Feketemosó: Két történet

feketemoso-kisebbEzt várta, és miután végeztem, jól érthetően, tagolt hanglejtéssel megszólított: Elnézést, meg tudná mondani, hányszor lehet megközelíteni a tengert? És én úgy néztem fel könyvemből, azzal a szociálisan közönyös, szinte hátborzongatóan utálatos nézéssel, mintha gyilkost látnék, de aztán eljutott az agyamig, mi is hangzott el az előbb, és ettől megenyhültem. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy felderültem. Mosolyom egyértelmű beismerő vallomása volt annak, hogy csak játszottam a hűvös budapestit, a mindig, minden szituációban „elérhetetlent”. – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját.

Nem mindennap látni varjút egy másik varjú teteméből lakmározni. Jó, én sem pontosan ezt láttam, amikor másfél hónapig a Bikás park környékén vállaltam munkát, és az egyik reggel, amikor a százhármas busz felé vettem az irányt, ez a látvány fogadott. De az vitathatatlan, hogy a dögről, amit kegyeleti okokból nevezzünk inkább csak testnek, a másik, nagyon is eleven tolvajmadár „leszerelte a szélfogót” – az egyetlen épen maradt szárnyat, ami a kilapított testből úgy állt ki, mint egy vitorla – és zsákmányával Kelenföldet megcélozva, eltűnt hamar a piaci kufárok bódéi mögött.

