A fémlapokból hegesztett varázsdobozok lényege a végtelenség látszata; olyan új perspektívák megnyitása, amelyek a megszámlálhatatlan felé tendálnak. Győri Blanka tárgykollázsa egy apró vonatkozási pontot tartalmaz: az üvegfalú dobozba rejtett hamu szimbolikus kiindulópontként funkcionál azáltal, hogy az ember világba vetettségét metaforizálja. Összetett installációja a Galilei életében olvasható Brecht-idézetből indul ki: „Az is kiderült, hogy az egeket íme nem lakja senki. Ezen aztán boldogan nevetnek az emberek.” – Galilei több ponton is visszatér az installációban, például az arcképe az egyik tárgykollázson a napfoltok mellett jelenik meg. Győri Blanka kollázsa a vonatkozási rendszerek és az individualitás határait keresi, és nem mentes történeti vonatkozásoktól sem.
Horváth Csilla műve, a Hallgat a felszín kinetikus installáció, melynek mélységi fecsegését apró rajzszögkották teszik láthatóvá és hallhatóvá. A zárt rendszer metaforikus idegszálak húrjain jeleníti meg az önmarcangoló, örökmozgó folyamatot, ami a mélységben zajlik. Ilka Rita Feltételes mód – Variációk egy helyzetre című munkája kísérlet az ismétlődés tulajdonságainak feldolgozására plexikockákba préselt angin formájában. A munka szabálytalan keresztformában helyezkedik el, a pontos méretekkel nyomtatott, elvihető leporellók tartoznak hozzá. Az alapvetően a festészetben, síkká kifeszített felületként használt vászon térbeli megmunkálása (összegyűrése) egy műfajok közötti határátlépés próbája, szépsége pedig az összegyűrt angin egyszerűségében rejlik. Ilka nevéhez fűződik az az aszimmetrikusan, mégis egymás tükörképeként elhelyezkedő asztalpár is, amely a megnyitón előadott Echo című performansz kelléke volt. Az asztalokon apró, hétköznapi tárgyak (rúzs, méz, csésze, tányér, vattakorong stb.) foglalnak helyet, és a fluxus-hagyomány intermediális jelenségét idézik.
A tökéletes megismételhetetlenségének nyomasztósága alcímet viselő kiállítás ismétlődő cselekvéseinek egyik eklatáns példája Koller Margit helyspecifikus videója, amely során egyik gyerekkorában gyakran végigjárt útvonalát reprodukálta és végtelenítette. A szentségfülkeszerű vakablakban egyszerű utcakép jelenik meg, az emlékek feldolgozásának öngyógyító folyamatát hivatott bemutatni. Ahogy ez a Koller-munka, úgy a múlt és a jelen megélésének más, különböző stratégiái is szervesen épülnek be a tárlat koncepciójába. A visszatérő ismétlések és a monotonitás hol ellentmondást, hol nyugalmat árasztanak az álmok és a rítusok láthatóvá tett elemeiből táplálkozva. A rizómaszerű összekapcsolódások és összehangolódások szépen engedik a legújabb perspektívák és dimenziók kibontakozását a kiállítótérben.
Kangiszer Dóra
A 6D csoport kiállítása február 26-ig látható Óbudán, a Budapest Galéria Lajos utcai kiállítóházában.
(A fotókat Koller Margit készítette, köszönjük őket a kiállítóknak.)
[1] Bourriaud, Nicolas: Relációesztétika. Budapest, Műcsarnok, 2007, 23.
[2] Kierkegaard, Søren Aabye: Az ismétlés, Budapest, L’Harmattan, 2008.
Apokrif Online 
1 Comments