Egy másik nap reggelén pedig egy ittas férfi keresztkérdéseit álltam teljesen értelmetlenül, amíg a munkahelyem irányába zötykölődtem a villamoson. Szórakozott voltam, már nem is emlékszem, hogy min ábrándoztam Zuglónál, amikor kinyílt előttem az ajtó és leültem arra az első szabad helyre, amit megláttam. Most nem foglalkoztam azzal, mint máskor, hogy egy csinos lány közelében találjak helyet, akivel, ha a dolog úgy hozza, szemezni tudok. Ezúttal megelégedtem azzal, hogy amikor leülök, előveszem az angol könyvet és beletemetkezem az olvasásba. Ez volt a terv. Ekkor történt meg, hogy megszólított a velem szemben ülő férfi, aki érkezésemet látva mozgolódni kezdett a perifériákon, csak előbb megvárta a fészkelődést, a tollászkodást: a ki- és becipzárt, a táskából elő könyvet, közben a lehajtott fej intő szigorúsága, nyugodt, otthonos, ráérős lustaság, szinte álmosító, legvégül a mozdulatsor zárásaként a keresztbe tett lábak. Ezt várta, és miután végeztem jól érthetően, tagolt hanglejtéssel megszólított: Elnézést, meg tudná mondani, hányszor lehet megközelíteni a tengert? És én úgy néztem fel könyvemből, azzal a szociálisan közönyös, szinte hátborzongatóan utálatos nézéssel, mintha gyilkost látnék, de aztán eljutott az agyamig, mi is hangzott el az előbb, és ettől megenyhültem. Sőt, azt is meg merem kockáztatni, hogy felderültem. Mosolyom egyértelmű beismerő vallomása volt annak, hogy csak játszottam a hűvös budapestit, a mindig, minden szituációban „elérhetetlent”. Megismételte. Meg tudná mondani, hányszor lehet megközelíteni a tengert?! Nem mintha türelmetlen lett volna, de a kérdésére nyilvánvalón választ akart kapni. És én hirtelen, bő, széles mosollyal az arcomon, valami olyasmit makogtam, hogy ha így teszi fel a kérdést, akkor biztosan nem sokszor. Vagyis, szerintem kevésszer lehet. Erre ő, hogy ez nem igaz, mert egyszer sem lehet. És én nevettem, lebuktatott közvetlenségem megállíthatatlan és tökéletes volt. Nem tudtam nem hálás lenni ezért a mondatáért, meg is jegyeztem, szinte rögtön, hogy tudja, így azért kevesen kérdeznek be. Gondoltam magamban, csak lecsúszott (ám zseniális) művészek, vagy látens költők tudnak ilyesmit kérdezni. Haverkodnom kell vele. És azt találtam mondani, hogy bocsánat, azért nevetek ennyire, mert tetszik a mondat. Nem szoktak így bekérdezni a villamoson. Nem illik a villamoson zötyögés kontextusába. És valamit mondhattam, mert erre ő szabályosan kifakadt. Hogy mi az, hogy kontextus. Ekkor láttam, amúgy rendes öltözékén, élénksárga, egészen újnak ható pólóján kívül, valami más „sárgás” is van az aurájában. Egy lötty, egy folyadék. Műanyagpalackos kannás bor. Fehérboros, szörnyitóka. A legrosszabb fajtából. Ami ráadásul már ideje bontva lehetett, ugyanis igencsak hiányos volt, még ha előttem csak kis kortyokban is döntötte magába. Mi a faszom az a kontextus?! És el kellett magyaráznom, körül kellett írnom, nagy zavaromban a többi utas előtt, mert kezdtek felfigyelni a lármára. De valahogy nem ment felállnom, nem ment otthagynom ezt a semmi művészit nem mutató, pusztán csak művészien részeg magyart. Vagy csak saját szociális rokkantságába beleőrülő félőrültet, akinek egyetlen szórakozása: a munkába indulókba belerúgni. Látni ilyet. Sokat látni ezekből. Ahogy iskoláskorú gyerekeknek, felnőtteknek osztják az észt heves indulatokkal, sűrűn használt bazdmegekkel, de senki se meri leállítani őket, senki se mer egyáltalán rájuk nézni, hozzájuk szólni. Szabadon garázdálkodnak. Közben persze én is úgy tettem, mintha tudtam volna tanulni. Lesütni a szemeket, egészen a csontfehér lapokra tapasztva, hogy egy gorombaság, vagy egy hirtelen felém törő mozdulat se szakítsa fel a tekintet irányát, de közben meg a biztos tudata annak, hogy mindenre fel vagyok készülve. Megkérdezte, ezt már tegezve, hogy szerintem, ha egy haverjának, aki bent van a kórházban, és allergiás a gyógyszerekre, és az orvos ennek ellenére tablettákat ír fel neki, akkor meg akarja-e gyilkolni. Hogy az már gyilkosságnak számít-e. Mit gondolok erről. Később pedig azzal jött, hogy mi, az arctalan nép, a hétköznapi melósok, a tökhülyék, és ő mint minimum a Robin Hood, vagy egy lángelme. Azt hangoztatta, az a küldetése, hogy észt verjen az ilyen idióták fejébe, mint amilyen én is vagyok. És jött a stadionokkal, meg hogy milyen focit szeretek. Utálja az ember azt, amikor nem mer megmozdulni, ugyanakkor van benne egy gyáva jólneveltség, hogy azért valamit odabökjön. Legalább egy fél mondatot. És mindent elkövet ahhoz, hogy látszólag megtartsa rendíthetetlen kőpárduc tartását, közben meg egy selyemmajom, egy nyárspolgár, pechére, aki az ostoba remegő hangját sem tudja kontrollálni, mert izzad és nagyokat nyel. Olyan nagyokat, gondolja, hogy amikor épp szünetet tart a másik az ő pocskondiázásában, akkor kihallani a mozgolódó, súrlódó, ezeréves jármű háttérzajaiból. És igen, így mentünk még vagy háromnegyed órát. Nem szállhattam le, különben elkéstem volna. Próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, miközben szavakkal vertek. Mikor kikértem magamnak, hogy mi ez a hangnem, mert már annyira forrt bennem a düh, hogy nem tudtam magam türtőztetni, ő még jobban rákapcsolt, na, mi van, buzigyerek, nem tetszik valami?! Eltörjem a lábad, akkor biztosan nem fogsz tudni majd bemenni, dolgozni. És hamar visszanyeltem a szavaimat. Elképzeltem, hogy leszállok, és egy középkorú, agresszív hajléktalannal verekszem, akinek ráadásul semmi vesztenivalója nincs. Megcsavarta az élet. Dühe általános néputálat. Valószínűleg ugyanígy utálja önmagát és barátait is. Az asszonyt és kisfiát, aki idejuttatta. A tátongó űr szélére, ahol, mint egy nagy, sötét, befoltozatlan zsák beszél és szórja a gúnyszavakat, az átkokat. Elképzeltem, hogy verekedem vele, miközben nekem tényleg van vesztenivalóm, például, hogy elkésem a munkából. És az utasok és arra járó dologtalan bámészkodók kibeszélnek. Csak egy bizonyos idő elteltével, miután megvan a paraszt Nintendo nyertese, hívnak rendőrt. És bevisznek, és majd az őrsön kell magyarázkodnom, véres képpel, hogy mi volt ez az egész. Na, nem! Meg hát igazából még olyan komolyan nem is verekedtem. Csak régebben egy-egy edzésen, egy-egy barátot. De azokat is csak szeretetből. Félkomolytalan zúzódásokkal ültünk le aztán kólázni. De az már amúgy is régen volt, és mivel nem lehetett fejre ütni, egy utcai verekedésben meg holtziher, hogy rögtön a fejre támadnak, értelme se volt az egésznek. Egyszóval kijelenthető, hogyha úgy hozná a dolog, nem tudnám magam megvédeni. Arról nem is beszélve, hogy mindig az agresszív, kötözködő félnek van helyzeti előnye. Pláne úgy, hogy a másik nem is nagyon akar bunyózni. Bunyó, már ez is milyen nevetséges szó. Úgyhogy csendben maradtam. És tűrtem csak tűrtem, mint azok a kispolgárok, akiket annyira utálok ezért. Utáltam magamban, hogy minden látszat ellenére én is ilyen vagyok. Unalmas, gerinctelen, Szomszédok sorozatbeli kisnyugdíjas, aki csak ül a székén, és csendben lefossa a bokáját, miközben valami nem létező álfölénnyel takarózik. Holott közben pontosan tudja jól, hogy csak azért jön a píszível, és a sok, emberi humánumról alkotott eszmés faszsággal, mert fél, hogy összeverik a pofáját. Aztán megkérdezte van-e barátnőm, és hogy dugok-e rendesen. Majd angolul próbált kérdezni, mintha olyasmit mondott volna, hogy járt erre-arra. Végül egy újabb szünetet követően megkérdezte, hogy tudok-e valamerre szállást, ahol aludni lehet. És látszott, hogy próbálkozik, próbált belenézni az arcomba. Átvilágítani. Volt, hogy csak legyintett egy-egy hallgatásomra. Dühös volt, mérges is volt egyszerre, meg még valami…
L. Zopán György vagyok, és a fentebb közölt két történet, az én történeteim. Nem akarom különösebben semmiféle magyarázattal, kitétellel ellátni a leírtakat. Az is lehet, hogy e két történet egymás mellé állítása irodalmilag nem túl szerencsés. Nem tudom. Nem biztos, hogy tisztem ezt megítélni. De úgy érzem, ha leválasztom a cselekményről a személyemet, akkor van valami egzisztenciális húzása a két történetnek, valami furcsa rokonértelműség.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s

%d blogger ezt kedveli: